Ha nem kicsi, akkor legalább ne legyen cigány – történetek az örökbefogadásról

Mit lehet tudni az örökbefogadás magyarországi folyamatáról? 

Először is: az örökbefogadás egy nagyon szabályozott eljárás, alapjaiban más, mint ahogyan azt a legtöbbször elképzelik. Nem úgy működik, hogy jön egy aranyos kisgyerek, és mi majd jól örökbe fogadjuk. Szigorú eljárásban és nagyon alaposan vizsgálják a leendő szülőket, ami szerintem kifejezetten jó. Emellett az is nagyon komolyan szabályozott, hogy egyáltalán ki az a gyerek, aki örökbe adható. Csak egy példa: attól, hogy az adott pillanatban intézetben él, még egyáltalán nem biztos, hogy örökbe is lehet fogadni.

Árnyalja az örökbefogadás kérdéskörét az is, hogy az örökbe fogadó szülők milyen paramétereket kötnek ki az örökbefogadás előtt. Mekkora gyereket fogadnak örökbe, szó lehet-e testvérpárról, kizáró ok-e számukra valamilyen sérülés, fogyatékosság vagy etnikum. A várakozási idő annál rövidebb, minél elfogadóbban állnak hozzá a szülők. Ha az örökbefogadás megtörténik, a gyerek minden szempontból a vér szerinti gyerekekkel egyenjogúvá válik, készül egy új anyakönyv is. De amíg ez lezajlik, amíg családdá válnak, nagyon sok állomás van, ahol nemcsak a szülők megfelelését vizsgálják, de sok ponton lehet nemet is mondani a gyerekre is. 

Kevés pár vagy egyedülálló felel meg a kritériumoknak?

Az alapvetőeknek nem. Keveset köt ki a törvény: nem kell meddőnek lenni, nincs konkrétan meghatározva, hogy mekkora lakás kell, vagy hány gyereke lehet egy párnak. Ezekről a dolgokról mindig egyénileg, az örökbe fogadandó gyerek érdekei szerint döntenek. Nem a szülőknek keresnek gyereket, hanem a gyerek számára keresik a legmegfelelőbb szülő(ke)t. Ami minden esetben nagyon fontos, hogy ma már az a határozott szakmai ajánlás, hogy a gyerek tudja meg, hogy örökbe fogadták. Ha valaki ezt például nem tudja elfogadni, vállalni, az már egy kizáró ok lehet. 

Itthon is nagyon sokan várnak gyerekre, mégis a könyvedben is szerepel olyan történet, amiben végül külföldre kerül örökbe egy gyerek vagy testvérpár. Ennek mi az oka? 

Törvény mondja ki, hogy külföldre csak akkor kerülhet gyerek, ha itthon nem találtak neki örökbe fogadó családot, így más országba csak olyan gyerekek kerülnek, akik itthon „nem kellettek”. Ők jellemzően az idősebbek, testvérek, akiket az ő érdekükben együtt szeretne családba adni a rendszer, roma gyerekek, vagy olyanok, akik valamilyen sérüléssel, fogyatékossággal élnek. 

Elfogadóbb egy olasz vagy spanyol szülő? Ezért lehetséges, hogy ott otthonra talál olyan gyerek is, aki itthon nem?

Igen, benne van a dologban az is, hogy sok helyen más a szemlélet, mint nálunk. De más is közrejátszik. Magyarországnak 7 országgal van örökbefogadással kapcsolatban együttműködése, ezeknek az országoknak az összlélekszáma körülbelül 500 millió fő. Tehát az idősebb gyerekek külföldi örökbeadásának sikerében benne van az is, hogy nagyobb tud lenni a merítés. Emellett ebbe az irányba hat az is, hogy a fejlett országokban sok helyen alig van belföldi örökbefogadás, mert a családokat védő rendszer és a szociális háló erősebb, és emiatt egyszerűen kevesebb gyerek kerül ilyen helyzetbe. A fejlett országokban például nem nagyon fordul az elő, hogy csak a szegénység miatt emeljenek ki gyereket a családból.

Nálunk jellemző ez? 

