Murray – a Medium szerzője – özvegyként egyedül neveli 16 és 14 éves fiait. Születésüktől fogva havonta egyszer ír nekik egy levelet – most épp a 192., illetve a 168. levélnél tart –, és ezt egészen a fiúk 18. születésnapjáig folytatni fogja. Kezdetben csak saját magának, afféle önigazolásként kezdte el az írogatást: mivel sikeres karriert hagyott ott az anyaságért, szerette volna részletesen feljegyezni, mennyi elfoglaltságot és örömöt jelent számára a gyerekek nevelése, és ezzel biztosítani magát arról, hogy jó döntést hozott.
Önigazolásnak indult
Úgy gondolta, ha a gyerekek felnőtté válásáig mindent aprólékosan megörökít az utókornak, egyfajta szuperanyukaként fognak tekinteni rá. A szorgalmas levélíró anyuka mindent tüzetesen feljegyzett: a szoptatással kapcsolatos gondokat, azt, hogyan tanultak meg a gyerekek beszélni és járni, milyen dalokat énekelt és milyen meséket mesélt nekik.
A sztori váratlan fordulatot vett, mikor Kimberlee férje, Mark rákos lett és meghalt. Az önigazolásként indult dologból szerelemprojekt vált, amelyben Kimberlee hónapról hónapra arról mesél a fiainak, milyen ember is volt az édesapjuk, hogy szerette őket, és megemlékezik a közösen töltött időről.
A korai évek felhőtlenül teltek
Mark igazi mintaapa volt – meséli Murray. Első fiuk születését követően igyekezett mindenben segíteni és közösen vállalni a gyereknevelés körüli teendőket. Kimberlee elmeséli a leveleiben, hogyan állt helyt édesapjuk a pelenkázásban, az etetésben, az elszakadt gyerekruhák megfoltozásában. Fontos, hogy a fiúk tudják, nem szégyen egy férfinak a varrás – sőt ellenkezőleg.
A férje pontosan tudta, mennyi terhet ró egy anyára a gyerekek nevelése, ezért mindig önzetlenül segített levenni a terheket a válláról – emlékszik vissza a szerző. Segített nekik az úszóleckékben, az iskolai rendezvényekre sütit sütött és dekorációt készített. Mivel Mark úgy vélte, a zenetanulás segíti a gyerekek elméjének fejlődését, mindkét fiú négyéves korától zongoraórákat vett. A korai levelek részletesen elmesélik, mennyi energiát fektetett édesapjuk a gyerekek zenei nevelésébe, mennyire boldog volt, amikor a hangversenyeken és vizsgákon hallhatta őket játszani.
De Mark a legjobban mégis a gyerekek iskolai baseballcsapatának edzőjeként érezte magát elemében. Erről is beszámolnak a korai levelek, ahogy minden közös kirándulásról, horgászatról, baseballmeccsnézésről és egyéb családi programról. De a közös boldogság nem tartott sokáig – és a levelek tartalma is hamarosan megváltozott.
Az utolsó perceket is feljegyezte
Kimberlee-nek a 2013-as Valentin-napon született levelei számolnak be először férje betegségéről. Marknál gyógyíthatatlan agydaganatot diagnosztizáltak, ami az elkövetkezendő hónapok során egyre súlyosbodott. Az ekkoriban írt levelekben gyakori téma, hogyan kísérte el a család az apát az orvosi vizsgálatokra, sugárterápiára és más kezelésekre. De ugyanígy megörökítették a levelek a Nagy-tavakhoz tett nyári kirándulást, az utolsó nagyobb közös utazást és annak csodáit. Az édesanya próbálta a leveleket minél vidámabbra és kevésbé borúlátóra hangszerelni, de nehéz volt jó kedéllyel beszámolni fiainak arról, hogy édesapjuk haldoklik.
