Minden igyekezetünk ellenére szülés közben sokszor egészen máshogy alakulnak a dolgok, mint ahogy tervezzük. Egyáltalán nem ritka, hogy traumatikus élményekkel távozunk a szülőszobáról – még akkor is, ha egyébként komplikációktól mentes volt a folyamat. Pár nappal később hazaengednek a kórházból, elkezdünk összeszokni az újszülöttel, kialakulnak a mindennapjaink. De mi marad meg bennünk a minket ért traumából?
Traumatikus események hatására a legtöbben szorongást, kétségbeesést élünk át. Az eseményt követő időszakra jellemző a levertség, a rossz hangulat, depressziós tünetek és alvászavarok. Poszttraumásstressz-szindrómáról (PTSD) akkor beszélünk, ha a tünetek elhúzódnak, és akár még 4 héttel a traumát követően is fennállnak. Ez világszerte nők millióit érinti, a tünetek pedig jellemzően hasonlóak, függetlenül attól, hogy milyen traumát éltek át.
Túl általános esemény ahhoz, hogy traumát okozzon?
A szülés utáni PTSD-t csak az 1990-es évektől kezdte elismerni az orvostudomány. Annak ellenére, hogy átlagosan még mindig több mint 800 nő hal meg naponta a szülés közben vagy az utána fellépő komplikációk miatt, korábban azt gondolták, hogy a szülés túlságosan általános esemény ahhoz, hogy traumát okozhasson. Egy 2003-as statisztika szerint minden harmadik szülésélmény traumatizáló, hiszen ennyire gyakori, hogy szülést segítő eszközöket használnak, szövődmények alakulnak ki, vagy halálközeli állapotba kerül az édesanya vagy az újszülött. Ezek mind olyan körülmények, amelyek növelik a PTSD kialakulásának kockázatát. És mivel világszerte évente nagyjából 130 millió csecsemő születik, megdöbbentően sok nőt érint a szülés utáni poszttraumás stressz, azonban csak kevesen ismerik fel a problémát.
De nem csak az anyákat érinti az állapot. Kutatások szerint azokra az apákra is jellemző a PTSD kialakulása, akiknek a párja traumatizáló élményeket szerzett a szülőszobán. Ehhez pedig elég lehet az is, ha az anya nem érzi magát biztonságban, ha nem tudja, hogy mi történik vele vagy a babájával, ha a szülészeten dolgozók megalázzák, elutasítóan viselkednek vele. Márpedig ez sokkal gyakrabban fordul elő, mint gondolnánk: szinte mindenkinek van egy kellemetlen története abból a három napból, amit újszülöttjével a kórházban töltött. A dolgozók hozzáállása sok esetben nem olyan, mint amilyet várnánk tőlük, bár a legtöbbjük valószínűleg nincs tisztában azzal, hogy viselkedésével milyen élményeket szerez a kismamáknak.
Sok a kockázati tényező
Emellett kockázati tényező a korábbi traumatikus élmény, szexuális zaklatás, családon belüli erőszak, a depresszió vagy a szorongás is. Az, hogy valakiben kifejlődik-e a tünetegyüttes, nagyban függ attól, hogy mennyire hatékonyan tudja feldolgozni az őt ért traumát. Az emlékeket az agy a hippokampuszban tárolja, de trauma hatására bekapcsol az agy amigdala területe, így az ezzel kapcsolatos emlékek elakadnak félúton. Ennek következtében amikor valami emlékeztet minket a traumára, az emlékek sokszor élénkebben jelennek meg, emiatt pedig újra veszélyben érezhetjük magunkat, és fizikai tünetek, pánikroham is jelentkezhet. Előfordulhatnak úgynevezett emlékbetörések is. Ezek olyan villanásszerű emlékek, amelyek a traumatikus esemény egy-egy részletét jelenítik meg, és kiváltójuk lehet akár már egy szag, hang, arckifejezés, bármi, amit az agy a korábbi eseményekkel összefüggésbe tud hozni.
A diagnózis felállítását nehezíti, hogy a tüneteket nehéz elkülöníteni a rendkívül gyakori szülés utáni depresszió tüneteitől. Ezek szintén olyan tünetek, amelyekről sok nő egyáltalán nem vesz tudomást, igyekeznek a gyerek születését követő helyzet újdonságának tulajdonítani a panaszokat. Mindkét esetben a diagnózis útjában áll a társadalmi megbélyegzés, hiszen az újszülött körüli teendők mellett a felhőtlen boldogság elvárása is az anyák vállát nyomja. Így szinte lehetetlen beszélni a szülőség okozta nehézségekről, arról, hogy mi mindent élnek meg kudarcként, mi az, amitől rossz anyának érzik magukat. És bár a legtöbb nő a terhessége alatt kitüntetett figyelemben részesül, a baba megszületése után ezt a figyelmet rendszerint az újszülött kapja, a kismama fizikai és mentális állapota háttérbe szorul.
Ha a PTSD kezeletlen marad, az nemcsak az édesanya számára jelent kihívást, de egy idő után az apával, sőt akár a gyerekekkel is megromlik a kapcsolata, ez tovább súlyosbítja a problémát, ami így gyakran örökre a nők életének részét képezi. Sokan úgy vélik, hogy az egészségügyi dolgozók hozzáállásának változása az esetek jelentős részében megelőzhetné a probléma kialakulását, hiszen a rendszer teljes felépítése hozzájárul a trauma kialakulásához. A legtöbb nő számára a szülés rendkívül meghatározó élmény, így amellett, hogy sokan életük legszebb pillanatait élik át ilyenkor, mások könnyen negatív emlékekkel távozhatnak a szülőszobáról. Erről pedig jó lenne végre őszintén beszélni anélkül, hogy a társadalom megbélyegzésétől kellene tartanunk.
