Az első három év meghatározó a gyerekeink életében. Annyit tanulnak ez alatt az idő alatt, amennyit aztán soha többé. A korai tapasztalatok alakítják és fektetik le azokat az alapokat, amelyek aztán meghatározzák későbbi viszonyulásukat a világhoz. Legyen szó akár értékrendről, szociális képességekről, önismeretről, kommunikációról, vagy épp tudásról. Ezek megfelelő támogatása pedig a szülői viselkedés és kommunikáció közös erejével valósul meg. A mozgás és a nyelv a kezdetektől szoros kapcsolatban van egymással. Bár a nyelvi fejlődés később kezd látványos eredményeket mutatni, fejlődése szintén már az anyaméhben megindul – az azért fontos, mert a kommunikációnk tesz minket igazán emberré. Bár vannak olyan állatfajok, amelyek megtaníthatók emberi nyelvre, nincs még egy faj, amelynek olyan szintű szüksége lenne erre a kommunikációs eszközre, mint nekünk. A kizárólagosan ránk jellemző beszéd-írás-olvasás fejlődési sor végbemenetelének minősége pedig egész életünkre hatással lehet.
A kommunikáció több mint beszéd
A nyelvi fejlődés már az anyaméhben megkezdődik. Kidomboruló hasüregünk igen jó erősítőként szolgál, így a külső és belső hangok (szívverés, simogatás, beszédhang, nevetés) hamar ismerőssé válnak a babák számára. Az ismert hangok pedig megteremtik a biztonságérzetet, ami a tanulás mindenkori alapfeltétele. A szülő kommunikációja meghatározó szerepet játszik a gyerek fejlődésében, és nem összekeverendő a szűk értelemben vett beszéd jelentőségével. Sokan igyekszünk úgy támogatni a gyerekünk nyelvi fejlődését, hogy beszélő játékokkal vesszük körül, vagy valamilyen „oktató jellegű” tévéműsor elé ültetjük. Csakhogy ebből nem lesz képes tanulni. A gyerekek nyelvi fejlődéséhez interakcióra van szükség. Olyan kommunikációra, ami során valódi kapcsolat létesül a felek között, akik egymásra néznek, megérintik egymást és azonnali reakcióval (testbeszéddel, élőbeszéddel) reagálnak a másik megnyilvánulásaira. A nyelv hidat alkot az emberi kapcsolatainkban, ezért emberi kapcsolatokra van szükségünk a megfelelő elsajátításához is.
A szegénység nem kell, hogy hátrányt jelentsen
Napjainkban egyre több megfontoltsággal lépünk bele a családalapítók táborába. Tervezgetünk, számolgatunk, igyekszünk felkészülni. Szeretnénk, hogy a gyerekeink semmiben se szenvedjenek hiányt vagy hátrányt a társaikkal szemben. De ki tudja, hogy mikor és mi az, ami majd hátrányt fog jelenteni? Játékok, ruhák, szülői presztízs, sport vagy tudás? Betty Hart és Todd R. Risley igen népszerű 30 Million Word Gap (30 millió szónyi rés) című tanulmánya éppen arra mutat rá, hogy milyen jelentőséggel bír a gyerekek első három évének kommunikációs tapasztalata. A kutatók úgy érezték, hogy a szegénységből jövők iskolai hátrányait az intézményes támogatás nem képes elég hatékonyan enyhíteni, ezért szerették volna feltérképezni a harmadik életév előtti időszakot. Kutatásuk eredménye azt bizonyította, hogy a hátrány kialakulásának nem volt köze se a gondozás gyenge minőségéhez, se a rossz anyagi háttérhez (játékmennyiség, életkörülmények). Köze volt viszont a szülő és a gyerek közötti interakciók minőségéhez és mennyiségéhez.
