A share és parenting szavak házasságából született új kifejezés 2012 óta része a nemzetközi sajtónak, de hazánkba csak mostanában érkezett meg. Pedig az, amit jelent, hosszú évek óta jelen van a hazai közösségi médiában is: a szülők – jellemzően az anyák – egyik fényképet és történetet osztják meg a másik után a családról, az első ultrahangképektől kezdve a kamasz gyerek rendetlen szobájáig. Mi ezzel a probléma? Hát az, hogy a gyereket senki sem kérdezi meg, akar-e szerepelni az édesanyja követői – rosszabb esetben vadidegenek milliói – előtt. Az információkkal ugyanis, ahogy azt az egyre szaporodó adatkezelési botrányok után már legalább sejthetjük, vissza is lehet élni. Meglepően könnyen.
Tálcán kínáljuk a gyerekünket?
Lássuk, pontosan miről is van szó, azaz hogyan tesszük ki túlzottan a nyilvánosságnak a gyerekünket. Először is ott a számtalan fotó, amin az arca, a teste, sőt időnként fürdőzős, akár – a legrosszabb esetben – meztelen fényképe is látható. Közöljük a pontos születési dátumát és helyét is, amikor dicsérjük vagy szidjuk az adott kórházat, orvost, ahol a világra hoztuk. Tudatjuk a világgal, melyik bölcsődébe, óvodába, iskolába jár, ott milyen jegyeket szerez, hogy viselkedik, milyen edzéseken, külön programokon vesz részt, és azt sem nehéz kikövetkeztetni a bejegyzéseinkből, hogy mikor ér haza.
Posztoljuk a hétvégi kirándulásokat, a barátaival, unokatestvéreivel töltött játékidejének látványos momentumait, megmutatjuk, mit eszik és hol, milyen a szobája, mesélünk a rossz szokásairól, kitesszük, merre jár, mivel, ezzel pedig elképesztően sebezhetővé tesszük. Csak egy példa: a pedofilok bizonyítottan a Facebook segítségével (is) szereznek maguknak fényképeket, olyan szülők oldaláról, ahonnan le tudják ezeket tölteni. Ha megtanítjuk a gyerekünket arra, hogy nézzen körül az úton, mielőtt átmenne rajta, mert bármikor arra járhat egy autó, akkor arra sem ártana odafigyelnünk, hogy minimalizáljuk az online világból származó veszélyeket, és vigyázzunk arra a sérülékeny, törékeny buborékra, amit úgy hívnak, magánélet.
„Ez velünk soha nem történhet meg”
A gyereknek, tetszik vagy sem, jogai vannak. Akkor sem válik a szülő tulajdonává, ha az élete legbecsesebb kincseként kezeli (és persze posztolja). Minél több személyes információt, cuki képet osztunk meg róla, annál részletgazdagabb támadási felületet nyújtunk az online zaklatóknak, a kortárs gúnyolódásnak, az irigységből fakadó rosszindulatnak. Hihetjük azt, hogy ezek soha nem érhetnek el a mi gyerekünkig, de sajnos a tapasztalatok azt mutatják, hogy az amerikai gyerekek 34 százaléka szenvedte már el életében legalább egyszer az online zaklatást, az angol gyerekek 7 százaléka pedig állandó zaklatásnak van kitéve. Kijelenthetjük-e azt felelősen, hogy ez itthon soha nem történhet meg? Nyilvánvalóan nem, hiszen az UNICEF statisztikája szerint hazánkban minden harmadik gyereket zaklattak már online. Az információáradat, amit születésétől fogva megosztottunk a gyerekünkről, nem tűnik el, hanem létező muníciót szolgáltathat azoknak, akik ki akarják gúnyolni, be akarják csapni, ki akarják használni. Azért lehet nehéz ezzel szembenézni, mert a sharenting lényege nem a szándékos károkozás, hanem csupán az elővigyázatlanság, és rossz esetben a szülők közti versengés.
Mihez van joga a saját gyerekünknek?
