„Igen, épp csak hogy nem a Balatonra néz az irodánk” – hagyja derűsen jóvá ámulatomat Tóthné Almássy Monika, a KórházSuli Alapítvány vezetője, egyik alapítója. Nem győzöm forgatni a fejem: a Mozgásjavító fenséges épülete önmagában megér egy misét, a nemrégen elkészült új szárnyban pedig hihetetlenül barátságos irodában fogadnak bennünket.
A tavalyi Edison100-on Esély kategóriában díjazott KórházSuli Alapítvány kuckójában oktatási rehabilitációról, a nyelvtan és a Minecraft kapcsolatáról és arról beszélgettünk, hogyan szeretgethetők vissza a tanulásba a rendszerből kiesett gyerekek.
Azt tudom, hogy a kórházi gyerekosztályokon, ha nem is nagy számban, de hosszabb ideje dolgoznak kórházpedagógusok, hogy csökkentsék a kezelt gyerekek lemaradását: te is ebben a munkakörben dolgoztál a gyerekonkológián. A KórházSuli viszont nem az intézményi időszakra fókuszál.
Így van. Mi azokkal a gyerekekkel foglalkozunk, akik betegségük és az azt követő hosszú rehabilitáció miatt hónapokra, akár évekre kiesnek a közoktatási rendszerből. A kórházban már nem tanulnak, az iskolában még nincsenek: gyakorlatilag elvesznek a rendszerben. Sokan vannak.
Az egészségügy törekvése, hogy a gyerekek minél kevesebb időt töltsenek benn a kórházban, ez érthető. És az is igaz, hogy otthon már nem a kórházpedagógusi hálózat feladata segíteni. De azt is fontos tudni, hogy egy súlyos betegség vagy baleset után sokszor hosszú ideig fenntartó kezelésekre, elhúzódó rehabilitációra lehet szükség. A gyerekek egy része hónapokig, évekig otthon van, és ebben az időszakban az égvilágon semmi nem történik velük:
legtöbbször magukra vannak hagyva.
Hogyan lehetséges ez? Azoknak az iskoláknak, intézményeknek, ahová a gyerekek a betegségük vagy a balesetük előtt jártak, nem feladatuk segítséget nyújtani a tanuláshoz?
Feladatuk volna, persze. Az iskoláknak jogszabályi kötelezettsége, hogy heti 10 órában fejlesszék ezeket az otthon maradt gyerekeket, de sajnos ez nem valósul meg. Hogy mennyire nem, arról nekünk is vannak adataink, amik egyébként rímelnek az Oktatási Hivatal által készített 2014-es jelentésre is.
Mi 120 gyerek esetét vizsgáltuk meg, és azt találtuk, hogy háromnegyed részük semmiféle segítséget nem kap, miközben sokan közülük akár két évre is kiesnek a normál iskolai oktatásból. Annyi történik, hogy magántanulói státuszba kerülnek, és tanév végén osztályozó vizsga keretein belül eldől, hogy mehetnek-e A-ból B-be. De hogy addig hogy jutnak el, az az ő gondjuk. Már amikor a Heim Pál Gyermekkórház onkológiai osztályán dolgoztam, kerestem annak a lehetőségét, hogy az otthoni gyógyulás időszaka alatt hogyan lehetnék a gyerekek segítségére. A tapasztalataink azt mutatják, hogy a tanulásnak és a közösségnek gyógyító ereje van.
Igen, innen nézve elképzelhetetlennek tűnik, hogy ezek a gyerekek egyedül vissza tudjanak találni az iskolához...
A betegség olyan mély krízis a családok életében, amiből külső segítség nélkül csak ritkán találnak kiutat. Mindezek mellé a betegség következményeként a gyerekeknél átmenetileg vagy tartósan elveszhetnek bizonyos készségek, képességek, és ennek a feldolgoztatása és áthidaltatása szintén a szakemberek feladata lenne. A fentiek következtében nagyon sok fiatal elveszíti a kortárs kapcsolatait, ami szintén nem segíti az iskolai visszatérés folyamatát.
Miből maradnak így ki ezek a srácok?
Mindenből. Ha egy gyerekkel beszélgetsz, szinte biztos, hogy az első kérdéseid között lesz, hogy „na és a suliban mi újság?” Hiszen egy gyerek alapvetően „főállásban” diák. A betegség pont ettől az alapvető szerepkörétől fosztja meg.