Nálunk előfordul ilyen, azzal együtt, hogy az azért nagyon szerteágazó, hogy mi mindenre hat egy család életében a szegénység. Ha például egy gyerek nem kap rendesen enni, mert az egész család éhezik, akkor az elhanyagolás?

Kibogozhatatlanul fonódik össze a szegénység az alkoholizmussal, az iskolázatlansággal, kilátástalanságból fakadó rossz döntésekkel.

A fentebb említett országokban akik gyereket szeretnének, másfelé kell hogy nyissanak. Nyilván az az olasz vagy spanyol pár fog hozzánk jönni, amelyik el tud fogadni egy idősebb roma testvérpárt, akik nem is beszélik az ők nyelvüket. Egyébként a nemzetközi örökbefogadás világszerte egyre szűkül és szigorodik, igyekeznek a saját országban tartani a gyerekeket, ha ez lehetséges.

A külföldi örökbefogadók is azonos feltételekkel tudnak örökbe fogadni? 

Az ő kiválasztásuk, ha lehet, még szigorúbb és alaposabb, meg kell felelniük a saját országukban érvényben levő és a magyarországi feltételeknek is, és a folyamat nekik nem kevés pénzbe kerül. Mégis sokan vállalják, hogy ideutazzanak, itt töltsék az ismerkedés heteit és végül hazamenjenek egy vagy több olyan gyerekkel, aki mögött már nagyon sok minden van, és nem beszéli a nyelvüket sem. 

Itthon melyek azok a tipikus élethelyzetek, folyamatok, amelyeknek a végén egy gyerek örökbe adhatóvá válik?

Van az az eset, amikor szülés után rögtön lemondanak a gyerekről, mert az anya már akkor tudja, hogy nem fog tudni gondoskodni róla. Ezek a gyerekek általában rögtön új családba kerülnek. Sokszor kell hogy lemondjanak a gyerekükről szegény, egyedülálló nők, akik épphogy eltartják magukat, a csecsemővel nem tudnának dolgozni, és nincs a környezetükben senki, akitől segítségre számíthatnának. Vagy akiknek a gyereke „balkézről” születik, és a partnerük nem fogadja el a kicsit. Nagyon fiatal lányok, akik terhesek maradtak, vagy olyan szülők, akiknek az életében súlyos devianciák vannak, mint az alkohol, prostitúció, mélyszegénység.

Vagy egyszerűen egy sokadik gyereket nem tudnak eltartani. Állami gondozásba pedig inkább úgy kerülnek a gyerekek, hogy különböző okok miatt kiemelik őket a vér szerinti családból. Ők viszont nem lesznek azonnal örökbe adhatók. A kiemelés oka lehet elhanyagolás, bántalmazás, de itt is nagyon fontos elmondani, hogy nem olyan egyszerű elválasztani mindezt a mélyszegénységtől. És olyan is van, hogy értelmiségi, jómódú család mond le a gyerekéről, mert az sérülten, mondjuk Down-szindrómával született. Még akkor is, ha tervezett, várt, lombikos gyerek volt. Ilyen történet is szerepel a könyvben.

Nagyon kemény élethelyzetek ezek, és nemcsak a gyerekeknek vagy a gyerekre áhítozóknak, de azoknak a szülőknek is, akik különböző okok miatt le kell hogy mondjanak a gyerekükről. Velük foglalkozik a rendszer? Tud segíteni legalább abban, hogy ne ismétlődjenek meg ezek a tragédiák? 

Nem, egyáltalán nem, és ez nagyon nagy hiány. Már csak azért is, mert a környezethez sem igen lehet fordulni, egy ilyen esemény nagyon súlyos stigma. Hogy mondod el azt valakinek, hogy lemondtál a gyerekedről? Még akkor is, ha esetleg azért tetted, mert tényleg ezt láttad a számára a legjobbnak?  

Az érintettek sokszor nem is kérnek segítséget, mert például nem tudják, hogyan lehetne, vagy mert nincsenek olyan állapotban, hogy részt vegyenek egy terápián. És azoknak se nagyon van segítség, akiknek a gyereke állami gondozásban van, pedig az is rettentő nehéz helyzet. Rájuk egyszerűen nincs kapacitás. Az ellátórendszer úgy van vele, hogy végre kiemelték azt a gyereket és lett valamiféle megoldás az akut problémára, fellélegeznek, hogy most nem kell foglalkozni a családdal, amúgy is túlterheltek. Pedig ugye nagyon jó lenne, ha haza lehetne gondozni őket. Ez a láthatatlan oldala az örökbefogadásnak, hogy a szülők ott maradnak egy teljesen feldolgozatlan gyásszal, és így kell folytatniuk az életüket. 

