Bori néni és Józsi bácsi gyerekkoruk óta ismerik egymást. Mindketten vallásos családban nevelkedtek: gyerekkori élményeik egy jó része az őrbottyáni baptista gyülekezethez kötődik. A gyerekkori pajtásságból 14-15 éves korukra szerelem lett, abból pedig immár hatvan év céltudatos, kitartó és fáradhatatlan közös munka. Bár Bori néni és Józsi bácsi nemcsak hatszoros nagyszülők, de dédszülők is, fiatalos lendülettel teszik a dolgukat ma is, mert valamit mindig csinálni kell.
Borika, Józsi bácsi: itt születtek Őrbottyánban?
Józsi bácsi: Igen, itt születtem, csak akkor még nem Őrbottyánnak hívták, Őrszentmiklós volt a neve ennek a résznek. Amikor születtem, ez egy kis falu volt, a szüleim, nagyszüleim generációk óta itt éltek. Ahol most lakunk, az a Nyíres nevű új telep, ami ittlakásunk óta épült be. Az én szülőházam az őrszentmiklósi faluközpontban épült, szüleim házassága után, nem sokkal a háború előtt. Az emberek errefelé mind a mezőgazdaságból éltek: amerre a szem ellátott, szántóföldek voltak végig. Én 1945 januárjában születtem, az épp akkor dúló II. világháború vége felé, amikor is az orosz front épp a falunkban és annak környezetében állt. Házunkban az akkori hadvezetés tanyázott, és a születésem pedig a ház alatt lévő pincében (óvóhelyen) történt. Sokat sírtam, mint a csecsemők általában, mondják, hogy az oroszok „gramofon” gúnynévvel illettek emiatt.
Már csak a pince miatt is azt szoktam mondani, hogy nekem csak fölfelé volt az út. Jól jellemez engem az, hogy szerettem volna előrébb, feljebb jutni mindig.
Bori néni: Én is Őrszentmiklóson születtem. A szüleimnek kalandos és nehéz életük volt, rengeteget szenvedtek a háború alatt. Mindketten nagyon fiatalon özvegyen maradtak, anyukám 25 évesen egy, az apukám 28 évesen két gyerekkel, úgyhogy nagyon nehéz életük volt, míg meg nem találták egymást. Én ’46-ban születtem, én voltam az első közös gyerek, utánam még két testvérem született. Az anyukámnak, amennyire tudom, nem volt könnyű terhessége velem, fizikailag is nehéz volt, és családon belül is voltak konfliktusok. A volt anyósa ugyanis, miután elvesztette a fiát, azt szerette volna, ha vele marad a „menye” és az unokája, akiket nagyon szeretett, de nem így lett, mert anyukám újraházasodott. Ez valahol nagy lelki teher is volt az anyukámnak, bűntudata volt emiatt. Nagyon feszült volt végig a kilenc hónap. Talán ezért lehet, hogy én is egy ilyen nagyon érzékeny, sőt túlérzékeny ember lettem.
Ma is könnyű megbántani Borikát?
Józsi bácsi: Az biztos, hogy nemegyszer előfordult olyan az elmúlt években, hogy én dörrentettem valamit, vagy úgy szóltam, de percek múlva már nem is emlékeztem az egészre. Borikát viszont sokáig bántja az ilyesmi, tényleg érzékeny.
Hogyan emlékeznek vissza az őri gyerekévekre?
Bori néni: Azt leszámítva, hogy kicsit tényleg ideges és érzékeny voltam, nagyon sok jó dologra emlékszem. Arra, hogy nagyon szerettek bennünket a szüleim, és arra, hogy bár igazán szegények voltunk, olyan sose volt, hogy éhesen kellett volna lefeküdnöm. Mert a lekváros vagy a zsíros kenyér az megvolt mindig. Sőt, voltak olyan napok is – furcsa, hogy most ez jut eszembe –, amikor anyukánk ahogy jött értünk az iskolába, hozott egy kiflit meg egy kockasajtot. Én annak a kiflinek az ízére a mai napig tökéletesen emlékszem, az egy nagyon szép gyerekkori emlék.
Sokat foglalkoztam gyerekkoromban az állatokkal, arra is élénken emlékszem. Bár szegények voltunk, tartottunk állatot, mert hentesbolt még nem volt itt akkor. Ilyen háztájink volt, amit a tejért, tojásért, húsért neveltünk magunknak. Disznó, csirke, kacsa, ilyesmi. Meg kecske. Ihattunk volna annyi kecsketejet, amennyi belénk fér, de azt nem szerettük, viszont az anyukám feldolgozta sokféle módon, és úgy már jó volt. De azért mi inkább legeltettük a kecskéket, én meg a nagyobb bátyáim. Kimentünk az erdőre, hogy ne kelljen nekik ennivalót venni, hadd legeljenek ott. Aztán amikor születtek a kiskecskék, nekünk azok voltak a játszótársaink. Azokat annyira szerettük, hogy mindig nagyon megsirattuk, amikor levágták őket. Aztán a szüleim disznót is vágtak, és abból annyi mindenféle lett, hogy nyolcunknak egy évig kitartott a vágás után a disznó.
Mint A kis gömböc mesében?
