Al Ghaoui Hesna: Arra biztassuk a gyereket, hogy ki tudja mondani, mitől fél

Al Ghaoui Hesna jól tudja, hogy mit jelent félni. Afganisztánban kis híján egy robbantás áldozata lett, Bejrútban pedig majdnem meglincselte a tömeg, amely kémnek sejtette. Háborús tudósítói évei alatt megtapasztalta a félelem valódi természetét, ami nemcsak kifordíthatja önmagából az embert, hanem jobb teljesítményre is sarkallhatja. Két gyerek édesanyjaként tudja, milyen fontos, hogy a gyerekeinknek is segítsünk úgy tekinteti a félelemre, mint egy segítőtársra, aki a legjobbat akarja belőlük kihozni. 

Az Edison100 Gondolkodó Kör pedagógusokból, gyermekjogi szakértőkből, gyermekpszichológusokból, művészekből, írókból és ismert szülőkből álló csapatának tagjaként tudásával és tapasztalataival segíti a projekt munkáját, amelynek célja, hogy innovatív, gyerekeket fejlesztő kezdeményezéseket gyűjtsön egy csokorba. Al Ghaoui Hesnával a projektről és a félelem szerepéről beszélgettünk a saját és a gyerekeink életében.

Az Edisonplatform Gondolkodó Körének tagjaként a bemutatkozásodban arról írtál, hogy szerinted a fiataloknak csak egy kis lökés kell ahhoz, hogy bele tudjanak állni egy félelmetesnek tűnő helyzetbe. Mit értesz a „kis lökés” alatt?

Azt tapasztalom, hogy manapság sok szülő túlóvja a gyerekét. Annyira sokat hallunk arról, hogy mi minden okozhat életre szóló traumát, hogy sokan egészséges kockázatokat sem mernek bevállalni, és úgy döntenek, hogy inkább nem bátorítják, vagy még le is beszélik dolgokról a gyereket, nehogy traumatizálódjon a csalódás miatt, és aztán még ők is hibásnak érezzék magukat. Ezáltal olyan lehetőségeket vesznek el a gyerekekről, amik inkább építenék őket még akkor is, ha adott esetben kudarcot vallanának.

Én szerencsés voltam gyerekkoromban, mert a szüleim mindig megadták ezt a kis lökést, amikor bizonytalan voltam, hogy belevágjak-e valamibe. Felnőttként azt kell megtanulni, hogy az ember fel tudja mérni a helyzetet, és ha kell ez a lökés, akkor meg tudja adni a gyereknek, és higgyen benne, hogy képes végigcsinálni. Ha mi nem hiszünk a gyerekünkben, ő hogyan legyen képes megbirkózni valamivel, hogyan higgyen önmagában?

De ez nem egyszerű. Anyaként én is tapasztalom, mennyi minden fut végig az ember fejében. Biztos, hogy nem fog kudarcot szenvedni? Ha mégis, az mennyire lesz rossz neki? Tényleg traumatizálni tudja a helyzet? De ha ez minden helyzetben visszatart minket, akkor egyrészt nem lesz egészséges önbizalma a gyereknek, másrészt langyos vízben fogja leélni az életét. Sok felnőtt is ezt teszi pont azért, mert nem bízik magában, nem vállal be semmilyen kockázatot, és így semmilyen változást nem tud hozni az életébe, mert maga a változás is elrémíti. Az elmúlt hónapokban megtudtuk, hogy a változás akkor is utolér bennünket, ha ki sem mozdulunk a négy fal közül. Ez jó lecke volt mindenkinek arról, hogy a bizonytalanság bármelyik percben bekopogtathat. Ha nem készítjük fel a gyerekeinket erre, akkor nagyon-nagyon nehéz élet vár rájuk.

A szülők nemcsak bizonyos szituációktól, hanem magától a félelemtől is hajlamosak túlóvni a gyerekeiket, akik úgy nőnek fel, hogy folyamatosan azt hallják, ne féljenek.