És mi a helyzet a leendő örökbefogadókkal? Nekik többnyire az a motivációjuk, hogy nem lehet vér szerinti gyerekük? 

Mondjuk úgy, hogy legtöbbször meddőségi problémájuk van. Ez jelentheti azt, hogy egy párnak nem született gyereke, vagy van már mondjuk egy, de egy másik évek alatt sem akar összejönni. Mellettük ott vannak az egyedülállók, vagy akik már párra találtak, de gyermekvállalási szempontból kifutottak az időből. Néha a nevelőszülők döntenek úgy, hogy szeretnék örökbe fogadni a gondjaikra bízott gyereket, vagy 2-3 vér szerinti gyerek után szeretne valaki egy következőt. 

Köztük hogy rangsorol a rendszer?

A törvény kimondja, hogy a házasok előnyben vannak. Van emellett 45 éves korban egy választóvonal, annál nem lehet nagyobb a korkülönbség a gyerek és (házastársak esetén az egyik) szülője között, vagyis egy 45 feletti pár újszülöttet már nem fog tudni örökbe fogadni. Az ideális ezért az olyan harmincas, egészséges pár, amelynek még nincs sok gyereke. Persze ez nem egészen konkrét meghatározás, és sok dologtól függ. Egy olyan gyereknek, akinek nagyon sok közvetlen figyelemre van szüksége, lehet, hogy nem ideális egy olyan családba bekerülni, ahol 3-4 testvér van, bármennyire is szeretnék a szülők. Egy másiknak lehet, hogy épp jó helye lesz egy népesebb famíliában. A szakemberek minden esetben megnézik, hogy az adott gyereknek mire van szüksége, és azt is, mennyire reálisak az elvárásai az örökbefogadónak. Ezzel kapcsolatban sarkítva azt mondhatnánk, hogy idősebb roma gyereket könnyű kapni, három év alatti egészséges fehér gyereket meg nehéz.

Ha nem kicsi, akkor legalább ne legyen cigány

 – leggyakrabban ez az elvárás. 

Valóban ennyit számít a család későbbi boldogságában, boldogulásában, hogy csecsemőt vagy idősebb gyereket kaptak? Vagy az, hogy nem roma családba cigány gyerek került-e?

Vannak nyomon követések, de ez minden esetben nagyon-nagyon egyedi. Ezek a gyerekek, mindegy, mennyi idősek vagy milyen származásúak, mindenképpen nagy pakkal jönnek. Egy újszülött sem tiszta lap, érhette őt egy sor trauma már az anyaméhben, ráadásul egy vér szerinti gyerek esetében is tengernyi olyan dolog van, ami csak később derül ki. Ez lutri. Még akár az se feltétlen látszik a gyereken, hogy ő roma. Emellett nagyon nem mindegy, hogy egy idősebb gyerek honnan kerül az új családhoz. Ha például nevelőszülőktől jön, és kialakult a biztonságos kötődés, akkor sokkal könnyebb lesz a későbbi útja, mint ha ez elmaradt volna, legyen akárhány éves is. 

Sokat hallhattunk mostanában arról, hogy meg fog szűnni a leendő örökbefogadóknak most kötelező tanfolyam. Mi ezzel a helyzet, és mit nyújt ez a tanfolyam ma?