Bori néni: Hát igen, úgy szép lassan megeszegettük, beosztottuk hetenként. Én egyébként egész gyerekkoromban azt hittem, hogy az apukám valamiért nem szereti a kolbászt, mert azt mindig nekünk adta. Csak felnőttként tudtam meg, hogy de, nagyon is szereti, csak mégis mindig hagyta, hogy mi együk meg. Sokan voltunk gyerekek, és így jutott mindenkinek.
Hányan is voltak, Bori néni? Összesen nyolctagú volt a család, jól számolok?
Bori néni: Igen, viszont egy szobánk volt csak. El lehet képzelni, hogy hogy fértünk el. Gyerekkoromból mégse az maradt meg, hogy ez milyen nehéz volt, hogy ennyien összezsúfolódtunk, hanem például a karácsonyok. Annyi hely nem volt a szobában, hogy leállítsuk a karácsonyfát, de olyan meg nem lehetett, hogy ennyi gyereknek ne legyen fenyő. Akkor az apukám azt találta ki, hogy felhúzta a fát a csillárra. Még ma is emlékszem, hogy olyan boldog voltam, hogy nekünk ilyen fánk van, hogy nem tudtam aludni, csak néztem, néztem. És boldog voltam, pedig ajándékra nem nagyon futotta, alma meg ilyesmi volt az ajándék, vagy kaptunk Sport szeletet.
És Józsi bácsi?
Józsi bácsi: Ahogy én visszaemlékszem, a gyermekkorom világa leginkább a család, a rokonok, a gyülekezet és az iskola köré csoportosult, csak én nem ilyen meleg légkörben nőttem fel. Nálunk nem volt szokás kimutatni az érzelmeket a családban, főleg az édesanyámmal. Ő nagyon fiatalon elment cselédnek, és keményen kellett dolgoznia egészen addig, amíg férjhez nem ment, és talán ebbe keményedett bele ő is. Nekem nem volt ilyen nagy családom, négyen éltünk csak.
Az egyik erős emlékem az apai nagymamám, aki a kertünk alsó végén, sokáig egyedül lakott. A kerti úton lemenve, az ő udvarán keresztül máris a falu központjába kerültünk, így jártunk imaházba, boltba, iskolába, aztán haza.
Alig vártam, hogy iskolából hazafelé bemehessek hozzá, mindig valami finomsággal várt, hol csörögefánk, hol mákos-szilvás gombóc, de prézlis dödölle is volt, és pusztakalács mézzel, a kedvencem.
Özvegyasszonyként mindig vendég öregasszonyok voltak nála beszélgetni, természetesen azok is részesedtek a vendégszeretetében. Szerettem hallgatni a beszélgetésüket, leginkább a háborúról, az újságban közölt hírekről, és még a politikai helyzetről is, de ha valaki ilyen témát vetett fel, engem azonnal kiküldtek, hogy a „gyerek ezt ne hallja, nem az ő fülének való!” Volt, hogy hallgatóztam, és hallottam, hogy Rákosiról beszélnek. Tényleg nemigen értettem, hogy miket, de mindig arra vágytam, hogy hallgathassam.
A másik gyerekkori figura, akire emlékszem, a Pali sógor bácsim volt, aki nagyon szerette a gyerekeket. Amikor náluk voltam, megmutogatta a műhelyét, elmesélte, hogy fiatalkorában édesapja gazdaságában traktor és cséplőgép is volt. A Rákosi-rendszerben aztán kuláknak, a rendszer ellenségének titulálták, és minden vagyonától megfosztották őket. Otthon szerette meg a gépeket és a motorokat, értett a szerelésükhöz is, a faluban is neki volt először autója. Számomra a csúcs az volt, amikor a többi gyerek szeme láttára beülhettem mellé, az ugyan kissé lestrapált, de valódi Skoda autóba. Én is mindig szerettem bütykölni.
A kulákság
A kulák (orosz eredetű szó, jelentései: ököl, nagygazda, zsugori) a parasztság felső rétegét alkotó jómódú gazdák orosz eredetű megnevezése.
A nyarak hogyan teltek a faluban?
Józsi bácsi: A nyarak többnyire munkával teltek, mert nagyon sok dolog van ám a földdel. Itt meg ráadásul olyan földek voltak, hogy nagyon gyengék, azon a sok munkából se lehetett megélni, kellett mást is csinálni. Nekünk a falun kívül még volt egy szőlőnk, és onnan hordtuk be eladni a piacra a gyümölcsöt. Fogtuk a biciklit, felkötöttünk rá négy kosarat, aztán reggel feltoltuk itt a nagy emelkedőn, aztán meg apámék átvették tőlünk, és eladták Pesten, a Lehel piacon. Ez egy nagyon jó mellékkereset volt nekik. Apám is több műszakban dolgozott a járműjavítóban, de mellette még ment a szőlőbe is. A szüleim nagyon igyekeztek engem is a kemény munkára szoktatni. Délben, ha az iskolából hazajöttem, már várt a cetli a jól ismert írással: A sóson vagyunk, hozz kapát magaddal és igyekezz! Innen tudtam, hogy szőlőkapálás a délutáni programom. Hát meg is utáltam a kapálást egy életre.
Szerettek iskolába járni? Volt itt a faluban általános iskola?