Ez a mondat nagyon sokszor elhangzik, mert azt gondoljuk, hogy ha azt mondjuk a gyereknek, hogy ne féljen, ő majd le tudja kapcsolni az érzéseit. Pedig erre a felnőttek sem képesek: nem kapcsolgathatjuk fel és le az érzéseinket, legföljebb át tudjuk őket alakítani. Viszont ha erre mi sem vagyunk képesek, akkor hogyan várhatjuk el egy gyerekről, akinek eleve sokkal fejletlenebbek az érzelemszabályozásért felelős agyterületei?

Nagyon fontos, hogy ne arra biztassuk a gyereket, hogy ne féljen, hanem hogy ki tudja mondani, hogy mitől fél, és tudjon perspektívát váltani. Ha megértjük, mi a félelem forrása, akkor jobban tudunk segíteni neki. Ha viszont azt mondjuk, hogy butaság félni ettől vagy attól, akkor legközelebb már nem csak gyávának, hanem ostobának is fogja érezni magát, és nem lesz meg a bizalma, hogy beszéljen róla. Megpróbálja majd elnyomni az érzést, és ez a lehető legkárosabb.

A félelem akkor tudja kihozni a legrosszabb énünket, ha fel sem ismerjük, hogy dolgozik bennünk, és akkor tudja a legjobbat kihozni, ha felismerjük, elfogadjuk és perspektívát váltunk. Azt hiszem, ez volt a háborús tudósítói éveim legfontosabb tanulsága.

A félelem kapcsán említetted az önbizalmat is. Ahhoz van szükség önbizalomra, hogy megküzdjünk a félelmeinkkel, vagy az segít minket önbizalomhoz, ha ez sikerül?

A félelem és az önbizalom kéz a kézben jár. Az önismeret, hogy megfigyeljük magunkat, nagyon fontos. Ez a testi érzeteinkre is vonatkozik, ezeknek a megfigyelésével nagyon keveset foglalkozunk. Mindig azt szoktam tanácsolni, amikor tréninget tartok ebben a témában, hogy elsőként kezdjük el figyelni azt, hogy milyen testi érzetek jelentkeznek, amikor különböző érzések kavarognak bennünk. A negatívnak tartott érzések sokkal hamarabb jelentkeznek testi tünetek formájában, mint hogy tudatosulnának. Szerintem a félelem kezelésének első lépcsője, hogy ezt észrevegyük.

A félelem a változástól teljesen normális dolog, hiszen nem tudjuk, hogy hogyan reagálunk bizonyos helyzetekben, amikben nincs tapasztalatunk. Sok ember ezért próbál – ahogy Feldmár András szokta mondani – olyan kis körben táncolni egész életében, hogy ne érjen a falakhoz. Csakhogy ilyen esetben két dolgot tanulhat meg magáról: azt, hogy jó a monotonitástűrő képessége, vagy azt, hogy nem, és ez aztán fóbiák és pánikbetegség formájában a felszínre jön. Ahhoz, hogy a változást új szemüvegen keresztül lássuk, fontos, hogy megértsük, hogy ha belépünk ebbe a szürke zónába, amit nem ismerünk, és ahol nem ismerjük a saját reakcióinkat, felfoghatjuk ezt egy új tapasztalásként magunkról.

Hiszen azt, hogy mire vagyunk képesek, nem a rutinzónákban fogjuk megtudni, hanem akkor, amikor egy teljesen új területen próbáljuk ki magunkat. Lehet, hogy adott esetben ez kudarcélménnyel végződik, de abból is tudunk tanulni. Nem fejlődhetünk, amíg nem tudjuk, hol vannak a határaink, a határainkat pedig akkor találjuk meg, ha feszegetjük őket. Mondok erre egy saját példát, hogy kézzelfoghatóbb legyen. Világéletemben lassú gyerek voltam, és sokszor lemaradtam az iskolában, ami nagyon sok stresszt okozott. Felnőttként is sokáig vacilláló ember voltam, és azt gondoltam magamról, hogy én minden helyzetben így reagálok. A háborús zónákban tapasztaltam meg magamról, hogy nyomás alatt iszonyú gyors, rendkívül precíz és nagyon hatékony tudok lenni. De ezt soha nem tudtam volna meg magamról, ha nem lépek ki a rutinzónámból, ha nem ugrok fejest az ismeretlenbe. És az új tapasztalás magammal kapcsolatban önbizalmat adott, ami által legközelebb még messzebb mertem lépni. Így lett ez egy önmagát tápláló, pozitív kör.

