A 88 éves Máth Istvánné, Kati néni, vagy ahogy szerettei ismerik: Kati mama tősgyökeres pesti: születése óta a fővárosban (igaz, annak különböző pontjain) él. Ma, több mint ötven éve Rákospalotán, egyik unokája, unokaveje és három dédunokája társaságában.
Kati néni, mesélne egy kicsit a gyerekkoráról? Hol született, mikor született?
1932. augusztus 26-án születtem Pesterzsébeten. A szüleimmel és a testvéremmel nőttem fel egy pici lakásban, viszont nagyon nagy szeretetben. Eredetileg négyen voltunk, volt egy kis lánytestvérünk, aki sajnos nem élte meg a második évét sem. Már a háború vége felé jártunk, amikor torokgyíkja lett, bevitték a kórházba, és ott halt meg szegény. Gyönyörű kislány volt, az elvesztése nagy fájdalom volt a családnak.
Főleg a nagyobbik öcsémmel voltam összenőve, sokat játszottunk együtt, a kisebbik utánam 10 évvel született, vele már más volt a viszony. Erzsébeten jártam óvodába, és az első elemit is itt végeztem. Édesapám gázszerelőként dolgozott, de volt neki lakatosvégzettsége is. Munkás volt, olyan igazi ezermester: bármi, ami otthon adódott, vagy amire a környékben is megkérték, hogy javítsa meg, azt ő meg tudta csinálni. Anyukám pedig otthon volt velünk, háztartást vezetett, és amikor kicsit nagyobbak voltunk, megtanult varrni is. Ő készítette a ruháinkat. Máig emlékszem egy különösen szép ruhára, amit március 15-re varrt nekem. Még párta is volt hozzá, szép szoknya és felsőrész. Na, olyan nem volt mindenkinek.
Az első elemi után, mivel apuka közalkalmazott-féle volt, kaptunk a Wekerlén egy lakást. Ott jártam iskolába, elemibe és a polgáriba is.
Milyen volt akkor az oktatás?
Én a harmincas–negyvenes években jártam iskolába, az osztályunkban csak lányok voltunk. A háború vége előtt még volt kötelező hitoktatás. Nekünk egy bizonyos Winkler tisztelendő úr tartotta a hittant, rajta is van itt az egyik csoportképen. Volt egy eset, ami miatt agyon megjegyeztem a nevét. Vasárnap kötelező volt templomba menni, és valaki mindig figyelte, hogy ki jön, ki nem jön. Már nem tudom, milyen oknál fogva, de egyszer nem mentem, és ezt jelentették a tisztelendőnek. Az volt a büntetésem, hogy egész hittanóra alatt a padlón kellett térdepelnem. Nemcsak hogy nagyon kényelmetlen volt, de mivel beton volt végig, nagyon hideg is. Úgy felfáztam, olyan hólyaghurutom lett, hogy csak na, ráadásul egész életemen át elkísért, hogy felfázós lettem.
A másik, ami még felrémlik, hogy nekünk akkor még nem oroszt, pláne nem angolt kellett tanulni, hanem németet – igaz, hogy mivel kötelező volt, nem nagyon tanultuk. Ezt utólag nagyon bánom, mert jól jött volna, de pár szót tudok ma már csak felidézni. Az irodalmat szerettem, olvasni még most is nagyon sokat szoktam, viszont a matek az nem nagyon ment. Na meg azért nem buktam, hármasaim voltak.
Milyen volt a harmincas években pesti gyereknek lenni? Az utóbbi időben több idős emberrel beszélgettem, akik vidéken gyerekeskedtek, és sok közös volt abban, amit meséltek.
Nagyon sok igazán szép dologra emlékszem, az emlékeimben központi szerepe van az apukámnak. Ha a nyarakra gondolok, akkor az jut eszembe, hogy apuka amellett, hogy ilyen szorgalmas volt a munkájában, nagy horgász is volt. Csepelre járt ki hétvégente a holtághoz horgászni. Ő kiment hajnalban, anyuka közben megcsinálta hamar az ebédet, felpakoltunk, és mi is utánamentünk – gyalog. Ott ebédeltünk, ő horgászott, beszélgettek, mi meg fürödtünk, kavicsoztunk, fogócskáztunk. Ezek nagyon egyszerű és boldog napok voltak: jó volt, hogy együtt voltunk. Egyébként nálunk nem volt szigorúság, szeretetben és nyugalomban neveltek minket a szüleink, de ahogy visszaemlékszem, azt hiszem, nem is nagyon adtunk okot arra, hogy szigorúnak kelljen velünk lenni. Nem mondom, hogy soha nem csináltunk rosszat, de alapvetően mindenki csinálta szépen a dolgát, és ettől ment jól az egész.