Józsi bácsi: Igen, annyira mégse volt kicsi a falu, mert két főutcája is volt. Két része volt, Őrszentmiklós és Vácbottyán, és a két falut a vasút osztotta ketté. Aztán abból egyszer csak fogták, kivették a szentet meg Vácot, és így lett Őrbottyán, ami ma is, teljesen összeépült már a két település. Kis iskolánk volt, az én osztályomba 17-en jártunk összesen, fiúk és lányok együtt. Nagyon szerettük a tanárainkat, főleg felsőben. Például tanítottak minket a Rudolf Péternek a szülei, meg a Hűvösvölgyi Kató néni, az Ildikónak, a színésznőnek az anyukája. Nagyon jó tanárok voltak. Én nagyon szerettem járni, már tízéves koromban tudtam, hogy orvos szeretnék lenni, csak sajnos a szüleim ebben nem támogattak. Nem akarták, hogy elmenjek, féltek, hogy a város majd „elvisz engem”, és akkor ki lesz itt a földre, hogy dolgozzon. Viszont annyit engedtek, sőt elvártak, hogy szakmunkás-bizonyítványt szerezzek, mert édesapám csak segédmunkás volt, és szerették volna, hogy többre vigyem. És emiatt akkor el is mentem Dunakeszire, a járműjavítóba. Oda be tudtam járni otthonról.
Nálatok is lapul egy történet?
Hiszünk benne, hogy minden életút egyedi, tanulságos, és érdemes arra, hogy megmutassuk. Idős, mesélőkedvű olvasóink jelentkezését várjuk, hogy új sorozatunkban az ő történetüket is megismerhesse a világ. A jelentkezésekre a balazs.barbara@divany.hu címen számítunk.
Bori néni: Amire én nagyon jó szívvel emlékszem, az az, hogy a tanárokat szinte családtagnak érezhettük, mert annyira tudták mindig mindenkiről, hogy mi van, és tényleg nagyon odafigyeltek. Volt olyan, hogy amikor anyukámat meg kellett műteni. Komoly nőgyógyászati műtétje volt, bennünket, testvéreket szanaszét raktak a rokonokhoz, mert az apukám is dolgozott sokat, és nem tudott volna még bennünket is ellátni. A kétéves kicsi öcsém, az viszont annyira sírt, az nem akart senkihez se menni, hogy akkor a hat évvel idősebb bátyja magával vitte az iskolába, és a tanítónő meg megengedte, hogy ott legyen benn velük az a kétéves gyerek egész nap, mert tudták, hogy épp elég nehéz nekünk úgyis. Hát ilyen volt az iskola.
Én is szerettem volna tanulni tovább, de amikor időszerű lett volna, az akkor 13 éves öcsém nagyon beteg lett. Szarkómája lett, egy évet kórházban volt, mert nem tudták, mi van vele, le is bénult, és akkor még szegényebbek lettünk, mert az orvos akkor is pénzbe került, amikor ingyen volt. Na, akkor én úgy voltam vele, hogy menjek hamar oda, ahol pénzt lehet keresni. És akkor belőlem is ipari tanuló lett egy évig, aztán 17 évesen már jártam be három műszakba az Újpesti Gyapjúszövő Gyárba.
De később, munka mellett elvégeztem a kisgyerek-gondozói iskolát, és ide jöttem a szeretetotthonba dolgozni, a gyerekeket mindig nagyon szerettem. Itt ilyen szellemi sérült, vagy hogy is mondjam, gyerekek voltak, nagyon szerettem velük foglalkozni. Akik akkor kicsik voltak, most itt vannak felnőttként. Sőt, már idősek ők is, de az otthon még megvan. Ide a gyerekek után már nem tudtam visszamenni, utána a Tanácshoz kerültem dolgozni.
Hogy ismerkedtek meg egymással?
Józsi bácsi: Igazából olyan, mintha mindig is ismertük volna egymást, mert tulajdonképpen együtt nőttünk fel, a gyülekezetbe is járt mindkét család. De persze a szerelem csak később ért utol minket.
A gyülekezetet már tetszett említeni korábban is. Ilyen jelentős szerepe volt az életükben?
Józsi bácsi: Igen, meghatározó szerepe volt a vallásnak az egész életünkben. Én a szüleim révén, velük mentem a helyi baptista imaházba, ahol nagyon jól éreztem magam. Igaz, a többi gyerek az iskolában sokszor gúnyolt azzal, hogy én vagyok a „hívő”, meg a „nazarénus”, de ez nem igazán zavart. A környéken sok baptista gyülekezet van, Magyarországon pedig körülbelül 10.000 tagot számlál a közösség. Amikor mi idejöttünk, ez nagyon kicsi gyülekezet volt, de nekem valahogy az élet minden területén segített. Nagyon inspirált például arra, hogy tanuljak. Volt vasárnapi iskola, ahol bibliai történeteket tanultunk, és innen jött nekem a zene szeretete, a kottaolvasás, a mandolin is, mert csodaszép énekeik vannak ám a baptistáknak. Amikor gyerek voltam, akkor benne is voltam végig az énekkarban. Most már nem, de egy pengetős zenekarunk most is van, egy mandolinzenekar. Itt is a baptisták énekeit szólaltatjuk meg, csak ezekkel a pengetős hangszerekkel.