Hiszen miből jöhet ez az önbizalom? Tapasztalatból. Akkor hisszük el magunkról, hogy mire vagyunk képesek, ha már van róla tapasztalatunk. Azt szoktam mondani, hogy én azért mertem elindulni ezekre a helyekre forgatni, mert azt gondoltam, hogy ha már négyszer-ötször hazajöttem élve, akkor hatodszor-hetedszer is sikerülni fog. Az adott biztonságérzetet, hogy elhittem magamról, hogy meg tudom csinálni. Ezt sokszor külső kapaszkodóktól várjuk, de az igazi biztonságérzetet az adja, hogy elhiszem magamról, hogy a kritikus ponton jól fogok tudni reagálni, akár itthon vagyok, akár külföldön, akár békében, akár háborúban. Sikerélményem pedig akkor van, ha kilépek a rutinzónámból, ha próbára teszem magam, és nem otthon ülök. Ha van bennem kíváncsiság, változásra való igény és felfedezésvágy. Itt jön össze az önbizalom, a félelem és a változás.

És itt jön képbe az Edison is. Olyan kezdeményezéseket gyűjtünk, amelyek ezt a soha meg nem szűnő kíváncsiságot, felfedezésvágyat is táplálják, nem pedig kiölik, mert szerintem sajnos a mai iskolarendszer abszolút nem alkalmas arra, hogy fenntartsa a gyerekekben ezt az alapvető igényt. Mindenkit skatulyákba próbálnak beszuszakolni, az elvárások már hatévesen iszonyú dömpinggel zúdulnak rájuk, és szép lassan kiölik a kíváncsiságot és a kalandvágyat a gyerekből. Ha már az iskolarendszert nem tudjuk egyik napról a másikra megváltoztatni, akkor legalább törekedjünk arra, hogy bástyaként őrizzük valahogy ezt a kvalitást a gyerekekben. Mi azzal segítünk, hogy az Edison 100-zal olyan kezdeményezésekre, programokra hívjuk fel a szülők figyelmét, amelyek innovatívak, és valamilyen módon a jövő változásaira, kihívásaira is felkészítik a gyerekeket.

Az iskola elvárásai miatt a gyerekekben könnyen kialakulhat szorongás. Egy amerikai jövőkutatót idézve mondtad, hogy a szorongás voltaképpen a félelem fantáziával megszorozva, és ha meg szeretnénk vele birkózni, ki kell vonnunk az egyenletből a fantáziát. A gyerekeknek – akiknek a mindennapjait sokkal jobban átszövi a fantázia – nehezebb ezzel megbirkózniuk?

A gyerekek eleve sokkal nehezebben tudnak tudatosan gondolkodni az érzelmeikről, de sokkal jobban meg is élik őket. Az érzelemszabályzásért felelős agyi területek sokkal kevésbé fejlettek náluk. Sokszor a szülők racionális viselkedést várnának el tőlük, miközben ők maguk sem feltétlenül tudják beazonosítani, hogy a gyereküket éppen milyen érzelem vezérli, sőt a saját érzelmeikről sem feltétlenül képesek tudatosan gondolkozni. Ha azt érezzük, hogy a gyerekünk szorongani kezd valami miatt, első lépésként mindenképpen érdemes megpróbálni beszélni erről.

Végül is a Holli, a hős is pont erről szól. Azért írtam meg a Félj bátran gyerekverzióját, hogy meg tudjam szólítani a félelemmel kapcsolatban a gyerekeket is. A mese célja, hogy apropót adjon a szülőnek és a gyereknek, hogy egyáltalán beszéljenek erről a sok családban máig tabunak számító témáról. Szerintem célzott kérdésekkel, beszélgetésekkel és odafigyeléssel el lehet a gyerekeknek magyarázni, hogy az elménk bizony sokszor percek leforgása alatt képes egy negatív impulzus alapján rémisztő forgatókönyveket gyártani. És ki lehet velük bogozni, hogy mi lehet a félelmükben a fantáziaelem. Aztán van az a szintű szorongás, amikor érdemes szakemberhez fordulni, hogy feltárjuk a forrását. Fontos tudnunk, hogy sokszor az absztrakt félelmek mögött nagyon is konkrét és komoly félelmek rejtőznek. Olyan traumatikus élmények is állhatnak ezek mögött, amiket lehet, hogy még nem tudnak megfogalmazni.