A különböző ünnepekre és az ahhoz kapcsolódó finomságokra is nagyon szívesen emlékszem. Aminek a mai napig a számban van az íze és az illata, az a liba, mert karácsonykor nálunk az volt.
De a liba élvezete nem akkor kezdődött, amikor már hozták be a sültet, hanem akkor, amikor anyuka kivitt minket a piacra. Kispestre, a Kossuth téri piacra jártunk, ez most is megvan. Ott együtt választottuk ki karácsonyra a libát. Akkor még ilyen környékbeli asszonyok árultak Üllőről, Monorról, mindig nézegettük a portékájukat, és anyuka magyarázta, hogy olyat kell venni, aminek jó nagy cicije van. „Azt nézzétek, és szóljatok, ha úgy van!” És mindig jót vettünk.
Egy egész liba nem volt olcsó, nem is ettük ezt mindig, de anyuka olyan ügyesen dolgozta fel, hogy egész karácsonykor elég volt. 50-60 dekás nagy máj volt benne, az is isteni volt, de készült az aprólékból leves, a melléből fasírozottat csinált, a combokat megsütötte: töviről-hegyire felhasználtuk az egészet. Úgy beosztottuk, hogy szinte egy egész hétre volt belőle ennivalónk.
Apuka meg arra ügyelt, hogy nagy fa legyen, hozzátartozott a hangulathoz, hogy a plafonig érjen. Anyuka főzte meg rá a szaloncukrot, és volt rajta alma meg dió befestve. Ami még eszembe jut, hogy a mikulások is milyen jók voltak. Mindenkinek a cipőjét kipucoltuk és kitettük, és mindenki kapott mindent, de apukának mindig koksz volt benne, valószínűleg a kert hátsó részében lévő kamrából. Volt ugyanis egy ilyen koksztüzelésű kályhánk, és ott mindig annyi koksz volt apu munkája révén, hogy fázni aztán sose kellett. Mikulásra meg anyuka betette a cipőjébe, és nagyokat nevettünk mindig, hogy az van benne.
Miket tetszettek játszani?
Szerettem a mondókás, énekes játékokat, mint az eszterlánc, szerettem fogócskázni, ilyesmiket. Van egy mondóka, amire máig emlékszem, és már a dédunokámnak is megtanítottam: „Borús az ég, nincs napocska, jaj de sáros a kis utca, esik eső mindhiába, el kell menni óvodába.” Ezt például oviba menet lehetett dudorászni. És hát volt a babám.
Azt már mondtam, hogy apuka nagyon ügyes kezű ember volt, és ment mindenfelé szerelni, járt módosabb családokhoz is, ahonnan kaptunk ezt-azt. Játékot például, amit már kinőtt a gyerek. Így lett nekem egyszer egy olyan gyönyörű porcelánbabám, hogy el se lehet képzelni. Annyira szépen ki volt dolgozva az arca, a kezei, az ízületei, és vörösesbarna, igazi haja volt. Csoda szép volt, pedig csak olyan harminc centi magas volt az egész. Nagyon szerettem, varrtam neki ruhát, és rengeteget játszottam vele. Kaptam bababútorokat is, az akkor divatos konyhabútor és konyhai eszközök kicsinyített mását. Hogy én mennyit főztem akkor! Volt hozzá rendes tűzhelyem is kicsiben.
Tetszik tudni, hogy mi lett a babával?
Sajnos igen. Egyszer nagyon meg voltam szorulva, és akkor hirdették, hogy porcelánbabákat vesznek. Máig emlékszem, hogy 1200 forintért eladtam, elvittem egy régiségkereskedőhöz. Ezt azóta is bánom. Hogy pontosan mikor volt, arra nem emlékszem, de még a lányom nem volt meg, ebben biztos vagyok, mert ha meglett volna, akkor biztos nem adom el.
Korán meg tetszett tanulni főzni? Az édesanyja tanította?
