A képernyőzés nem a probléma, hanem a tünet

Ha a gyerekek képernyőzési szokásairól olvasunk, a riasztó adatok mellett rendre találkozunk olyan okfejtésekkel, miszerint nem is a gépek, kütyük és okoseszközök okozzák a bajt, hanem az, hogy a gyerekek nem tudják megfelelően használni őket. Todd B. Kashdan, a George Mason egyetem pszichológiaprofesszora szerint viszont eleve rossz kérdéseket teszünk fel. 

Miért képernyőzik annyit?

A professzor szerit ugyanis nem is az a lényeg, hogy hány éves kortól, napi hány percet/ órát és még csak nem is az, hogy mit néz a gyerek a különböző eszközökön, hanem az, hogy miért. Hogy miért lett az elmúlt 10 évben gyerekeink életének egyik központi szereplője az interneteléréssel felvértezett kisebb-nagyobb kütyü. Kashdan szerint nekünk, szülőknek is nagy szerepünk van ebben, és nem elsősorban azzal, hogy rossz példát mutatunk. A  gyerekek napi rutinjában és programjaik szervezésében van a kulcs. 

Túlszervezett gyerekkor

Az okoseszközök használata természetesen rendkívül komplex jelenségkör: az, hogy miért használjuk egyre többet és egyre kevesebb kontrollal ezeket, számos okra vezethető vissza, és az elzárkózás, a tiltás nemcsak haszontalan, de káros is lehet. Gyerekeink és mi is rengeteg hasznos információhoz jutunk okosholmijaink segítségével, kapcsolatokat ápolunk, zenét hallgatunk és videót nézünk, és a mindennapokban is ezer szálon függünk tőlük. Az is látszik viszont, és nem esik jól látni, hogy a nyomkodás egyre több időt emészt fel gyerekeink mindennapjaiból. 

A pszichológus szerint ha azt szeretnénk, hogy a gyerekünk kevesebb időt töltsön a nyomkodással, nem tiltanunk vagy szabályoznunk kell, hanem inkább békén hagynunk egy kicsit a gyereket.

Kashdan szerint ugyanis egyszerűen túlszervezzük és túl erős kontroll alatt próbáljuk tartani a gyerekeink szabadidejét, ezzel pedig elvesszük előlük a lehetőséget, hogy saját maguk keressék meg a szabadidő eltöltésének minőségibb módjait, és jobban kapcsolódhassanak a kortársaikhoz is. Helyette inkább nyomkodnak. Szülőként azt hisszük, nem képesek az önszabályozásra, holott – állítja a szakember – épp mi nem engedünk teret ennek. 

Kashdan szerint a legtöbb gyerek napirendje túl szoros, túlságosan tele van olyan, felnőttek által szervezett aktivitásokkal, ahol szabályok szerint, meghatározott mederben telik a szabadidő. A sport, a különböző szakkörök persze élvezetes tevékenységek, de a szakemberek szerint még értékesebb lenne az olyan szabad és nem szülőszervezett idősáv, amiben a gyerekek szabadon játszhatnának, unatkozhatnának és barátkozhatnának. Kashdan szerint vastagon benne vagyunk abban, ami miatt a legtöbbször kétségbeesünk: ezek a gyerekek már nem tudnak barátkozni, viselkedni és játszani sem. 

Mit rontunk el?

Ha megnézzük egy átlagos középosztálybeli gyerek napirendjét, azt fogjuk látni, hogy az iskolai 5-8 órás elfoglaltság mellett hetente többórányi, szülők által szervezett, kötött elfoglaltsága is van. Rajz, torna, filmszakkör: mindegy is, miről van szó, és igazából az sem mindig mérvadó, hogy egyébként mennyire leli örömét ezekben a gyerek. Ennyi elfoglaltság egyszerűen sok.

A felnőttek között is alig akad, aki a nyolcórás munka mellett még heti több délutáni programot is leterheltség nélkül iktat be, legyen az akármennyire élvezetes salsaklub vagy nyelvtanfolyam. Ha meg igen, másra jut kevesebb: családra, szerelemre, barátokra. Na, utóbbira a gyerekeknek is egyre kevesebb marad, mondja a pszichológus. Hiába, hogy az iskolában gyerekek között vannak, a 15 perces szünetek maximum arra jók, hogy a srácok egyik teremből a másikba zarándokoljanak, bekapjanak pár falatot, vagy átöltözzenek torna előtt. Ahogy meg a sulinak vége, egyből jön a délutáni műszak: szakkör, felkészítő, és a mindezt teljesen jó szándékkal megszervező és felügyelő szülő. Sokszor arra sincs mód, hogy suli előtt vagy után beszélgessenek, mert  még a hatodikos-hetedikes gyerekek egy részét is rendületlenül hozzák-viszik – és izolálják a szülők. 

Az eredmény pedig Kashdan szerint fáradt, kizsigerelt és magányos gyerek, akinek se kapacitása, se kedve, se lehetősége nincs másra, csak a nyomkodásra. 