Én magam is írok a zenekarnak kottát. Vagyis az úgy van, hogy van ilyen amerikai oldal, a nethymnal, és akkor én arra rá tudok menni, azon baptista énekek vannak fenn, és bár a szöveget nem tudom, mert nem tudok angolul, de vagy megkérem valamelyik fiamat, hogy fordítsa le, vagy sokszor én írok hozzá valamilyen szöveget, aztán meg átírom pengetős zenekarra.
Én lettem a zenekarvezető is, de inkább csak amiatt, hogy én írtam a szöveget. Pedig igazából nem értek hozzá, inkább csak annyit tudok, hogy hogy kell beinteni, beszámolni. A többi nem az én esetem. Most eléggé válságban is vagyunk, mert mondtam is, hogy gyerekek, én már 75 éves vagyok, engem hagyjatok ki, hogy ne nekem legyen az a gondom, hogy szervezzek, meg hogy hova menjünk, csinálják a fiatalabbak. De egyelőre még nincs meg, aki csinálja.
Tanult máshol is zenét, vagy csak a vasárnapi iskolában?
Józsi bácsi: Csak ott, persze. Szerettem volna zenét tanulni, de a szüleim úgy voltak vele, hogy ami fizetős, az felejtős, azt mondták, nem állunk olyan jól. Hát már ezt nem tudom megmondani, de akkor én úgy éreztem, hogyha akartuk volna, akkor lett volna. De így nem lett. Azért így is megtanultam például tangóharmonikázni magamtól.
Visszatérve kicsit a kettőjük dolgára, hogy lett ebből végül szerelem?
Józsi bácsi: Hát nem könnyen. A szüleim nem akarták a Borikát. A gyülekezetbe járt egy család, akinek a lányát már jó előre kiszemelték nekem, mert sok földjük volt, és nekem egy gazdag lányt szánt az anyám. De én nem ez alapján választottam. Egyébként ez, hogy szerelmesek lettünk, ez valami olyasmi korban lehetett, amikor 15-16 évesek voltunk.
Bori néni: Nyolcadikos voltam, amikor már kísérgettél haza.
Józsi bácsi: Igen, de az akkor még úgy volt, hogy én máshová is érdeklődtem. De mindig olyan lányt kerestem, hogy nekem nem a szórakozásra kellett, hanem valaki olyat akartam, akit sokáig szerethetek, és aki szeret engem, és jó feleségem lesz. Aztán még mielőtt elmentem katonának, már a Borikára esett a választásom, neki meg énrám.
Nem tudom megmondani, pontosan miért. Gyönyörű kék szeme volt, világító, az igaz, de én inkább a lelkülete miatt szerettem meg, és nem érdekelt az sem, hogy gazdag-e vagy szegény. Egymásba szerettünk, szerintem azért, mert nagyon sok mindenben hasonló a gondolkodásunk, egymásnak valók vagyunk, és szerettem, hogy Borika olyan szeretettel fordul az emberekhez. Nagyon szerettem az apósomat és az anyósomat is, ők mindenben segítettek nekünk. De a szüleimmel nem volt könnyű ezt elfogadtatni, mert ők mindig többre tartották magukat.
Tehát a katonaság előtt fordult komolyra a dolog. Mennyi idő volt akkor a sorkatonai szolgálat? Nehéz volt kitartani, életben tartani a szerelmet?
Józsi bácsi: Két év volt. Azt nem lehet mondani, hogy könnyű lett volna. De az segítség volt, hogy sok szempontból jól ismertük már egymást, már csak a gyülekezet miatt is, ez sokat adott. És hát azért nem volt olyan egyik pillanatról a másikra a dolog. Én sokat kísérgettem előtte már haza a Borikát, emlékszem, ez akkoriban volt, amikor beteg volt a testvére, és akkor tényleg rengeteget mentem utána. És akkor egyszer azt mondta, hogy jó, akkor majd levelezhetek vele.
Bori néni: Igen, az nem úgy volt, hogy első héten lefekszünk. Egy évig nem fogta meg a kezem. Igaz, ez lehet, hogy az én butaságom volt, lehet, hogy ma már nem így csinálnám. De nem hiszem, mert egy percig sem bánom. Kemény három év udvarlás volt, amit nem könnyített meg, hogy a leendő anyósomék sehogy sem akartak elfogadni. Sokat sírtam amiatt, amiket a mama mondott. Például már később, amikor már házasok voltunk, és várandós voltam, annyira örültünk, hogy lesz a Zsolti, és akkor újságoltam neki, és arra csak annyit mondott, hogy „hát könnyebben megvan, mint egy új ruha, igaz?” Ezek nagyon rosszul estek akkor.
De az apukám meg azt mondta, amikor látta, hogy ezt mi komolyan gondoljuk, és a katonaság alatt is kitartottunk, hogy: na, tehát akkor szeretitek egymást? Akkor ne cigánykodjatok, esküdjetek meg, és gyertek ide hozzánk, itt van egy üres szoba. Úgy is volt, az egy utcával arrébb volt innen.
Józsi bácsi: Igen, a leszerelésem után még több mint egy évig nem házasodtunk össze. De aztán amikor beszéltünk a Borika szüleivel, és mondták, hogy mehetünk oda, amíg más nem lesz, akkor elhatároztam, hogy elmondom otthon is.
Amikor otthon a vasárnapi ebédnél bejelentettem, hogy megnősülök, apám épp a levest kanalazta, kanállal felvitte a szájáig a levest, de nem vette a szájába, csak visszaengedte. De akkor már el volt döntve.