A levelek pontosan elmesélik, hogyan nézett szembe Kimberlee és akkor még csak 10 és 8 éves gyerekei az elkerülhetetlennel. Miután hazahozták Markot a kórházból, hogy otthon tölthesse élete utolsó hónapjait, Kimberlee feljegyezte, milyen odaadással ápolták őt hárman, és hogy sokszor a fiai segítettek neki átvészelni ezt a legsúlyosabb időszakot. „Életem két legnehezebb levelét a férjem halálának a hónapjában írtam” – emlékszik vissza Kimberlee. Mégis fontosnak tartotta elmesélni ezeket az utolsó pillanatokat, hogy fiai emlékezzenek rá: édesapjuk méltósággal és békében hunyt el, szerettei körében.
Fel kellett dolgozni a gyászt
Mark halálát követően iszonyú fájdalmas volt folytatni a leveleket – meséli a szerző. Mivel fogalma sem volt róla, hogyan birkózzon meg a hatalmas érzelmi megrázkódtatással, Kimberlee úgy döntött, kezdetben az események rideg, tényszerű felsorolására szorítkozik, aztán majd kiderül, hogyan tovább. Szépen részletesen leírt mindent a levelekben – a gyerekekkel közös programokat, hogyan folytatták a zongoraleckéket és a baseballt. Próbálta nem beleszőni a leveleibe a szörnyű érzéseit, de nyíltan megfogalmazta például, hogy mennyire nehéz végigülnie egy baseballmeccset, mivel folyton Markot keresi a kispadon, majd rájön, hogy többé nem lehet ott.
Ezt az időszakot is nagyon érzékletesen ábrázolják a levelek, annak minden apró-cseprő gondjával együtt. Az egyik fiú a baseball mellett amerikaifocizni is elkezdett, Kimberlee korántsem rendelkezett olyan edzői készségekkel, mint elhunyt férje. Az első edzésre sehogy sem sikerült rendesen felöltöztetni a srácot, aki azon aggódott, ki fogják nevetni a társai. Anyja – aki már éppen eléggé stressz alatt volt – így válaszolt: „Ha piszkálnak, mondd meg nekik, hogy nemrég halt meg az apád. Akkor nem fognak többet dumálni.” A hasonló dolgok emlékeztetnek rá, hogy én is csak ember vagyok, és követek el hibákat – mondja a szerző.
A kamaszkor nem volt zökkenőmentes
A korai kamaszévek nem voltak éppen könnyűek – vallja be Kimberlee. Az akkori levelekben valahogy kevesebb a vidámság és több a szülői félelem. A szerző tudta jól, hogy eljön az időszak, amikor folyamatosan vitáznia, küzdenie kell majd kamaszodó fiaival, de nem gondolta, hogy ennyire nehéz lesz. Egyedülálló szülőként duplán szakadt rá a kamaszokkal járó minden gond és nyűg. Az ebben az időben született levelekben jóval több a „csak add, hogy sikerüljön túlélnem ezt a napot” mentalitás, mint a szülői büszkeség.
Idősebbik fia legproblémásabb kamasz időszakában Kimberlee egy évre abba is hagyta a neki címzett levelek írását. Úgy érezte, egyszerűen nincs olyan pozitív dolog, amit megoszthatna, dühösen panaszkodni pedig nem szeretett volna. A következő év elején újrakezdte a levélírást, és az első levélben összefoglalta mindazt, amit az előző évben érzett és tapasztalt. Mint mondja, nem kívánta elleplezni a gondokat, de jobb volt ilyen formában, sűrítve megörökíteni őket.
Feketén-fehéren leírva az utókornak
Kimberlee megígérte a férjének, hogy életben tartja az emlékét. A levelek – mint mondja – két célt szolgálnak: egyrészt a gyerekeknek segítenek emlékezni arra, milyen is volt az édesapjuk. Másrészt neki segítenek emlékezni arra, hogyan voltak képesek átvészelni a gyászt, és miként tudta egyedülálló anyaként egyben tartani a családot és újrakezdeni az életet. A levelekben feketén-fehéren benne van minden küzdelem és minden gond, de az is, hogyan lendültek túl ezeken – meséli.
A szerző ma tanácsadóként dolgozik, szolgáltatásában segítséget nyújt a gyászolóknak, hogy feldolgozhassák szeretteik elvesztését. Mint mondja, számára a levélírás is sokat segített ebben. Fiai számára pedig nemcsak édesapjukról, de édesanyjuk szeretetéről és óriási kitartásáról is örök emléket nyújt.