Hát igen. Elég korán, és hamar lett főpróba is, mert emlékszem, egyszer anyukám kórházba került, és akkor egy hétig egyedül voltunk otthon. Akkor én főztem a paprikás krumplit, amit apuka úgy megdicsért, hogy arra máig emlékszem. De aztán átjött a nagypapám, az apukám apukája, aki Kőbányán lakott, és ő is főzött. Csak azt annyira nem szerettük, mert annyira nagyra vágta a hagymát, hogy mi csak néztük szomorúan, hogy úszkálnak a levesben a nagy darabok. De persze az jó volt, hogy segített. És persze nagyon kedves volt tőle, főleg, hogy gyalog jött. Akkoriban nagyon sokat kutyagolt mindenki.
Úgy tetszik érteni, hogy a háború után?
Igen. Egyébként sem volt még nagyon sok járat, de a háború utáni évek nagyon nehezek voltak. Apukámról nem tudtuk, hogy mi van vele, mert őt is behívták katonának. Őt egyébként már az elsőbe is: akkor 16 éves volt, és leventeként elvitték Olaszországba. Na, ’45-ben is katona volt, valami vasútépítő ezrednél, egészen a hatalmas tizedesi rangig vitte. Nagyon aggódtunk érte, mert hírek nem nagyon voltak, de aztán hála istennek megszökött és hazajött. De csak jóval a háború után.
Anyuka egyedül volt otthon velünk hármunkkal, ami egy ideig rendben volt, csak a háború végére már nagyon nehéz volt az élelmiszerhelyzet. Anyukám Jászapátiba való volt, és ahogy a háborúnak vége volt, anyuka oda járt le mindig, levitte a mi ruháinkat, és cserébe élelmet hozott haza. A negyvenes évek közepe nehéz volt mindenkinek: rossz utak, szegénység. A közlekedés is rémes volt, előfordult, hogy anyukám a vonat tetején utazott Jászapátiba.
Egyszer aztán úgy döntött, hogy jobb lesz, ha mindannyian lemegyünk oda az egyik nővéréhez, a nénjemamához. Így hívtuk, mert jóval idősebb volt anyukánál. Ott voltunk nála egy jó ideig.
De a lényeg, hogy mi gyalog mentünk le Jászapátira.
Három napig kutyagoltunk, este valahova bekéredzkedtünk, aztán másnap mentünk tovább. Na, azt soha nem felejtem el, hogy első este, ahova betértünk, ott éppen puliszkát főztek. Hát én még olyan finom puliszkát azóta sem ettem. Fáradtak és éhesek voltunk, biztos azért is esett olyan jól.
Ez ilyen simán ment, hogy befogadták, megvendégelték Kati néniéket?
Hát el lehet képzelni azt a kompániát. Anyuka, három gyerek és a nagyapám. Ki ne sajnált volna meg bennünket? Még az oroszok is. Az még odafelé volt, majdnem Üllőnél, hogy épp szedték össze az embereket a málenkij robotra, és az egyik katona anyukámnak a karját is megragadta, hogy davaj, davaj, hogy menjen ő is. Mi meg csimpaszkodtunk a szoknyájába, sírtunk keservesen. Végül azt mondta, hadd menjünk. Ezen sokszor el szoktam gondolkodni... hogy mi lett volna, ha nem egy rendesebb katonát fogunk ki.
A polgári iskola után tovább tetszett tanulni?
Amikor elvégeztem, akkor elmentem gyors- és gépíróiskolába. Erről sok emlékem nincs, valahogy nem hagyott bennem mély nyomot, főleg, mert a munkahelyeimen se annyira használtam a tudást, és így hamar kikopott.
Az első munkahelyem úgy lett, hogy ugye (mivel nekem az apukám munkásember volt, és nem éltünk nagy lábon a háború előtt se), én valahogy mindig jó kádernek számítottam. Felvettek a MASPED-hez, ami egy külkereskedelmi vállalat volt, ott lett nagyon jó állásom: főtitkárnő mellé vettek mindenesnek.