Nagy, falusi esküvőjük volt?
Józsi bácsi: Nem, dehogy. Ellenkezőleg. 1967. január 4-e, a menyegzőnk szerdai napra lett kitűzve, akkor még nem volt szabad szombat, és hogy ne zavarjon be a vasárnapba (asztalok, székek visszahordása stb.), ez akkor természetes volt. A tanácsi esküvőnk ezen a fagyos téli délutánon, igen furcsán kezdődött. Előző nap a falunkban egy csalódott szerelmes fiú féltékenységből agyonlőtte a szerelmét, majd önmagával is végzett. Ez az ügy a Tanácsházán igen sok bonyodalmat okozva a mi polgári házasságkötésünkbe is belezavart. Az anyakönyvvezető, amikor a két tanúval megjelentünk kicsit késve az előzetesen megbeszélt időpontra (mert a Borikát csak a második fodrász vállalta), azt mondta, hogy most ő erre nem ér rá. Kérésünkre azért fél órával később mégiscsak megtörtént az anyakönyvvezetői esketés, ami nem egész öt percig tartott, szónoklattal, aláírással, hitvesi csókkal, tokkal, vonóval. Robi bácsi talán a világ legrövidebb polgári esküvőjét celebrálta nekünk.
És azután?
Józsi bácsi: Azután majdnem egy évig az apósoméknál laktunk, és az apósoméktól jártunk ide ehhez az akkor még félkész házhoz, és az összetakarított pénzünkkel lassan, évek alatt megcsináltuk. Ezt a házat még a katonaságom előtt elkezdte építeni az én családom, és félig készen volt, amikor megkaptuk. Ez nagyon nagy segítség volt a szüleimtől, de azért még rengeteg munkát bele kellett tenni nekünk is. Levakoltattunk, padlóztattunk, a kis pénzünkből rengeteget kellett spórolni, hogy minden meglegyen. Lassan hoztuk rendbe, lépésről lépésre fejlesztettünk mindent.
Bori néni: Amikor idejöttünk, akkor még először lavórban kellett fürdeni, csak a szobában volt egy sparhelt, ott főztem, meg melegítettem a vizet, mostam, fürdettem a gyerekeket. Aztán lett fürdőszobánk is.
Akkor ez a szépítgetés több évig tartott, ha jól értem, hiszen már megszületett a nagyobbik fiú, amikor még jócskán építgették.
Józsi bácsi: Igen, igaz, hamar jött az első fiunk is. Szeptemberben költöztünk ide, és novemberben meg már meg is született. Ment is a családban a nagy számolgatás, de nem volt mit számolni, mert kényelmesen megvolt a 9 hónap: január negyedikén, a gyülekezetben, a fa alatt esküdtünk, ő meg november 11-én született meg.
Kicsit, ha lehet, térjünk még vissza a gyerekek előtti időkre. Az ipari iskoláról tetszene kicsit mesélni?
Józsi bácsi: Akkoriban úgy hívták, hogy inasnak mentünk. Én végül is a Dunakeszi Járműjavítóba mentem, de nagyon sok ilyen ipari iskola volt akkoriban, legalább 200. Itt, Dunakeszin esztergályosokat, marósokat, lakatosokat, kárpitosokat képeztek, minden olyat, ami a vasútnál kellhetett. Esztergályos szerettem volna lenni, de Dunakeszi-gyártelepen az esztergályosoknak reggel 6 órakor kezdődött a műszak, és nekem csak fél hétre ért oda az első vonatom. Így csak járműlakatosnak vettek fel. Mivel ipari tanulók voltunk, nem fizetésünk volt, hanem csak illetményünk, tanulmányi eredményünktől függően, de ezt le kellett adnom otthon teljes egészében. Az, hogy valami zsebpénz maradjon nálam, fagyira, csokira vagy egy buktára, elképzelhetetlen volt.
De azért én kitaláltam valamit. Mi, ipari tanulók, kedvezményesen kaptuk az ebédjegyet, de ezt az ebédjegyet bárki felhasználhatta. A gyár dolgozóinak viszont legalább háromszoros áron adták, mint nekünk. Azt találtam ki, hogy kerestem olyan embert, aki átvette tőlem a heti ebédjegyet kicsit olcsóbban, mint ahogy ő kapná, így ő is olcsóbban ebédelt, meg nekem is lett pénzem. Hogy én is tudjak mit enni, lopva, otthonról hoztam magammal kenyeret, szalonnát vagy zsírt, esetleg a kertből kihúzott hagymát, paprikát, és én azon éltem. Persze ezt csak akkor tudtam megtenni, ha valaki megvette tőlem az ebédjegyet. De így már volt pénzem, amire nagyon kellett.
Meddig tartott az inasidőszak?
Józsi bácsi: Egészen a katonai behívóm érkezéséig. Ez idő alatt végig a szekrényváz zajos munkaterületén dolgoztam. Észre sem vettem, de egyre többen rákérdeztek, amikor valaki halkabban szólt hozzám, hogy nem érted, mit mondtam?
Sajnos akkor még munkavédelem nem volt, és a fülvédőt sem találták fel ilyen használatra. Egyáltalán nem törődött ilyesmivel senki. Bevonulásomkor így halláscsökkenéssel kezdtem a katonai, majd később a távírászkiképzést.