Miért toljuk túl? 

Az, hogy másképpen nevelünk, mint a szüleink, nem mindig baj, sőt. Remek, hogy egyre több tudatos szülő van, egyre többen szeretnék jobban csinálni. Az viszont, hogy mintha jobban féltenénk őket mindentől – rossz szándékú idegenektől, betegségtől, balesettől, kudarctól –, nem biztos, hogy annyira jót tesz. A gyerekek izolációja is részben a szülői féltés következménye: sokan vannak, akik nem szívesen engedik gyereküket egyedül közlekedni, a kortársaikkal önállóan programot csinálni, még akkor sem, ha erre egyébként már érett lenne. Ennek egyik következménye, hogy kevés a valódi, élő interakció a kortárs gyerekek között. Hajlamosak vagyunk abba is túlságosan beleszólni, hogy ha kapcsolódik, akkor melyik gyerekhez kapcsolódhat a gyerekünk. „Nem hívod XY-t? Nekem nagyon szimpatikus.” A szakember szerint nem biztos, hogy mindig jobban kell tudnunk, mi és főleg ki a jó a gyereknek, mint ő maga. 

A túlszervezésnek megint csak számtalan oka van. Vannak szülők, aki úgy érzik, ők tudják a legjobban, mire van szüksége a gyereküknek, és ennek megfelelően túl erősen tartják a gyeplőt minden pillanatban. Mások szoronganak, nem érzik magukat elég jó szülőnek, hát igyekeznek mindent úgy csinálni, mint azok, akikről azt hiszik, nekik jobban megy. Ha mindenki 2-3 szakkörre jár, akkor az én gyerekem is hadd járjon. Megint mások saját gyermekkori álmaikat kergettetik a saját gyerekükkel: én mindig is sportolni szerettem volna, de nekem nem lehetett. Neked viszont már muszáj. És olyanok is sokan vannak, akik a szülőséget egyfajta versenyhelyzetnek, a gyerekük kiskorát pedig a felnőttkor versengéseit előkészítő terepnek gondolják. Ők úgy érzik, ha most nem „bontakoztatja ki a tehetségét”, kimarad, ha mások jobban teljesítenek nála: lemarad.

Akármi is az ok, és akármennyire is hasznosak lehetnek a különböző extra tevékenységek, tény, hogy gyerekeink leterheltségét hiba lenne csak az iskolára fogni. Mi magunk is jócskán benne vagyunk. Ezzel pedig legjobb szándékunk ellenére is a kütyüzés – egy „agykímélő” és a közösséghez tartozás egyfajta élményét megadó tevékenység – felé tereljük őket. 

Mit kellene tenni?

Kashdan szerint egy kicsit le kellene szállni a gyerekekről. Nem arról van szó, hogy a lovak közé kellene dobni a gyeplőt: a főnök a szülő, és attól, ha kicsit hátrébb lép, még alapjaiban fogja meghatározni, milyen oktatásban részesül, kikkel barátkozik és mivel tölti a szabadidejét a gyerek.

Érdemes megfigyelni, hogy a legtöbb szakkönyvben, tanácsadó cikkben, ha arra keressük a választ, hogyan kezeljük a gyerekünk túlzott képernyőzését, olyan listát kapunk, ami elsősorban rólunk, és nem róluk szól. „Szabd meg az időt! Jelölj ki olyan területeket, ahol nem lehet! Ne engedd be a hálószobába a telefont! Védd jelszóval az otthoni gépet, hogy ne tudjon akármikor leülni elé!” Ezek az intézkedések bizonyára csökkentik a képernyő előtt töltött időt, de a probléma ettől még nem oldódik meg.

Ha viszont képesek vagyunk egy kicsit, ahogy ő fogalmaz, mondjuk, 20 százalékkal alacsonyabb lángon szülősködni, meglepve látjuk majd, milyen jót teszünk a gyerekünkkel. Ahelyett, hogy minden, a kütyükre vonatkozó dologgal kapcsolatban tiltanánk, és ezzel egyébként nagyon felértékelnénk ezeknek a holmiknak a jelentőségét, inkább más értékeket és alternatívát kínáljunk, és ami még fontosabb, adjunk neki időt, hogy ne csak ebben a nagyon instant örömet nyújtó kikapcsolódási formában lásson örömet. Vagy ami még jobb, engedjük, hogy maga találjon ilyeneket.

Bátorítsuk abban, mondja Kashdan, hogy önállóbb legyen, és ezen az önállóságon elindulva bátrabban köthessen barátságokat. Bízzunk meg benne egy kicsit jobban: hadd menjen ki a közeli játszótérre egy barátjával, hadd hívjon át otthonra azt, akit ő szeretne. Hadd játsszanak azt, amit szeretnének, hadd döntsenek ők arról, mivel szeretnék múlatni az időt. Iskola után hadd legyen egy kis idejük még beszélgetni, együtt hazaindulni, kitapasztalni, hogy mennyire élvezik egymás társaságát.