Most szavazta meg a parlament a törvényjavaslatot, és nem véletlenül váltott ki a dolog óriási visszhangot. A tanfolyam jelenleg 40 órás, 2018-ban emelték a duplájára az óraszámot, egyébként 2003-ban vezették be. Segít, hogy egy kicsit „lehozza a földre” a szülőket, hogy reális elvárásokkal induljanak neki az örökbefogadásnak és felkészüljenek olyan helyzetekre, amikre nem számítanának egyébként. Ha ezekre nem készülnek fel rendesen, az komoly baj, mert minden esetben vannak próbatételek. Emellett azért is fontos a kurzus a leendő szülőknek, mert információt kapnak arról, milyen szakemberekhez fordulhatnak a nehézségeikkel, ráadásul barátságok is szövődnek. Végül pedig a tanfolyamon arról is hosszan esik szó, hogy miért fontos, hogy a gyerekeknek elmondjuk, hogy ők örökbefogadottak. Abból ugyanis, hogy régen nem ez volt a jellemző, sok nehézség adódott. 

Korábban hogy gondolkodtak erről?

Azt, hogy a hetvenes-nyolcvanas években milyen tanácsokat kaptak a leendő örökbefogadók, nem tudom, de a közvélekedés határozottan az volt, hogy ne mondd meg, mert megzavarod. Aztán volt egy olyan időszak, amikor a szakma már tudta, hogy meg kell mondani, de még nem feltétlenül tett mindenki így. Ma már abszolút ez a hivatalos álláspont. 

Azért különösen fontos ez, mert előbb vagy utóbb úgyis kiderül? A könyvedben több olyan történetet is olvastam, amiben a szomszéd vagy más ismerős kottyantotta el a dolgot, ami természetesen sokként érte az érintett gyereket. 

Nem vagyok benne biztos, hogy mindenképpen kiderül. Sőt, azt gondolom, hogy nagyon sok olyan ember szaladgál ma köztünk, akik nem tudják, hogy örökbe lettek fogadva. De azoktól, akik megtudták, jellemzően az jön vissza, hogy gyerekkorukban ott ült valami nyomasztó titok a családi légkörön, amit nem értettek és nem tudtak megmagyarázni. Több ilyen család szinte elzárkózott más családtagoktól, nem érintkeztek, talán azért, hogy ne bukjanak le. Valószínűleg ennek az az oka egyébként, hogy ezek a szülők nagyon bizonytalanok voltak a saját szülőségükben, és féltek, hogy a gyerek elpártol tőlük. Ez alaptalan félelem, viszont a gyereknek könnyen lehet törés, amikor megtudja. Szülőként ráadásul ördögi kör ez, mert az elhallgatásból előbb-utóbb hazugság lesz, hiszen a gyereknek lesznek kérdései. Miért nincsenek róla babakori fotók, vagy olyan kép, amin az édesanyja hasában van? Nem állítom, hogy minden gyereknek egyformán trauma, amikor kiderül az igazság, de nagyon soknak az. Jellemző ilyenkor a bizalom megingása, és a gyerek részéről minden addiginál intenzívebb „rosszalkodás”, hogy próbára tegye az örökbe fogadó szülők szeretetét. Szeretnek akkor is, ha nagyon rossz vagyok? Miben hazudtak még? 

Mikor és hogyan érdemes erről beszélni?

Folyamatosan és természetesen. Vagyis éppúgy, mint minden más témával kapcsolatban, nem az az út, hogy na akkor most üljünk le és elmondunk mindent, hanem kicsi kortól kell erről beszélni. Lehet, hogy lesz olyan, hogy a gyerek próbára tesz, és mondjuk egy vita hevében a fejünkhöz vágja, hogy te nem vagy az anyám. Ez nagyon nehéz, de ezzel együtt is megéri a nyílt kommunikáció. 

Említetted, hogy a tanfolyam segít leszámolni az illúziókkal. Mik a legjellemzőbbek? 

Nagyon sok van. Az egyik alapvető, hogy „olyan lesz, mint a vér szerinti gyerek”. Nem lesz olyan. Vagy hogy majd a vér szerinti családdal nem kell foglalkozni, meg „majd mi rendes ember faragunk belőle”. Teljes illúzió, hogy valakinek a származása makulátlan. Sokszor felmerül az is, hogy mi „megmentjük azt a gyereket”. Ez is csak illúzió. Ő nem akart olyan helyzetbe kerülni, hogy örökbe fogadják. Sokan olyasmit várnak el, hogy amikor elkezdenek ismerkedni a gyerekkel, az majd odamegy és a nyakukba borul. Pedig az a jó, ha nem, mert akkor az azt jelenti, hogy egészségesen kötődik mondjuk a nevelőszülőhöz, és nem ugrik bárkinek a nyakába. Vagy fordítva: úgy képzelik,  hogy „majd odamegyünk és első látásra beleszeretünk” abba a gyerekbe. Nem, nem mindig, mint ahogy a szülés után a gyerekébe se szeret bele feltétlen rögtön az ember. 