Sajnos ez életem végéig elkísér.
A katonaévekről is mesélne egy kicsit?
Józsi bácsi: Arról meséltek már sokan, milyen viszontagságai voltak a kiskatonáknak, mi is végigjártuk a ranglétrát, és sokszor kellett basáskodó feletteseknek engedelmeskedni. De tanultunk is. A mi egész laktanyánk hírezred volt. Minden század a híradással kapcsolatos tevékenységet folytatott. Nekünk, délelőttökön, a tanteremben először a Morze-jeleket kellett megtanulni. Így leírva egyszerűnek tűnik, de hallani a jeleket és leírni bizonyos sebességnél már sokszor nem könnyű.
Január 15-én megtörtént a katonai eskütétel, ezután már vezényelhettek bennünket mindenféle szolgálatba. Ebben az évben, a zsebnaptáram tanúsága szerint 86-szor 24 órás őrszolgálatra vezényeltek, nem beszélve a 20-30 konyhamunkási vezénylésről. Ennyi feladat közben repültek a hónapok.
És közben hogyan maradt meg a szerelem?
Borikával a levelezésem egyre közelebb hozott bennünket egymáshoz. Hogy a szülei ne tudjanak a levelezésünkről, nem a lakcímére küldtem a levelet, hanem a munkahelyére. Akkor divat volt a katonaságnál egyéni borítékot készíteni, ilyet készítettem én is, műszaki rajzlapból vágtuk ki és ragasztottuk a borítékot, és színes tussal különböző állatfigurákat (Miki egér, Inci-Finci stb.) rajzoltunk és festettünk rá. Ez a hófehér borítékon nagyon jól mutatott, így a munkahelyének a portája ablakába kirakott levél nagy feltűnést keltett, és már a munkatársak is tudták, és szóltak, hogy levele érkezett. Amikor én kaptam levelet, az ügyeletes osztotta ki, és amikor a női írást meglátta, megszagolta, legalább 50 vagy 60 fekvőtámasz volt a kiváltási ára. Ez hozott az egyhangú, lehangolt, robotos napokra igazi felüdülést. Havonta-kéthavonta volt, amikor hazaengedtek 36 órás eltávozásra, ez általában szombat délutántól vasárnap este 10 óráig tartott.
Hogyan indult a közös élet?
Borika: Azt hiszem, ez volt életünk legszebb időszaka, a fiatal házas éveink. Amikor vártuk az első, majd a második gyerekünket, nagyon boldogok voltunk, pedig akkor is nagyon sok volt a munka, mert a kert az rengeteg feladattal járt. Jellemző volt, hogy leültem megszoptatni a gyereket, és rögtön elaludtam. Mert hiába is volt az, hogy itthon voltam a gyerekekkel, az olyan volt, mintha bejártam volna már a baba mellől is, mert annyi volt a dolog.
Józsi bácsi: Igen, én is erre az időszakra emlékszem úgy, hogy nagyon szép volt, pedig én is tudom, hogy a házat csinálni, meg járni dolgozni, meg a gyerekek és a földet is túrni, az sok volt. Főleg, mert a föld az szinte mind a Borira maradt.
Rám meg az, hogy eladjam. Mivel nappalos műszakom volt, így én csak abban tudtam segíteni, hogy a kiszedett és megtisztított spárgát az első vonattal a Lehel piacra hordtam, a kofáknak adtam el, és 6 órára, a munkakezdésre igyekeztem visszaérni a munkahelyre. Ezt se tudtuk volna úgy csinálni, ha a Petrik papáék nem segítenek ebbe bele.
Spárgát tetszettek termeszteni?
Józsi bácsi: Igen, volt egy olyan időszak. A spárgával az volt a nehéz, tudni kell, hogy az olyan 25 centi mélyen van a földben, mindig kell trágyázni meg betakarni, és amikor tavasszal jön a szezon és érik, akkor mindennap ki kell menni, nézni, hogy na, hol töri már a földet, és akkor onnan kézzel kell kikaparni. Azért kézzel, mert kapával könnyen megsérthettük volna azt, amelyik még mellette nem jött ki, és akkor az szépen visszarohad, pedig nagyon jóízű növény, és jó ára is volt akkoriban. Tíz évig csináltuk ezt. Ma már persze gépesítve van a folyamat, de akkor nehéz volt.
Nagy szükség volt erre a nehéz pluszjövedelemre?
Józsi bácsi: Igen. Én már otthon is ezt láttam, még ha mindennel nem is értettem egyet. Szüleim egyszerű családból származtak, akiknek a fő törekvése leginkább az átlagból való kitörés volt. Mi is úgy voltunk vele, hogy mindig vágytunk arra, hogy egy kicsit menjünk előre, kicsit legyen jobb, és ehhez dolgozni kellett, és sok lemondás is volt, mert nem volt egyszerű a két kicsi gyerekkel.
Például mondhatom, hogy már akkor nagyon korszerűen ettünk, mert hetente csak egyszer ettünk húst, amikor átmentünk a mamáékhoz vasárnap. Egyébként nem. De nem hiányzott, mert a Borika cserébe annyiféle sok és finom süteményt csinált, képes volt még éjjel bedagasztani a tésztát. Az édességet a fiúk is meg én is nagyon szerettük mindig. Azért vagyok ilyen nagy pocis.