Ide-oda futkároztam, a telefonokat intéztem: nem a gépírás volt a dolgom, inkább olyan személyi asszisztensnek mondják ezt ma. Szerettem is csinálni, meg azért is jó volt, mert ott nagyon szerettek engem. Fiatal lány voltam, ott meg olyan régi vágású urak voltak, engem el is neveztek Nemecseknek, merthogy kicsi vagyok, és csinálok mindent, mindenben az élen akarok járni. Például – erre nagyon büszke voltam – fejből tudtam legalább negyven állomást, hogyha keresnek valakit, akkor milyen melléken lehet őt kapcsolni.
Tetszett járni szórakozni? Mivel töltötte a szabadidejét?
Röplabdáztam, az volt a leginkább a szórakozásom. Az úgy volt, hogy voltak ilyen KISZ- meg SZIT-szervezetek, ezekben én részt vettem. Ehhez nem kellett politizálni, azért voltak benne sokan, mert ott jöttek össze a fiatalok. Ott kerültem a röplabda közelébe, és a Vörös Meteor nevű csapatban játszottam. A Margitszigetre jártunk edzésre, a mai napig imádom azt a helyet. Ami most az Atlétikai Centrum, az akkor Úttörő Sportközpont volt. Oda jártunk edzésre, és volt, amikor vidékre is mentünk meccset játszani. Jó társaság volt, kedveltük egymást, összetartó csapat is voltuk, bár röplabdában azért nem voltunk igazán tényező.
Látom a képeken, milyen csinos, sőt, kifejezetten elragadó fiatal nő volt Kati néni. Szépségápolásra, divatra mennyire volt lehetőség költeni a negyvenes–ötvenes–hatvanas években?
Kozmetikumokat akkor még semmit nem használtam, most is egyedül a Niveát kenem, ezt a kék tégelyeset. A hajamat én csavargattam be, olyanra nem annyira emlékszem, hogy fodrászhoz jártam volna. A ruháimat vagy leértékeléseken vettem, mondjuk egy-egy blúzt vagy szoknyát, vagy később, amikor a gyerekek is megvoltak, elmentem én is varrótanfolyamra, és aztán magamnak varrtam. A szoknyákat nagyon szerettem, az egy idő után nagyon ment. Egyszer már, így öregkoromban megszámoltam: volt vagy 15 szoknya, amit varrtam, úgyhogy sürgősen kiszanáltam ezeket.
Tősgyökeres pesti leányként moziba, táncolni tetszett járni?
Táncolni igen, a férjemet is így ismertem meg. A KISZ-ben volt persze a néptánc is, én oda is jártam együttesbe, és egyszer valamilyen kultúrházban vagy kultúrteremben volt fellépés és táncház. Ő ott engem felkért táncolni. Akkor épp a sorkatonai szolgálatát teljesítette, és csak eltávozáson volt. Táncoltunk, beszélgettünk, de hazakísérni már nem engedtem magam, és nem is gondoltam, hogy ebből az egészből bármi lehet. Pedig nagyon helyes fiú volt.
De aztán akár számítottam, akár nem, egyszer kopognak otthon az ajtón, kinyitjuk, hát ő áll ott. Kinyomozta a címünket, és eljött. Nem volt erőszakos, nagyon kedves volt, és onnantól fogva sokat találkoztunk. Igaz, amikor bemutatott a szüleinek, akkor kicsit elvágtam magam, mert pesti lányként kapálni nem tudtam, plusz volt olyan óriási bakim is, hogy amikor az egyik rokonukhoz átmentünk, és láttam a kertben palántaszerűségeket,
mondtam, hogy milyen szép a paradicsom. Erre kiderült, hogy krumpli.
Persze ezeket aztán megtanultam, amikor nekünk is lett kert. Volt olyan, hogy 40 kiló paradicsomom termett.
Hosszú ideig tartott az udvarlás?
Két év volt az udvarlás, utána összeházasodtunk. Nem volt nagy esküvőnk, mert megbeszéltük, hogy nem kell. Az ő szülei se akartak sokat költeni erre, mindenhol mi voltunk a legidősebbek, a pénzkeresők, illetve ő még katona volt, én is mondtam neki, hogy nem szükséges nagy banzáj. Nekem egyébként ő volt az első és az utolsó is, nem kellett ehhez nagy körítés. Voltak udvarlóim előtte, de régen ugye nem úgy volt, hogy mindjárt lefeküdtünk akárkivel. Aztán meg jött ő.