Kívülről nézve érthetetlen, miért szüntetik meg a tanfolyamot. Hozzáértőként látod, milyen szándék lehet emögött? 

Azt mondják, hogy az lenne a cél, hogy gyorsabb, flottabb és talán több is legyen az örökbefogadás, de ettől nem lesz az. Ettől nem lesz több fehér bőrű csecsemő, és ettől nem fogják nagyobb kedvvel elvinni az idősebb cigány gyereket. Így annál nagyobb baj, ha tanfolyamon se vesznek részt. Nem lenne szabad megtörténnie annak, hogy egy gyereket visszaadjanak az örökbe fogadó szülők, de ez mégis megtörténik ma is. Hát majd akkor, ha ennyi információ sem lesz a nehézségekről? Ha ennyire sem készülnek fel a rájuk váró feladatra? Én úgy láttam, hogy az elmúlt húsz évben eddig minden törvénymódosítás, javaslat előrevitte, pontosította a rendszert, ráadásul szakmai elvek mentén. Ez egy egyértelmű hátraarc, amitől ráadásul nem is lesz könnyebb az örökbefogadás. És ha már itt tartunk: ne is legyen könnyebb. 

A könyvedben lévő történetek között vannak szomorkásak, megrendítők és felemelők is. De egyik történet sem hollywoodi, nincs olyan, amiben ne lenne nehézség. Az örökbefogadással létrejövő családnak mindig nehéz?

Igen. De tudjuk jól, hogy a vér szerinti családokban is sok a nehézség, a nevelési probléma, a kétely, és ezek váltakoznak az örömteli pillanatokkal. Ezekben a családokban is történnek nagy traumák, tragédiák, történhet válás, betegség, és – a fentiekre visszautalva – egy vér szerinti családban simán elhangozhat, hogy „bárcsak ne te lennél az anyám”.

Igaz, az örökbe fogadós történetekben van plusznehézség, de ehhez kapni lehet kulcsot, például a fentebb említett tanfolyamon is. Lehet, hogy furcsán hangzik, de nekem a sima gyereknevelés nehezebb, vagyis azok a nevelési problémák, amiknek nincs örökbefogadási vonatkozásuk. 

Szintén többször felmerül a könyvben, hogy kell-e ápolni, feléleszteni egy nem roma családba kerülő roma gyerek cigány identitását. Erről mit gondolsz?

Ez egy nagy eldöntendő kérdés ma még. Az egyik nézet szerint nem kell erőltetni, mert ez nem volna igazi, ez megjátszott. A másik nézet szerint viszont érdemes, mert nagyon benne van a pakliban – feltéve, hogy látható –, hogy bántani fogják a gyereket a származása miatt, és ha már így van, legalább legyen mellé egy pozitív ismeretanyag, élmény is. A magyar örökbe fogadó szülők többsége az első csoportba tartozik, és egyelőre csak egy kisebb, szűk értelmiségi csoport az, aki megpróbálja az utóbbit, például a Romadopt Klub is ezzel foglalkozik.

Nehéz ügy ez is. Nagyon sok örökbefogadó megy bele ebbe az egészbe úgy, hogy valójában még nincs készen teljes szívvel egy roma gyerek örökbefogadására, de azt kap, és úgy van vele, hogy ezt a részt majd megússza. Nem lehet megúszni. És mennyire ellentmondásos lehet egy gyereknek egy ilyen helyzet, mint amiről Kertész Imre is ír a Sorstalanságban, hogy olyasmiért bántják, ami nem ő, aminek nem érzi magát. 

Ha már identitás: ennek, származástól függetlenül része a vér szerinti család is. Nyílt örökbefogadás esetén jó, ha az örökbefogadók valamennyire tartják a kapcsolatot a vér szerinti családdal? 