És amikor már nagyobbak lettek a fiúk?
Borika: Összesen öt évet voltam velük otthon, utána úgy volt, hogy visszamentem a Tanácsra dolgozni, ott be is iskoláztak, mert kellett az érettségi, és akkor elmentem a dolgozók gimnáziumába. Ez a tanácsi, irodai munka egyáltalán nem volt nekem való, később el is mentem a Chinoin bölcsődébe dolgozni, mert a kicsiket mindig nagyon szerettem, imádtam velük lenni, ez volt a nekem való feladat. De azért az nagyon jó volt, hogy letehettem az érettségit.
Józsi bácsi: Igen, és végül nekem is teljesült egy kicsi a vágyamból, és leérettségiztem. Azt már meséltem, hogy én kicsinek is nagyon akartam tanulni, orvos szerettem volna lenni. Az általános iskolában volt is egy barátom, akivel versenyt tanultunk, és ő aztán később doktori fokozatot szerzett, és államtitkár lett, beteljesítette az álmát.
Igaz viszont az is, hogy ő már nem él, régen meghalt, én meg itt vagyok a Borikával, és jól vagyok.
Na de a tanulás: a szüleim nem akarták, hogy tanuljak, csak szakmunkásnak tanultam először, de amikor a Borika ment az iskolába, akkor az apósom kérdezte, hogy na és te nem akarsz menni?
Mondtam, hogy mennék én, de akkor délután ki lesz itt a gyerekekkel, ha a Borika is meg én is az iskolában vagyunk? És akkor mondta, hogy hát majd ő. Így is lett, és azért tudtam végül leérettségizni, mert az apósom vállalta, hogy a gyerekekkel lesz.
Aztán sokfelé dolgoztam én is, a vasútnál kezdtem, de volt több munkahelyem, és végül egy nagy vargabetűvel kerültem vissza a vasúthoz. Közben viszont ahol csak voltam, mindenütt kitanultam valamit, és azt otthon, a mi házunkon is tudtam hasznosítani, én csináltam például a konyhai polcokat, lambériát, kovácsoltvas üvegasztalt, meg az ilyesmit.
Mik az életüknek azok a szakaszai, amelyekre a legszívesebben emlékeznek? Van olyan dolog az életükben, amire büszkék?
Bori néni: Nagyon szép volt a fiatal házas időszak, de az is, amikor jöttek az unokák, az is életem meghatározó időszaka volt. Nagyon szerettem mindegyiket, sokat volt itt nálam az összes, egyiket se tiltották soha, sőt, reggel telefonáltak, hogy na, beteg volt, hányt, hozhatom? Elmennénk ide vagy oda, hozhatom? Hát persze hogy hozhatod. És hát még most is, hogy ilyen nagy lapajok (ugye most már egy dédunokánk is van), jönnek, amikor csak tehetik. Most meg az a jó, hogy van egy gyönyörű unokám megint, a kisebbik fiam, az Ottó révén. Nem olyan régen indult el. Jöttünk haza Ócsáról, és mondja nekem az anyukája, a Laura, hogy na, Mami, hívd csak magadhoz a Lujzit! És akkor elindult felém. Hát azt a boldogságot az arcán, ami rajta volt, és jött oda hozzám, és csak nevetett. Ezeket a dolgokat nem lehet megunni. Arra talán büszke vagyok, legalábbis nagyon örülök, hogy az unokáimmal így már felnőtt és majdnem felnőtt korukra ilyen jó a viszonyunk, hogy szeretnek jönni hozzánk ma is.
Józsi bácsi: Én nagyon büszke vagyok arra, hogy nagyon sok mindent a saját kezem munkájával tudtam megcsinálni. Ezt Borika is szokta mondani, hogy milyen jó, hogy így van. A hetvenes években például a faluban még nem volt mindenhol folyóvíz, és ha fürdőszoba kellett, akkor mindenféle szivattyúra volt szükség. Na én, mivel megtanultam a csőszerelést az egyik munkahelyemen, azt is tudtam alkalmazni. Szerettem olvasni az Ezermester újságot, jó ötleteket adott. Itt olvastam először a „házi vízmű” berendezésről, és ez adott egy lökést, hogy megvalósítsam ezt az ötletet. Az anyagbeszerzés körülményes volt, a szerszámok drágák, de meg kellett venni. Akkor kezdték gyártani a hidrofortartályt, meg szivattyút is örültem, hogy kaptam, de a fogóval, menetmetszővel együtt egyhavi fizetésembe került. A családi kasszát ez teljesen kiürítette, de bíztam benne, hogy meg tudom csinálni a fürdőszoba és konyha vízellátását. Ez végül is sikerült. Sokszor késő este, villanynál ástam, szereltem, de a következő karácsonyra volt folyóvíz a fürdőszobánkban. Megcsináltam magunknak, aztán meg másoknak is. Nem jó szó, hogy büszke vagyok rá, de azt jólesik tudni, hogy 6-8 másik házba is én vezettem be a vizet.
És esetleg rossz élmény, olyasmi, amit meg tetszettek bánni, olyan volt?