A gyerekek rajtunk keresztül tanulják a szavakat. Kezdetben a megfigyeléseik alapján bővül a passzív (megértett, de nem használt) szókincsük: figyelik, mit, mikor és mire használunk, ahogy azt is, miként képezzük a szavakat. Nézik a szájmozgásunkat, mimikánkat, gesztusainkat, miközben hallgatják a hozzá kapcsolódó ritmust és dallamot is. A hallott szavak pedig újabb és újabb kapcsolatokat alakítanak ki az agyban. Nem kell, hogy megismételjék őket, ahogy az sem, hogy egyből értelmet nyerjenek számukra a szavak ahhoz, hogy elraktározódjanak. Mindössze arra van szükségük, hogy minél gyakrabban és változatosabb kontextusban találkozzanak a kifejezésekkel, ami által a kezdetleges agyi kapcsolatok megerősödnek és véglegesednek. Ez a magas szintű információfeldolgozás kizárólag az első három életévre jellemző, és az évek múlásával fokozatosan veszít hatékonyságából, ezért is nehezedik úgy a nyelvtanulás felnőttkorra. Minél több emberi beszéd, ének és mese veszi körül a gyerekeinket ebben az érzékeny időszakban, tanulási képességeik annál effektívebbé válhatnak iskoláskorukra. Szülőként mi mutatunk példát elsősorban a gyerekeinknek, aminek következtében a mi szókincsünk és kommunikációs képességeink is befolyással lesznek a nyelvi fejlődésükre. Nem kell azonban mást tennünk, mint bátran beszélni hozzájuk, énekelni és olvasni nekik.
Nyelvi táplálás
Dr. Brenda Fitzgerald 2014-es TEDx-beszédében language nutritionnek (nyelvi táplásásnak) nevezte a babákkal, kisgyerekekkel folytatott kommunikációs interakciókat. A nyelvnek fontos funkciója van az agy fejlődésében, hiszen meghatározó szerepet tölt be minden emberi tanulási folyamatban. A nyelvi fejlődés vezet a beszédhez, az írás- és olvasástudáshoz, ami megalapozza a későbbi tanulmányi eredményeket, majd pedig a szakmai sikereket. A gyerekek 8-9 éves korukra tanulnak meg olvasni az iskolában. Fitzgerald szerint ez az idő lényeges a további fejlődést tekintve, hiszen innentől a sorrend megváltozik: míg eddig azért tanultak, hogy elsajátítsák az olvasás képességét, a továbbiakban éppen az olvasás révén fognak újat tanulni. Aki itt elmarad, annak komoly nehézségekkel kell majd megküzdenie, hogy behozza a hátrányát. A nyelvi táplálást tehát, amely alapul szolgál majd a tanulmányi és szakmai sikerekhez, nem lehet elég korán elkezdeni. Már a terhesség alatti interakcióink (beszélgetés, simogatás, éneklés) támogatják a gyerekünk fejlődését, ahogy a későbbi esti meséink, mondókázásaink és a világot felfedező beszélgetéseink is. Ezek a korai tapasztalatok teszik lehetővé, hogy a gyerekeink nyissanak a világ felé, és fokozatosan készülhessenek fel a kemény iskolai elvárásokra.
Annak ellenére, hogy a gyerekek agya a korai években a legaktívabb, nem mindegy, hogy miként igyekszünk ezt kihasználni. Sokan, törekedvén arra, hogy idejekorán minél több tudást töltsünk a gyerekünk fejébe, folyamatos különórákat, irányított foglalkozásokat tervezünk a mindennapjaikba. Ezzel azonban érdemes vigyázni. Az első évek során nemcsak az ismeretszerzésen van a hangsúly, hanem a biztonságos kötődés megerősítésén is. Számít nekik a velünk való spontán időtöltés. Már a közös grimaszolások a hordozóban, a sírásuk értő és megnyugtató vigasztalása vagy a pelenkacserénél folytatott mókás éneklések is erősítik az összetartozást. A későbbiekben a kérésükre újra és újra elmondott meséink, az utazásaink során közösen átélt és megvitatott újdonságok és nem utolsósorban a kifogyhatatlan miértekre keresett válaszaink tovább tágítják érdeklődési körüket. Ezek a velünk közösen megélt pillanatok mind támogatják a fejlődésüket. Nyitottságunk, válaszkészségünk és aktív jelenlétünk teremti meg számukra azt a biztonságos hátteret, amelyben mernek és akarnak majd újat tanulni. Újra meg újra.