Nagyon fontos és ma már az uralkodó szakmai álláspont is az, hogy muszáj a gyerek múltjával foglalkozni, és nem szabad riválisnak tekinti az örökbeadókat. Jó, ha van fénykép a származási családról, szülőkről, és ha mindkét félben van erre hajlandóság, akkor az is nagyon hasznos tud lenni, ha néha találkoznak is. Az azért nagy fájdalom egy gyerekben mindig, hogy engem miért nem ők nevelnek fel, miért nem kellettem, viszont így legalább látja, kiktől származik, ráadásul nem húszévesen, sötétben tapogatózva kell keresnie a válaszokat. Ez egy klassz dolog. 

És azok a gyerekek, akiket bántalmaztak? Nekik nem könnyebb, ha inkább elfelejtik ezt az egészet? 

Nyilván minden helyzet egyéni, és ezzel kapcsolatban mindenképpen fontos a szakértői segítség. Én nem voltam ilyen helyzetben. Viszont szerintem a család az nemcsak az apa vagy az anya, hanem lehet egy nagyszülő, nagybácsi, nagynéni, és ha van hozzájuk egyfajta kapocs, akkor máris nincs gyökértelenség. De biztos, hogy van olyan helyzet, amikor ez nem járható út. 

Mik a legnagyobb kihívások ma az örökbefogadás rendszerében? 

Jogalkotási szinten is vannak problémák, és a gyermekvédelem napi gyakorlatában is. Nagyon sokáig várnak ma a gyerekek örökbefogadásra, és tény, hogy az új törvénycsomag akar ezen gyorsítani, azonban a határidők szigorítása nem elég, emellett a gyermekvédelmi szakembereket kellene védeni a kiégéstől, a túlterheltségtől és az anyagi ellehetetlenüléstől is. Hiába rövidülnek a határidők, ha méteres az irattorony az asztalon, akkor nem fog gyorsabban intéződni semmi. Az örökbe fogadó családokat is jobban kellene segíteni a tájékozódásban. Ijesztően hosszú a lista például, ahol meg kell jelölni, hogy mik azok a sérülések, zavarok, amikkel örökbefogadóként együtt tud élni a család. Ez elsőre nagyon riasztó lehet, és sok olyan állapotot is kizárnak így a szülők, ami abszolút fejleszthető lenne, csak nincs elég információjuk róla. És végül: nagyon kevés információ áll rendelkezésére a bajba jutott nőknek, családoknak, ez is komoly probléma, mert az volna a legfontosabb, hogy ne kerüljenek olyan helyzetbe a családok, hogy szét kelljen szakadni. 

A könyvedben megszólal nevelőszülő, örökbefogadó és örökbeadó, szakember és érintett gyerek is. Mit szeretnél, kikhez jusson el ez a munka?

Azt szeretném, ha eljutna a folyamat érintettjeihez, akik itt-ott magukra ismerhetnek, és akiknek egyébként nagyon kevés irodalom áll a rendelkezésükre magyarul. De azokhoz is jó lenne szólni, akiknek nem lesz hozzá közük. A tervezett módosítás miatt most többen is hallottak arról, hogy milyen is az örökbefogadási folyamat, de a szélesebb közönség alig tud róla valamit. Az örökbefogadók pedig odaadhatják az ismerőseiknek, rokonaiknak a könyvet, ami segít megértetni ezt a világot.

Nagyon elgondolkodtatott a könyvedben az a rész, ahol arról olvastam, hogy sokan vannak, akik az örökbefogadást egyfajta karitatív tevékenységnek fogják fel, és hogy ez nem feltétlenül jó. Tényleg baj ez?

Az a nehézség, hogy sokszor nagyon magasak az elvárások azoknál, akik úgy élik meg, hogy segítenek. Ez is benne van persze, de azért azt ne gondolja senki, hogy ő most megment egy egészséges újszülöttet. Mert rengetegen állnak sorba értük, és nagyon sok más módja is van annak, hogy egy hátrányos helyzetű gyereknek segítsünk, azt kellene valahogy támogatni szerintem, hogy a családok együtt maradhassanak. Mert a másik oldalon ott van egy szülő vagy egy pár, akik egy életen át nem tudják feldolgozni, hogy elvesztették a gyereküket.