A továbbiakban Vidomusz Réka pszichológust, a Vadaskert Alapítvány munkatársát idézzük, akit arról kérdeztük, hogy néz ki a sharenting a gyakorlatban:
A szülő felelőssége, hogy mit oszt meg az online felületeken a gyerekéről, mint ahogy az ő felelőssége az is, hogy a gyerekének biztosítsa többek között a fizikai és az érzelmi biztonságot is. A feltöltött tartalmak további életét nem tudjuk befolyásolni, ez az, ami leginkább óvatosságra int, bármit is szeretnénk megosztani. Ez nem jelenti azt, hogy a gyerek nem szólhat bele ebbe, de például egy óvodás gyerek esetében nem várható el, hogy megfelelően felmérje, mi jelenhet meg róla a közösségi médiában, mi nem, mi lesz az, ami később adott esetben kellemetlen vagy kínos lehet számára, esetleg bajba sodorhatja. Szülőként kell szem előtt tartani, hogy ami az adott pillanatban viccesnek, cukinak tűnik, később ciki lehet, vagy megalázás tárgya lehet kamaszkorba lépő gyerekünk számára. Ezért is nagyon fontos, hogy a magánszféra védelmét komolyan vegyük, még akkor is, ha a gyerekünk nincs abban az életkorban, vagy nem képes rá, hogy ezt kikérje magának.
Miért posztolunk szülőként túl sok képet, információt a gyerekünkről?
Egyáltalán nem meglepő jelenség ez, hiszen az emberek saját magukról is egyre több információt osztanak meg, azonnali pozitív megerősítések reményében, vagy egyszerűen azért, hogy egyszerre sok ismerősükkel megoszthassák az őket ért fontos vagy örömteli eseményeket. Sokat emlegetett kérdés manapság, hogy az online megmutatott személyiségünk mennyire tükrözi a hétköznapi offline valónkat, illetve mennyi a hamis kép ezekben a megosztásokban, mégis egyre hétköznapibbá válik az ún. oversharing, vagyis a túl sok megosztás. Miért lenne ez másképpen, ha a gyerekünkről van szó? A gyerekekről való posztolás újabb lehetőséget és felületet nyújt arra, hogy elbüszkélkedjünk, megmutassuk a világnak (vagy legalábbis egy részének), hogy a mi kisfiunk vagy kislányunk a legcukibb, legokosabb, legszebb.
Hol a határ? Mikortól számít valami túlposztolásnak?
A túlposztolás határa úgy tűnik, egyre kijjebb tolódik, nem lehet konkrét határt meghúzni, egyre több információ megosztása válik hétköznapivá, ugyanakkor emiatt még tudatosabbnak kellene lennünk.
Ha mindenképp meg szeretnénk valamit osztani a gyerekünkkel kapcsolatban, figyeljünk arra, hogy a tartózkodási helyet, lakóhelyadatokat, koordinátákat, személyes adatokat nem tartalmazó fotó kerüljön fel, és kerüljük az intim képeket (hiányos öltözet, fürdős meztelen képek). Ezek azok a posztok, amikkel a leginkább vissza lehet élni.
Hogyan fejlődhetünk szülőként? Hogyan tartsunk mértéket?
Alapvetően már az jó kezdet lehet, ha az impulzív, azonnali posztolást meg tudjuk fékezni, illetve ha megosztás előtt néhány kérdést mérlegelünk:
– miért akarom az adott képet/videót/történetet megosztani?
– a gyerek személyiségi jogait be tudom-e tartani?
– hozzájárult-e a gyerek?
– tartalmaz-e a poszt intim, személyes adatokat, képeket?
– később emiatt kerülhet-e kellemetlen helyzetbe, vagy lehet-e nevetség tárgya akár évekkel később (Például, ha kamaszként az osztálytársai megtalálják a cuki pelenkás képeit)
Hozhatunk néhány saját szabályt is a posztolással kapcsolatban. Ilyen az, hogy meztelen képet nem teszünk közzé, egyéb képeket maximum hetente kétszer posztolunk, vagy hogy helyszínadatokat nem osztunk meg. Ezeket a szempontokat eleinte érdemes össze is írni, hogy minél inkább tudatosuljanak, és az a jó, ha az egész család átveszi őket. Hosszú távon csak jó hatással lehet ez a gyerekünkkel való kapcsolatra, egyrészt jó példát lát a tudatos közösségimédia-használatra, másrészt segít a bizalom kialakításában, fenntartásában is.