Épp ezért azt látjuk, messze nem a tanulási le- és kimaradás a legnagyobb probléma. Sőt, kimondhatom, hogy a tanulást inkább csak eszközként használjuk. Nem a lexikális tudás átadása az elsődleges célunk, hanem hogy visszaadjuk ezeknek a gyerekeknek az önbecsülését, az önértékelését, és hogy segítsük őket abban, hogy ismét céljaik legyenek. Úgy pontos, hogy komplex oktatási rehabilitációt nyújtunk, aminek része a tanulás, és az is, hogy segítsünk visszaszerezni a társas kompetenciákat, majd a visszatérést a régi közösségébe, a betegség előtti életébe.
Miért különösen fontos a társas kompetenciák visszaszerzése?
Mert anélkül nem lehet visszaintegrálódni. Ezeknél a gyerekeknél a betegségből eredő következmények csak mélyítik a szakadékot köztük és a kortársaik között. Ha kerekesszékbe kerülsz vagy égési sérülésed van, alapjaiban változik meg a testképed, ami nagyon komoly krízis. El lehet képzelni, hogyan hat egy ilyen mondjuk a kamaszkor kellős közepén. Ilyenkor bezárkózol.
Sajnos nagyon könnyű ebben a csigaházban bennragadni a gyerekeknek és a családoknak is.
A családoknak? Ők is elszigetelődnek a betegség és a rehabilitáció időszaka alatt?
Igen. A hosszú kórházban töltött időszak alatt a szülők, a családok is súlyosan hospitalizálódnak, elkezdenek a betegséghez alkalmazkodva működni. A szülőkben kettős érzés van. Egyrészt tudják, hogy az a jó, ha visszamegy a gyerek az iskolába, hiszen ez tulajdonképpen bizonyítéka annak, hogy egészséges. Másrészt viszont félnek visszaengedni, mert végre biztonságban van a gyerekük, aki nagy veszélyben volt, akiért folyton aggódtak.
A betegség legtöbbször ott lebeg a család felett feldolgozatlanul, és bénítóan hat. Ezután nehéz visszatérni a rendes kerékvágásba. Ez a tanult tehetetlenség sokáig még a leghétköznapibb ügyintézés során is megmutatkozik: a családoknak elvész az önérvényesítő képességük. Ezért mondjuk, hogy a családoknak is segíteni kell, hogy meghozzák – meg tudják hozni – ezt a döntést, nekik is próbálunk támogatást nyújtani ehhez.
És az iskolatársak? Gondolom, ők is fontos szereplői lennének a folyamatnak.
Róluk is nagyon fontos beszélni. Lehetetlen úgy visszafogadni egy osztálytársat, hogy nem beszélhetünk arról, hogy mi történt vele. Pedig jelenleg ez a helyzet. Viszont azt is látjuk, hogy amint megteremtődik egy támogató légkör, akkor rögtön jönnek a kérdések, és ez mindenkit felold. Ahol megnyitjuk a kaput, ahol őszintén lehet erről beszélni, ott ledőlnek a tabuk, őszinte kommunikáció kezdődik, ami mindenki számára biztonságot jelent. Ebben a tabudöntögetésben is próbálunk segíteni az iskoláknak és a pedagógusoknak szervezett foglalkozásokkal, módszertani ajánlásokkal.
Nagyon szerteágazó a tevékenységetek. Elmondod, hogy a gyakorlatban hogy áll össze ez egy egésszé?
Ez a hatodik tanévünk, négy gyerekkel és húsz önkéntessel kezdtük el, és nagyon dinamikusan bővülünk, az elmúlt időszak alatt több mint 600 beteg gyereknek 1700 önkéntes bevonásával segítettünk. Látod, mennyi oldalról kell megtámogatni egy-egy gyereket, hogy hasonló esélyekkel indulhasson: ehhez kell az emberi erőforrás. Az a cél, hogy minden egyes gyerek mögött legyen tananyagfejlesztő csoport, és legalább két egyetemista, akik tudnak egymással tapasztalatot cserélni.
A folyamat minden esetben más kicsit, de a lényeg, hogy vannak a középiskolás önkéntesek és az egyetemisták. A középsulisok elsősorban a tananyagok összeállításában segítenek. A KórházSuli bázisiskolája a budapesti Eötvös József Gimnázium. Itt működik a KórházSuli Kommandó, a középiskolás kemény mag, akikkel együtt ötletelünk, akik toboroznak, konferenciát szerveznek, képzéseket tartanak a csatlakozó önkénteseknek. Az egyetemisták fő feladata a beteg gyerekek személyes mentorálása. A legtöbb önkéntesünk az ELTE karairól érkezik, főként tanár szakos hallgatók. Nagy örömünkre lett egy KórházSuli-kurzus is az ELTE-n.
A közös munka az alapkőletétellel, egy első találkozással indul, ahol meghatározzuk a célokat és vállalásokat. Ide aztán mindig vissza lehet térni, ha valami megakadás van a folyamatban.