Ha nem leoltjuk a gyereket, hogy egy nagyfiú vagy egy nagylány már nem fél, hanem értő figyelemmel meghallgatjuk, és még mondunk is egy-két visszaigazoló, empátiát tanúsító gondolatot, akkor van, hogy mindez önmagában is elég ahhoz, hogy túljusson egy-egy helyzeten. De ha leintjük, komolytalannak állítjuk be a félelmét, tulajdonképpen azt üzenjük ezzel, hogy nincs joga azt érezni, amit érez.

A gyerekeknek talán azért is sokkal nehezebb, mert sokan azt hiszik, hogy a felnőttek nem félnek, és ha majd felnőnek, ők sem fognak.

Ez az egyik legnagyobb tévhit. Nincs olyan egészséges érzelemvilágú felnőtt, aki nem fél semmitől. Kutatások bizonyítják, hogy amikor sérülnek azok az agyterületek, amelyek a félelemérzetért is felelnek, és az illető valóban nem érez semmilyen félelmet, akkor mindez komoly szociális diszfunkciókkal is jár.

A Holli, a hősben van egy nagyon fontos jelenet: amikor az édesanya rosszul reagál a kislánya félelmére, aki tart egy iskolai előadástól. Leoltja a gyereket, hogy ez nem olyan nagy dolog – de ettől szegény kislány csak még rosszabbul érzi magát. A történetben az anyuka is komoly karakterfejlődésen megy át, mert rájön, hogy bizony ő is fél dolgoktól, és fontos a gyerek szintjén beszélni arról, hogy gyakran a felnőttek is félnek, de a félelem ellenére is képesek beleállni bizonyos helyzetekbe. A gyerek így tanulhatja meg, hogy nem kell a félelem miatt szégyenkezni, mert ez természetes dolog. A lényeg, hogy ne a félelem miatt, hanem a félelem ellenére cselekedjünk. Jól tudjuk, hogy a gyerekek azt másolják, amit csinálunk, és nem azt, amit mondunk. Az, hogy milyen példát mutatunk kritikus helyzetekben, hosszú távon meghatározza, hogy a gyerek hogyan fog reagálni hasonló esetben.

Vannak olyan félelmek, amikkel nekünk, felnőtteknek sincs nagy tapasztalatunk. Ilyen például a haláltól való félelem. Philip Zimbardo mesélt neked egy interjúban arról, hogy ő hogyan élte meg ezt az érzést, amikor gyerekként betegen feküdt a kórházban. Úgy tudott vele megbirkózni, hogy minden reggelt, amit megért, halhatatlansága bizonyítékának tekintett. Persze senki sem halhatatlan. Hogyan segíthetünk a gyerekeknek szembenézni ezzel a fajta félelemmel?

Ez egy nagyon nagy téma, hiszen a haláltól való félelem a legősibb félelem. Nehéz lenne egy interjúban erre megoldási kulcsot adni. Azt gondolom, hogy a gyerekeknek akkor tudunk segíteni, ha beszélgetünk velük az elmúlásról, nem pedig tabuként kezeljük, mert az a félelmetes, amiről semmit sem tudunk. Nyilván ezért félelmetes a halál is. Senki sem tud rá biztos metafizikai magyarázatot adni, ezért nagyon sok ember próbál nem is foglalkozni vele vagy gondolni rá. Miközben mi az egyetlen biztos az életünkben? Hogy egyszer meghalunk.