A lényeg, hogy nem csináltunk nagy felhajtást: húsvét előtt, áprilisban bementünk az anyakönyvvezetőhöz, összeadtak minket, aztán lementünk, hogy elújságoljuk a hírt a szüleinek is. Nem örültek. Az anyósom nagyon mérges volt, mert én nem voltam gazdag, és azt mondta, hogy olyan lány is akadt volna a páromnak, akinek konyhabútora is van. Ez valamiért nagyon rosszul esett nekem. Részben emiatt is volt, hogy amikor később lett saját lakásunk, olyan konyhabútort csináltattunk, hogy csoda. És idővel az anyósom is megszeretett.
Ma arról olvasni, hogy valakinek a férje az első és az utolsó is legyen az életében, hogy emberek egy egész életen át kitartanak egymás mellett, nem mindennapi. Mi lehetett ennek a titka?
Most mondjam azt, hogy a szerelem? Nem tudok mást mondani. Ha van igaz szerelem, akkor én úgy szerettem a páromat az utolsó pillanatig. És azt hiszem, hogy ő is úgy szeretett engem. Igaz az is, hogy ő ugye szobafestőként dolgozott, és maszekolt is sokat: alkalma biztosan volt arra, hogy megcsaljon. De ha megcsalt volna sem éreztette ezt velem, hogy ne lennék úgy jó neki, ahogy vagyok. Nagyon boldogok voltunk együtt. Én meg szépen megbeszéltem magammal, hogy csak én vagyok neki. Lehetett volna nagyon féltékenynek lenni, mert nagyon csinos fiú volt, tényleg, de azt mondják, én is szép voltam. Amikor együtt láttak minket, mindig mondták, hogy milyen szép pár vagyunk.
Az esküvő után össze is költöztek?
Össze, igen, de nem költöztünk, mert nem volt hova. Az én szüleimnél volt egy kis szoba, azt kaptuk meg mi. Igaz, hogy ezen a szüleim meg a két öcsém is átjártak, de legalább a miénk volt. Annyira, hogy a fiam még oda is született. Első szerzeményünk egy kinyitható rekamié volt, részletre vettük, Réka rekamié volt a neve. Ha kinyitottuk, tele is volt vele a fél szoba. Amikor hárman lettünk, ezt a szobát kinőttük, akkor mentünk albérletbe, és a következő állomás már ez a lakás volt. Ezt már ígérték régóta, hogy részletre megvehetjük, és akkor egyszer csak tényleg így is lett. Még az ötvenes években építették ezeket. Ebben a házban élek most már több mint 50 éve.
A gyerekekkel otthon lehetett maradni?
A fiammal nem igazán, mert akkor úgy volt, hogy a gyerek – most nem is emlékszem – három hónapos vagy hathetes korában vissza kellett menni dolgozni, hogy ne vesszen el a munkaviszony. Az volt a jó, hogy nem kellett bölcsőde, mert ki tudtam vinni a szüleimhez. Igaz, hogy ehhez hajnalban és este még Kispestre kellett kimennem szoptatni, és nagyon nehéz volt, hogy hét közben alig láttam, de ott jó kezekben volt. Szeretett odamenni, és hát természetesen a szüleim is imádták.
Amikor meg a lányom volt kicsi, ez már ötvenhat után volt, akkor lehetett olyat, hogy hosszabban otthon maradni, és akkor én ezt ki is használtam, és nekiálltam gazdasszonykodni. Vettem egy könyvet, hogy hogy is kell nevelni a csirkéket, és vettem száz naposcsibét. Hátul volt itt régen egy kis épületünk, azt már elbontották az unokámék, amikor ideköltöztek. Az volt a lakhelyük, vagy óljuk, körbe volt kerítve, és fel is neveltem őket rendesen. Olyan kedvesek és kezesek voltak, hogy mindig egy szomszédasszonyomat kellett megkérnem, hogy vágja le valamelyiket. Bementem közéjük, és a vállamra repültek, meg a kezemből ettek. Nagyon aranyosak voltak, és nagyon sokáig éltünk belőlük. Azt külön élveztem, hogy amikor feljött az én salgótarjáni anyósom, aki tudta, hogy a paradicsomot se tudom megkülönböztetni a krumplitól, akkor tanyasi csirkét tudtam elé tenni. Aztán egyszer gondoltam egyet, és átsétáltam itt a Bútorkerbe a kislányommal, és mondtam, hogy szeretnék itt dolgozni, mert közel lakom. Mondták, hogy jó. És ott dolgoztam 25 évig.