Bori néni: Olyat nem mondanék, hogy rossz, mert hálás vagyok a sok szép dologért, de arra emlékszem, hogy mennyire nehéz volt elfogadni a fiam válását. Nem is tudom, miért, részben a vallás miatt is, de valahogy olyan kudarcnak éltem meg, hogy nekem elváljon a gyerekem. És nagyon sajnáltam őt is meg a feleségét is, meg a gyerekeket. De azt hiszem, még ők is gyerekek voltak, amikor ebbe belementek, és valahol ez törvényszerű dolog volt. De most már rendben van mindegyikőjüknek az élete, és ez jó.
Amit meg bánok, az talán az, hogy nem tudtam még többet lenni a gyerekeimmel. Hogy amikor picik voltak, akkor nem tudtunk úgy együtt lenni, hogy na akkor csak játszunk. Még télen csak-csak, de nyáron tényleg annyi munka volt, mintha bent lettem volna egész nap a munkahelyemen. Volt, hogy jóformán csak ellátni tudtam őket, mert annyi volt a dolog. Ha tehetném, ezt biztosan másképp csinálnám, mert ezek a kisgyerekes évek pótolhatatlanok, és talán kevesebb munkával is meg lehetett volna élni.
Volt lehetőségük utazni? Jártak szép, izgalmas helyeken?
Bori néni: Amikor már kicsit nagyobbak voltak a gyerekek, akkor igen, de egyébként nem voltunk igazán utazósak. Volt, hogy kaptunk üdülőbe beutalót, ami olyan volt, hogy magunktól nem tudtuk volna kifizetni, voltunk például a vasutasüdülőben, Siófokon, vagyis valahol előtte 1-2 megállóval. És egyszer volt még egy nagyon nagy utazásunk. Volt nekem egy nagybátyám, a Cserepka János, ő az első magyar baptista misszionárius volt, hihetetlenül kalandos életúttal. A feleségével az Amazonas vízgyűjtő területén dolgoztak, eljutottak teljesen elszigetelt törzsekhez, kórházat építettek. És egyszer nála voltunk két hónapot vendégségben, Kanadában.
Most meg néha megyünk: például most majd nemsokára szanatóriumba, Tapolcára, oda minden évben szoktunk menni, mindketten asztmásak vagyunk, nem jó a tüdőkapacitásunk, és itt nagyon jó barlangterápia van a tüdőbetegek gondozására.
Borikának és Józsi bácsinak biztosan ez a természetes, de vajon mi lehet a titka 60 év boldog házasságnak?
Józsi bácsi: Hát azt nem tudom, de azt igen, hogy emlékszem, a munkahelyemen mennyien voltak olyanok, akik mondták, hogy na csak nyugdíjba ne menjek, mert nem fogom kibírni az asszonyt. Na, nekem ilyen nem volt. 2004 pünkösdjén mentem nyugdíjba, pont akkor, amikor meghalt az édesanyám. Onnantól otthon barkácsoltam, szereltem, bíbelődtem a kerttel. Én előtte is voltam sokat otthon, mert 12/24-ben dolgoztam, és hát egymáshoz is szoktunk a Borikával. Én áldásnak veszem, hogy itthon lehetek, és amiben csak lehet, segítek. Próbálunk. Én vagyok a nehezebb eset, ő nem annyira, ő türelmesebb, nyugisabb, mint én, pedig már állítólag én is sokat változtam.
Borika: Nem tudom, mi a recept. Nincs recept. Talán csak az, hogy sose volt az, hogy na ez a te munkád, az meg az enyém, csináltuk mindig mindketten, amit épp kellett. Mert mindig kellett valamit.
Józsi bácsi: Manapság sokszor szeretné azért a Borika, hogy többet segítsek be például a konyhában, de azért itt van a kert is, amiben mindig próbálkozok valamivel. Oltom egymásba a fákat, most van olyan fám, ami felébe szilvát, felébe barackot terem, ha már kérdezed, erre is büszke vagyok.
60 év házasság után vajon áldását adná a frigyre a mama is?
Borika: Nem tudom, hogy csak nekem szólt-e az a sok minden, ami rosszat kaptam akkoriban. Ma már azt hiszem, nem. Az anyósom egyszerűen nehezen: nem jól, vagy sehogy sem mutatta ki az érzéseit. A Józsi is úgy mesélte, hogy az ölelés meg az érintés az nem volt náluk bevett szokás, jóval ridegebb volt a légkör, mint nálunk. És máshogy is gondolkodtak a dolgokról, az anyagiak nagyon fontosak voltak a számukra, úgy érezték, hogy spórolni kell nagyon, még ha jól álltak, akkor is. De ennek is biztos, hogy megvolt az oka, hogy nem érezték biztonságban magukat. Azt gondolom egyébként, hogy a mama is valahol szeretet nélkül nőhetett fel, és azért volt olyan, amilyen, és valahogy ezért nem szívelt engem.
De az is érdekes, hogy amikor idős lett és beteg, és már gondoskodni kellett róla, nem a lányához ment, hanem ide, hozzánk. És mi ápoltuk is sokáig. És még egy dolog, ami nagyon megmaradt bennem, az az, hogy a legvégén, amikor itthon már nem lehetett őt ellátni, hanem a Máltaiban volt, akkor mentünk egyszer meglátogatni, és megismert minket, és egyszerre megfogta, megszorította a kettőnknek a kezét. Ez egy olyan asszonytól, amilyen ő volt, nagyon meglepő dolog volt, és nekem nagyon jólesett. Ma is inkább erre emlékszem vissza, mint a bántásokra.