Fontos, hogy ha szóba kerül a halál, ne tereljünk rögtön, hanem beszélgessünk, hallgassuk meg a gyerek gondolatait. Persze ebben nyilván az is szerepet játszik, hogy kinek milyenek a vallási nézetei vagy ki milyen világnézetet vall, ezért sem lehet erre univerzális választ adni. Mindenesetre ha szóba kerül, szerintem ne féljünk a témáról beszélgetni, hogy kevésbé legyen misztikus és ijesztő.

Te mikor kezdtél el tudatosan dolgozni a saját félelmeiddel?

Még benne voltam a háborús tudósítói éveimben, amikor felkértek egy előadásra, és a főszervező azt szerette volna, hogy egy más perspektíván keresztül beszéljek az élményeimről. Végül a félelem lett ez a perspektíva. Ekkor kezdtem el komolyan foglalkozni azzal, hogy a félelem hogyan jelentkezik az agyunkban, a hormonrendszerünkben, az izmainkban, és ekkor kezdtem el a saját korábbi és aktuális félelmeimet végigvenni, megvizsgálni. Például hogy miért van az, hogy adott esetben, amikor kimentem egy rázósabb helyszínre tudósítani, sokkal jobban kezeltem a félelmeimet, mint az úgynevezett civil életemben.

Ekkor jöttem rá arra, hogy mindez valószínűleg ahhoz köthető, hogy egy háborúban nem ciki félni. Ott én is észrevettem és tudatosan kezeltem a félelmeket, ezáltal pedig megtapasztaltam, hogyan tud ez az érzés bennem hajtóerőként működni, hogy átlépjem a határaimat és még jobban teljesítsek. De a civil életemben, a legtöbb emberhez hasonlóan én is szégyelltem adott esetben azt, hogy félek, ezért inkább elnyomni próbáltam magamban ezt az érzést. És ilyenkor lefelé húzott és lefagyasztott ahelyett, hogy átsegített volna helyzeteken. 

Ha ezt felismerjük, és a gyereket nem megszégyenítjük a félelmei miatt, akkor neki is segítünk, hogy erőforrásként gondolhasson erre az érzésre. Fontos, hogy elmagyarázzuk, hogy mindaz, ami ilyenkor vele történik – izzad a tenyere, gyöngyözik a homloka, hevesen kalapál a szíve – azért van, mert ilyenkor minden porcikánk, amely a túlélésben szerepet játszik, azon van, hogy erőn felül teljesítsünk és megoldjuk az előttünk álló kihívásokat. És ez jó, ettől nem kell megijedni, ez értünk van. Ha mindezt megérti egy gyerek, akkor talán a következő alkalommal már nem ijed meg a félelemtől. De hát először nekünk, felnőtteknek kellene ezt megtanulnunk tudatosan kezelni.

Miután anya lettél, mennyire fogalmazódott át benned a félelem vagy sokkal inkább a féltés fogalma?

Amikor már azt gondoltam, hogy jól kezelem a félelmeket, az első kislányom születésével lenullázódott az egész. A félelemnek és a féltésnek egy teljesen új szintjén találtam magam. De rájöttem, hogy anyaként is ugyanúgy belülről kell megtalálnom a biztonságérzetet, mint annak idején terepen dolgozva. És ehhez át kellett esni az első nehézségeken, és az élményekből építkezni. Közben pedig sokszor gondoltam a jól bevált képletre, amit már említettem: hogy a szorongás a félelem megszorozva fantáziával. Amikor éreztem, hogy beszippant a szorongás, próbáltam hátralépni egyet, úgy megvizsgálni az érzéseimet, gondolataimat, és kigyomlálni a fantáziaelemeket. 

Anyaként újraértékeltem a saját gyerekkoromat is. Hogy milyen nehéz lehetett a szüleimnek bizonyos helyzetekben olyan bölcsen reagálni. Most azt érzem, hogy ha az én kislányaim kitalálnák egyszer, hogy olyan munkát szeretnének, amit én végeztem korábban, kifutnék a világból. De van még időm, hogy erre az időszakra felkészüljek. Fontos, hogy az én félelmeim soha ne térítsék el őket attól, hogy a saját útjukat járják, még akkor is, ha ez időnként nagyon nehéz lesz nekem.