És a férje?
Ő is mindig kereste a lehetőséget. Maszekolt. Először a Minőségi Szövetkezetnél dolgozott a nyolcadik kerületben, részlegvezető volt. Ez felelősség volt, mindig kellett neki menni a rendetlen munkások miatt rendet tenni, javítani, meg tárgyalni, hogy mi legyen. Egyszer csak megunta ezt, és amikor jött ez az új mechanizmus, és ki lehetett váltani az ipart, kiváltotta. Én borzasztóan féltem ettől, de hál’ istennek olyan szépen, jól és becsületesen dolgozott, hogy mindig egész évre előre be volt osztva, hogy hova és mikor kell mennie. És ettől nagyon stabil is lett az életünk. Nem főúrian éltünk, de nem szenvedtünk hiányt, arról meg én gondoskodtam, hogy úgy spórolgassak, hogy el is tudjunk utazni.
Van valamilyen kedves utazós élménye?
Van, persze. Akkoriban úgy volt, hogy háromévente lehetett nyugatra menni, ami nekünk leginkább Jugoszláviát jelentette vagy az NDK-t. Mindig úgy spóroltam, hogy háromévente tényleg el is tudjunk menni.
1970-ben volt, hogy elmentünk Bulgáriába. Sok minden miatt csodálatos nekem ez az út. Az egyik, hogy ekkor lett meg a 850-es FIAT-unk, amit Ubulnak neveztünk el, ezzel mentünk, és ez volt az utolsó olyan utunk, ahová még a fiam is eljött. Ő akkor már 18 volt, a lányom nyolc. Burgaszban voltunk, sátrat vittünk, a nyolcötvenes FIAT eleje volt a csomagtartó, ami tele volt élelmiszerrel. Vittünk egy gázfőzőt, és egy bödönben karajt meg tarját sütve, zsírjában. Ilyesmit vittünk, ebből éltünk. Három hétig voltunk ott a tengerparton, és ez az együttlét a legcsodálatosabb dolog volt az életemben. Jó idő volt végig, az odaút is olyan volt, hogy az ember csak nézett: viaduktból viaduktba vezetett az út. Rengeteget fürödtünk, kirándultunk, tökéletes volt. Amikor jöttünk vissza, sírtam, és arra gondoltam, hogy Istenem, valaha eljutok-e még ide? És képzeld el, hogy tavaly az unokámék visszavittek.
A másik olyan élményem, ami itt van a szemem előtt, amikor a Tátrában voltunk szilveszterkor. Az öcsém felesége az Ofotértnél dolgozott, és volt ott közel egy IBUSZ-iroda, aminek a dolgozóival ő összebarátkozott, és akkor tudtunk mi is menni szervezett utakra. Azt soha nem felejtem el, hogy az Alacsony-Tátrában megyünk a szállás felé, ropog a hó a lábam alatt, és az út menti kicsi házakból van csak világosság. Meg egyszer az erdőben éjfél előtt volt valamiféle sütés, az is csodás volt. Meg hogy együtt elénekeltük a Himnuszt. Ez együtt: a hó meg a tűz meg az ének most már soha nem megy ki a fejemből.
A gyerekek kirepülése után hogy teltek a napok?
Jártak hozzánk sokat, arra például mindig figyeltem, hogy szép karácsonyok legyenek, legyenek itt a gyerekek, meg a szüleim is. Hát épp egy ilyen karácsonykor mondta meg a fiam, hogy sajnos el fognak válni. Ez nagyon bennem maradt, valamiért rettentő rosszul esett. Leginkább talán azért, mert már megvolt a Szilvike, az első unokám. Nagyon féltettem. Ő az, aki most itt lakik a férjével és a gyerekeivel. De nem lehetett őket meggyőzni, úgyhogy én csak annyit kértem a fiamtól, hogy amikor az anyukája engedi, hozza mindig a Szilvit. És így is lett szerencsére: rengeteget voltunk együtt itt is, meg mentünk a Balatonra, nagyon jól értettük egymást. Sokáig egyedül volt, de aztán a fiam másodszor is megházasodott, és a lányom is férjhez ment, na utána már évente jöttek az unokák. Nevetek, hogy a nevüket is alig jegyzem már néha, meg is szoktak sértődni. És most már dédunokák is vannak.
Mindig nagyon szerettem az unokákkal lenni, volt, hogy ötükkel mentem le a Balatonra, és mindenben benne voltam. És most is az van, hogy ugye itt laknak az unokámék a gyerekekkel, és a legkisebbel vasárnap fociztam. Na, ez talán túlzás, mert én főleg rúgtam neki, és ha messzire gurult, akkor ő szaladt utána, de mégis. Mondtam is az unokám párjának utána, hogy százévesnek érzem magam, pedig csak 88 vagyok. Ezt egyébként szerintem apukától láttam, mert ő olyan volt, hogy ha bújócskázni kellett, akkor felnőtt létére bebújt az ágy alá velünk, hogy együtt játszhassunk. Na, én is ilyen vagyok.
Régóta él egyedül, Kati néni?
20 éve egyedül vagyok, vagyis most már nem, de ’98-ban meghalt a férjem. A tüdeje vitte el. Nagyon erős dohányos volt fiatalabb korában, és elég sokáig folytatta is, tulajdonképpen addig, míg egyszer beteg nem lett. Kapott egy ilyen légmell nevű betegséget, ami azt jelenti, hogy a beszorul a levegő a tüdő és a mellhártya közé, és úgy érzed, hogy megfulladsz. Aztán ez 10 év után kiújult, pedig akkor a dohányzásról is már le tudott mondani, de mégis. Sajnos addigra már megtette a hatását a cigaretta, és az is benne lehetett, hogy ő munka közben nem tett fel magának maszkot, csak vakarta a negyvenéves falakat, és szívta be a piszkos port. Nagyon becsületesen csinálta.
Van olyan az életében, amit meg tetszett bánni?
Alapvetően jó dolgokra emlékszem, szép családi életet élhettem gyerekként és felnőttként is. Mégis családi dolog, ami bánt, kettő. Az egyik a kisebbik öcsém, ő kicsit más volt, mint mi, sajnos felnőtt korában elkapta a játékszenvedély, és az életmódja is olyan volt, hogy fiatalon meghalt, szívrohamot kapott. Amikor hívtak, szaladtam, ahogy tudtam, de mire odaértem, már elvitték, el se tudtam búcsúzni. Ez azért esik nagyon rosszul, mert amikor utoljára találkoztunk, nem békében váltunk el, nagyon mondtam neki, hogy nem lesz így jó, ahogy ő él.
A másik pedig az idősebbik öcsém, ő idős korára alzheimeres lett, két éve halt meg. A felesége egy idő után már nem tudta ellátni, és bekerült egy otthonba. Volt, hogy bementem hozzá, és sírva kért, hogy vigyem el őt onnan, az rettenetes volt. De nem volt mit tenni, mert bár voltak tiszta pillanatai, máskor meg ön- és közveszélyes volt, és akkor már itt voltak az unokámék a kicsikkel, ide nem lehetett hozni. Ez a két dolog fáj nekem.
És mi az, amire büszke?
Talán arra, hogy sikerült becsületesen élnem, úgy élt a férjem is, és a gyerekeinket is ilyennek neveltük. Erre büszke vagyok.
Hogy telik ma egy napja?
Hát először is úgy, hogy mindennap hálát adok, hogy még élek. Nem vagyok vallásos, de a jóistenben hiszek, és minden este szoktam imádkozni, és reggel is megköszönöm, hogy élek. Hiszem, hogy kell lennie valaminek, anélkül nem lehet csinálni az életet.
Jó ideig egyedül voltam, amikor meghalt a férjem, de aztán pár éve kiköltöztek ide az unokámék, ami nagyon jó, és így azért izgalmasabbak a napok. Főzök, teszek-veszek, most már nem csinálom annyira a kertet, de volt itt rengeteg minden. Egyébként sem unatkozom, sokat olvasok, bérletem van az Erkelbe meg az Operettbe, most is megyek majd. Nyugdíjasbérlet, nagyon jó áron van. Bebuszozunk a városba két barátnőmmel, és megnézzük az előadást. Régen voltunk vagy 15-en, egy egész klub volt, sok rendezvényre is mentünk, de ma már csak hárman vagyunk. Viszont mi amíg bírunk, addig megyünk.