Mekkora szabadságuk van ebben a folyamatban az önkénteseknek?
A KórházSuli professzionális alapokra épített program, ahol jól látható keretek mellett rugalmas munka folyik. Az önkénteseknek a vállalt feladatuknak megfelelő képzéseken kell részt venniük, a munkájukat folyamatosan támogatjuk és ellenőrizzük.
A gyógyuló gyerekek egy digitális iskolatáskát kapnak a csatlakozáskor, amihez az iskolai tanáraiknak is hozzáférést tudunk adni. Az eddig elkészült személyes hangvételű tananyagokat egy tudástárban gyűjtjük: az a cél, hogy ezeket a kreatív tananyagokat minél többen felhasználják a tanulás során.
Ha ez egy digitalizált folyamat, akkor gondolom, nem csak Budapesten érhető el.
Valóban, kihasználva az online tér előnyeit, országosan jelen vagyunk, minden megyéből vannak tanítványaink, és több vidéki városból érkeznek az önkénteseink is. Bár a fókuszunk az egyéni, otthon tanuláson van, több kórházi osztályon is vannak tanulócsoportjaink. Ez is egy különleges feladat az önkénteseink számára.
Nagyon fontosnak tartjuk, hogy minden szereplő biztonságban érezze magát, közben pedig sokat tanuljon magáról és az őt körülvevő világról.
Hogy érted a biztonságot?
Úgy, hogy az önkénteseink jólléte, fejlődése, öröme éppen annyira fontos, mint az, hogy a beteg gyerekek jó kezekben legyenek. Minden öröme mellett azért ez nem csak játék és mese. Van olyan történet, aminek a végén nagy veszteségek vannak, és azt nem lehet, hogy ebben bárki is magára maradjon. Kötelező esetmegbeszélőket szervezünk az önkénteseink számára, ahol szakemberek irányításával, kicsit kívülről tudnak ránézni a munka közben felmerült nehézségeikre, sikereikre.
Támogató közeget hozunk létre, amiben lehet hibázni, amiben lehet beszélni a nehézségekről, még akár arról is, hogyha egy segítő és egy segített egyszerűen nem passzol. Ilyen is van, és ebből is sokat lehet tanulni. Az a legszebb ebben, hogy az egyetemisták lelkendezve mondják, hogy olyan dolgokat tanulnak itt meg magukról, a szakmájukról, a jövőjükről, a céljaikról, amikhez a felsőoktatásban nem jutnának hozzá sosem. Még ők hálásak, hogy jöhetnek és ezt csinálhatják.
Miért középiskolás és egyetemista mentoraitok, segítőik vannak?
Ennek részben praktikus okai vannak: sokan vannak, nyitottak, ráadásul ott a kötelező iskolai közösségi szolgálat. De azt is látjuk, hogy ez a kortársközeliség nagyon oldottá és nyitottá tudja tenni az együttműködést. Talán azt szeretem a KórházSuliban a legjobban, hogy minden szereplője nyertes. Gondolj bele, mennyit tanul az a középiskolás, aki kortársaival együttműködve, személyre szabott tananyagot dolgoz ki. Vagy az az egyetemista, aki akár évekre is elszegődik egy beteg gyerek mellé. Olyan módszertani ismeretekre és tapasztalatra tesz szert, amire a tanulmányai alatt csak nagyon kevés lehetősége nyílna. Rengeteg innováció van a munkájukban!
Például?
Mondjuk labirintusjátékkal tanítják az oszthatóság szabályait, vagy
spanyolul minecraftozva nyelvtanoznak.
Az utóbbit az egyik egyetemistánk az autista tanítványával játszotta, aki azután még a napi eseményeket is így mesélte el: Képzeld, Dóri, a tesómnak szülinapja volt. Majd gyorsan hozzátette: Volt: létige, múlt idő, egyes szám harmadik személy.
Bizonyára nagyon nagy jelentősége van itt a személyes kapcsolatnak.
Mivel a középiskolások, akik a tananyagokat írják, személyesen nem kapcsolódnak a beteg gyerekekhez, kerestük a módját a találkozásnak. Így jött létre az a Bethesda Gyermekkórházzal közösen szervezett integrációs tábor, ahol együtt nyaralhatnak a segítő-segített párok. Több ez egy tábornál, nagy tanulás mindkét csapat számára. A gyógyuló fiatalok védett környezetben gyakorolhatják a visszatérést, a segítő fiatalok olyan élethelyzetekkel találkozhatnak, amikről addig csak hallottak esetleg. A tábor végére pedig mindenki megtapasztalhatja, hogy semmi más nem választ el minket egymástól, csak a ki nem mondott félelmeink.
