Tapasztaltad már, hogy a gyereked kamaszos viselkedést tanúsít óvodás kora ellenére? Hogy nemcsak dacosan ellenkezik – az ugyanis természetes –, de kifejezetten pimasz, flegma és manipulatív is veled szemben? A mai gyerekeknél ez egyre gyakoribb jelenségnek tűnik, ami logikusan arra engedne következtetni, hogy mindez követhetetlenül felgyorsult világunk eredménye. A folyamatnak persze része ez is, a helyzet azonban az, hogy ennek hátterében elsősorban a szülői tekintély hiánya és az ezáltal kialakult bizonytalanság érzése áll. Az elmúlt évszázadokra jellemző autokrata (rideg, korlátozó) nevelési stílus negatív hatásait felismerve és annak tanulságait levonva ma igyekszünk tartózkodni ettől a szigorú szülői attitűdtől. Helyette inkább arra törekszünk, hogy a gyerekeinkkel valamiféle haveri kapcsolatot ápoljunk bármi áron. Erre irányuló igyekezetünknek ugyanakkor sok észrevétlen buktatója van, amelyekkel kevesen vagyunk tisztában. A szülői szerephatárok tisztázatlansága ugyanis még bennünk is a gyerekeink biztonságérzetét ingatja meg, ez pedig rendszerint nem kívánt viselkedéshez vezet.
A gyerekek számára a szüleik jelentik a mindenkori biztonságot. Ők vannak ott a kezdetektől, hogy gondoskodjanak a még fejlődő, kiszolgáltatott, sebezhető csecsemőről, és ez a szerep nem szűnik meg egyhamar. A világ folyamatosan változik, tele van kiszámíthatatlan eseményekkel, amelyekre a gyerekek még nincsenek felkészülve. Számukra a szülők kiegyensúlyozottsága, következetessége és őszinte nyitottsága teremti meg a kiszámíthatóság és biztonság érzését, ami alapfeltétele az egészséges személyiségfejlődésnek. Ma azonban egyre tisztázatlanabbak a szülői szerephatárok, még mi magunk is bizonytalanok vagyunk abban, mennyire léphetünk bele a gyerekünk életterébe, mennyi „feladatot” (akár viselkedést, magatartást) várhatunk el tőlük, és mennyit vállalhatunk át.
Ha sok elutasítást kapunk, félünk a szeretetük megvonásától, a kapcsolatunk romlásától, az máris megingatja a hozzáállásunkat és megkérdőjelezi a felállított szülői határaink korrektségét. Keressük az arany középutat a múlt többnyire túl korlátozó és a jelen inkább túl engedékeny nevelési elvei között. Burkolt tapogatózásaink és a nevelési helyzetekhez való változó hozzáállásunk a gyerekeink számára eközben kétségbe vonja a legnagyobb biztonságot nyújtó háttér validitását, az ebből fakadó aggodalmuk pedig a szülői tekintély gyakori ellenőrzését kívánja meg rendszerint provokálással és játszmákkal.
Az alfahímelmélet és a szülői leadership
Amikor egy farkasfalkában az alfahím vezetői képessége meggyengülni látszik, a fiatalabb tagok elkezdenek szembeszállni vele, és próbára teszik erejét, magabiztosságát. Miért? Mert a falka védelme érdekében nélkülözhetetlen egy jó vezér, aki képes biztos kereteket teremteni. Aki egyértelműen jelzi, meddig tart az egyén szabadsága (a felnőtt minták gyakorlásához, elsajátításához), és honnan kezdődik a mindenki védelmét biztosító alárendeltségi rendszer (szófogadás). A kisebb gyerekek (kamaszoknál más a helyzet!) szemtelen és olykor agresszív vagy manipulatív viselkedése a szüleikkel ezeknek a határoknak a felborult egyensúlyáról tanúskodhat. A szülő rendszerint kiszámíthatatlan és bizonytalan magatartása, viselkedése, következetlenségei félelmet és szorongást keltenek a gyerekben, és arra késztetik, hogy kiprovokálja a felnőtt nevelői attitűdjét, mintegy ellenőrizve az „erőviszonyokat”. Hisszük vagy sem, ez az állapot a gyereknek sem jó, mindössze egy automatikus, kikényszerült (nem tudatos) védekező mechanizmus. Ez a viselkedés tehát sosem a gyereket minősíti, hanem nekünk, a szüleinek ad jelzést arról, hogy nem érzi magát biztonságban, és szeretné, ha a kételyeit megcáfolnánk, a belénk vetett bizalmát pedig megerősítenénk.
Az előző bekezdésben idézőjelbe került az „erőviszonyokat” szó, nem véletlenül. A sikertelen fegyelmezések során fenyegetve érezzük a szülői tekintélyünket, amit különösebb tudatosság nélkül leggyakrabban erőfitogtatással igyekszünk visszaszerezni. Kezdésképpen általában csak felemeljük a hangunkat, a gyerek fölé hajolunk, fenyegetőzünk, vagy megcáfolhatatlanul érvelünk („mert azt mondtam”, „mert én vagyok az anyád/apád”,...). Fokozódó indulataink viszont akár minősíthetetlen kritizáláshoz, üvöltözéshez és a gyerek fizikai bántalmazásához (rángatáshoz, pofonhoz) is vezethetnek.
Mindannyiunkkal előfordulhat, és talán rövid távon még hatásosnak is tűnhet ez a viselkedés, hosszú távon azonban kizárólag abban erősíti meg a gyereket, hogy a szülei valóban bizonytalanok, kétségbeesettek és tehetetlenek. Erőfitogtatásunk ugyanis mindössze látszatkeltés, ami a gyerekeink esetében, akik jóval érzékenyebbek a belső érzéseinkre, teljesen értelmetlen. Az erőviszonyok tisztázása nem a fizikai erőfölényünkről kell, hogy szóljon, hanem a belső, mentális, érzelmi stabilitásunkról. Hogy bízunk önmagunkban és egymásban, a döntéseinkben, és az ennek mentén felállított keretek (szabályok) érdemlegességében és érvényességében.
Őszinte kommunikáció és csapatmunka
Az állandó szülői magabiztosság és következetesség persze irreális elvárás lenne. Folyamatosan változó emberek vagyunk, akik egy folyamatosan és gyorsan változó világban élnek. A szülőség sem állandó. Nem egy tisztán belénk kódolt, vagy egyszer megtanult és csukott szemmel is végezhető szerep, hanem inkább egy tánc, ami szüntelen önvizsgálatot és ellenőrzést kíván annak érdekében, hogy a személyes terek minél kevésbé sérülhessenek. Hibázni azonban fogunk, hiszen se a gyerekeinket, se magunkat nem védhetjük meg mindentől. Éppen ezért ha idejekorán a kamaszkorhoz hasonló pimasz, esetleg agresszív viselkedést tapasztalunk, nem kell kétségbeesnünk, mindössze venni a bátorságot felismerni a gyerek jelzéseit, és megérteni a jelentését.
A gyerekek számára ugyanis nem az a fontos, hogy a szüleik tökéletesek legyenek, sokkal inkább, hogy őszinték. Gyakran gondoljuk, hogy szülőként mindenre tudnunk kéne a helyes választ, és a magunk bizonytalanságát, kihívásait egyedül kell megoldanunk. Ez azonban nem igaz. Ha a probléma többszereplős, akkor a megoldási stratégia is előnyösebb többszereplős verzióban. A családon belüli nyílt kommunikációt pedig mindenki (partner, gyerek) értékeli, különösen ha saját érzéseinket és nehézségeinket képesek vagyunk a másik minősítése és hibáztatása nélkül megfogalmazni. Az őszinte kommunikáció a gyereket az életre neveli. Mintát nyújt a kudarctűrésről, a problémamegoldásról, a csapatmunkáról, egymás tökéletlenségéről és tiszteletéről, nem utolsósorban pedig a kommunikáció fontosságáról. Legtöbbször a gyerek is szívesen részt vesz a családi kupaktanácsban, hiszen ez árulkodik kompetenciájának elismeréséről is. A mi irányításunkkal, de közös erővel felállított és tisztázott határokat pedig a gyerek is szívesebben tiszteletben tartja, hiszen jobban átérzi a jelentőségét, érdemlegességét és érvényességét, és tudja, hogy általuk újra biztonságban érezheti magát.