Hogy jutnak el a gyerekek hozzátok?
Talán ez a legnehezebb része a folyamatnak. A kórházi időszak alatt a családok fókusza a gyógyuláson van. Aztán amikor hazatérnek, és múlnak a hetek-hónapok, akkor kezdenek újra elgondolkodni azon, hogy mi is is lesz a tanulással. Ilyenkor kéne egymásra találnunk, ennek keressük folyamatosan a leghatékonyabb módját. Ettől függetlenül sokan érkeznek kórházi kapcsolattartókon és az érintetteket támogató alapítványokon keresztül is. És itt jön a média szerepe: egy-egy interjú után látványosan több szülő jelentkezik a programunkba. Aztán amikor nagy nehezen egymásra találunk, akkor megszületnek a csodák.
Mesélj egyet, kérlek!
Hű, egyet nagyon nehéz, mert tényleg mindennap rácsodálkozom, hogy mekkora ereje van ennek a kortárs segítő közösségnek. Siker például az, amikor egy segítettből segítő válik. És most eszembe jut egy vidéki srác esete tavalyról. Sportoló srác, baleset, bénulás az érettségi tanévében. A fiú anyukája a Facebookon talált ránk.
Felvettük a kapcsolatot az iskolájával, közösen kidolgoztuk az érettségihez vezető lépéseket. Elmentünk az osztálytársaihoz egy beszélgetésre, őket is bevontuk a folyamatba. A fiú életét a sport töltötte ki a balesetéig, ezért mindent újra kellett tervezni. Sikerült új célokat találni, sikerült motiválttá tenni. Négy egyetemistával tanult egy tanéven keresztül hol személyesen a kórházban, hol otthon, skype-on, közben pedig GYÓGYULT!
Aztán a tanárai és önmaga legnagyobb meglepetésére négyes lett az érettségi átlaga. Nyáron eljött velünk a táborba. Jelenleg nyelveket tanulunk együtt, célja, hogy továbbtanuljon. Azt mondta, hogy a gyógyulása alatt rájött arra, hogy milyen jól megy neki a tanulás.
Ez a siker számotokra? Ha egy gyerek visszatalál a sulihoz?
A legnagyobb. Hogy a fájdalmaik, félelmeik, nehézségeik ellenére a KórházSuli segítésével célokat tűznek ki, újra hisznek magukban, a gyógyulásban és a visszatérésben.
Elképeszt, milyen elhivatottak a veletek dolgozó fiatalok. Remélem, hogy közülük kerülnek majd ki a jövő tanárai.
Tényleg szuperek! Közben meg olyan egyszerű ez – a kulcs az egymásra figyelés. A tanév végén a segítő-segített párok írnak egymásnak néhány kedves gondolatot. Ezektől szem nem marad szárazon.
Kik támogatnak benneteket?
Szerencsére egyre többen, és mi is keressük az új lehetőségeket, mert több lábon kell állnunk. A mi terepünkön nem a növekedés az elsődleges cél, hanem az, hogy a következő évben is biztosan számíthassanak ránk a segítséget váró és a segítséget nyújtó fiatalok, tudjuk azt hozni, amit idén vállalunk. Nagyvállalati támogatóinknak, az önkénteseknek és egyéni adományozóknak köszönhetjük, hogy működhetünk. Büszkék vagyunk arra, hogy a támogatóink bíznak bennünk, elismerik a munkánkat, az eredményeinket. Emellett pályázunk is, és ettől az évtől már az egy százalékokat is tudjuk fogadni. Várjuk a segítséget kérő beteg gyerekek és önkéntesek jelentkezését is honlapunkon.
Idén is lehet pályázni az Edisonplatform százas listájára. Nektek mit adott a tavalyi Edison100?
A társadalmi bázisunk szélesítésében a médiának nagy szerepe van. A díj kapcsán több lehetőség nyílt számunkra a megmutatkozásra, illetve az Edison100-zal egy olyan csapatba kerültünk be, akik tevékenységük miatt méltán érdemelnek kiemelt figyelmet. Egy ilyen csapat részének lenni nagyon nagy büszkeség.
Az Edisonplatform idén is keresi Magyarország legjobb jövőbarát, gyerekeket fejlesztő kezdeményezéseit. Ha te is ismersz ilyen szervezetet, március 9-ig jelölheted őket a 2020-as Edison100-as listára. A jelölteket az Edisonplatform szervezői keresik majd fel, és segítik a pályázattal kapcsolatosan. További részleteket az alábbi dobozra kattintva találsz, és jelölésedet is itt tudod leadni:
