Pár évente megjelenik egy könyv, kicsit gyakrabban egy-egy cikk arról, hogy milyen katasztrofálisan gyengék a mai szülők a nevelésben, hogy a gyerekeik a fejükre nőttek: szófogadatlanok, tiszteletlenek, semmirekellőek és még a szabályokat sem tudják betartani.
Erre születnek válaszul olyan írások, mint például Leonard Sax A szülőség összeomlása című könyve, melyben az áll, hogy parancsolni kell a gyerekeknek, nem pedig kérni és örökké egyezkedni velük. Sax a szülőket okolja egy csomó társadalmi problémáért, olyanokért is, mint az elhízás és a különböző mentális betegségek - írja a CNN, amelynek szerzője annak járt utána, hogy vajon miért nem működnek a régi típusú nevelési elvek.
Egy ideális világban a gyerekek azt teszik, amit a szüleik mondanak nekik, pontosan 2,5 percig mosnak fogat, időben lefekszenek aludni, nem rosszalkodnak, szépen ülnek a villamoson, jól tanulnak, nincs rájuk panasz. Na, az én gyerekeim pont nem ilyenek, meg ahogy látom magam körül, másoknál sem megy a körzővel, vonalzóval körberajzolt élet. Pedig mi tényleg tudunk nemet mondani, vannak szabályok, amikhez ragaszkodunk, de van, amiben engedékenyebbek vagyunk és hajlandóak vagyunk egyezkedni is.
De vajon tényleg annyira ártalmas, ha engedünk a szülői szigorból és elvész a tekintélyünk? És egyáltalán kell az nekünk? Katherine Lewis amerikai újságíró, a The Good News About Bad Behavior című könyv szerzője szerint egyszerűen el kell engedni ezeket a kételyeket. “A parancs és a kontroll, az én vagyok a főnök mentalitás nem működik” - állítja.
Majd apa tudja!
Lewis úgy látja, a mai gyerekek önszabályozó képessége tragikus, és szerinte ennek köszönhető, hogy a gyerekek mintegy felének 18 éves korára viselkedési, beilleszkedési zavara lesz, sokan pedig a drogokhoz nyúlnak.
Emögött négy meghatározó tényező húzódik Lewis szerint, melyek közül az egyik a közösségi média és a webkultúra elterjedése, hiszen ezek azok a dolgok, amelyek arra késztetik a gyerekeket (is), hogy kívülről is figyeljék magukat. Ehhez társul még a valódi közösség hiánya és a szabályozatlan játékidő. A mai gyerekeket az egyéni teljesítményekre tanítják, így ők felnőttként is az egyszemélyes érdekeikre koncentrálnak majd és kevésbé a családra, a barátokra, a környezetre.
És hogy mi Lewis utolsó pontja? Hát a szülők. Nem hibáztat minket, csak azt mondja, hogy jobban járnánk, ha egy kicsit átgondolnánk a fegyelemhez való hozzáállásunkat. Szerinte ehhez az első lépés az, hogy ha elválasztanánk a szülői tekintélyt és a “majd apa/anya tudja” mentalitást. Ugyanis ez a hozzáállás talán működött a múlt században, de a mostani generációra hatástalan, ők az együttműködéssel irányíthatók.
Átbillent a mérleg
Lewis szerint napjainkban már nem léteznek a hagyományos értelemben vett felelősségi viszonyok, ahogy nem léteznek a korábban a munkahelyen, a családban, az iskolában kialakult hierarchikus felépítésű kapcsolatok sem. Persze Lewis az amerikai demokrácia felépítésére gondol itt, és példaként azt hozza fel, hogy az iskolákban is sokkal inkább a közös döntések, az együttműködés felé tolódtak el a hangsúlyok.
Azt mondja, hogy lehet, hogy a tekintélyelvű nevelés révén a gyerekek jobban teljesítettek az iskolában és nem keveredtek olyan gyakran bajba, de érzelmi megfélemlítésben éltek. Ez vezethetett oda, hogy a nyolcvanas években gyereket nevelő szülők, akik tekintélyelvű nevelést kaptak, inkább az ellenkezőjére váltottak: sokkal engedékenyebbek lettek a gyerekeikkel. “Csak éppen a mérleg átbillent. Innen ered ugyanis az önérzetesség kultusza” - mondja Lewis.
A mai szülők olyan nevelési stílust keresnek, amely szoros és kötődő, de közben a gyerek tisztelettudó és szabálykövető is egyben. Lewis szerint ehhez az a kulcs, hogy a félelemalapú módszerek helyett inkább tanítsuk meg a gyerekeknek, hogyan kezeljék az érzelmeiket. Erre több forgatókönyvet is felsorol, közülük az egyik, hogy büntetés helyett inkább magyarázzuk el a gyereknek a tettei következményeit, amilyen természetesen csak lehet.
“A büntetést egy erősebb személy szokta alkalmazni egy gyengébbel szemben. Ezzel azonban arra tanítjuk a gyereket, hogy kontrollra és hatalomra van szüksége” - írja Lewis. “Ha azonban a következményekre hívjuk fel a figyelmüket, azokat sokkal gyorsabban megtanulják: Otthagytad a pulóvert, kisfiam? Akkor kicsit fázni fogsz.”
Lewis szerint a kisebb gyerekeknél működik az is, ha a szülő a gyerekkel közösen megbeszéli, hogy mikor viselkedik valaki rosszul, csúnyán, így a gyereknek is kialakul egy elképzelése a határokról.
Kössetek szerződést!
Miközben a nagyobb gyerekekkel könnyebben meg tudjuk beszélni, hogyan kell a vitás helyzeteket kezelni, addig a kicsikkel már nem ilyen egyszerű a helyzet. Főleg akkor nem, ha például harapnak, csípnek vagy megütik mérgükben mondjuk a testvérüket. Verekedős tesók esetén például jól jöhet az “időkérés” taktikája. Ez nem egyenlő azzal, amikor a hisztiző gyereket beküldjük egyedül a szobájába, hogy tombolja ki magát, hanem ez egyfajta pozitív szünet, amikor kieresztheti a gőzt.
Nem csodaszer, de működik. Katherine Lewis szerint a gyerekek még nem tudják kezelni az indulataikat, ezért az elvonulás nem rossz megoldás, ahogyan az sem, hogy még békeidőben, tehát hiszti nélkül megbeszéljük előre, hogy ha kitör az égiháború, akkor lehet menni elvonulni és egy kicsit megnyugodni.
Kusza élethez rugalmas szülő kell
A CNN újságírója kipróbálta a módszert a saját gyerekén, aki korábban őrült testvérféltékenységben szenvedve örökké gyepálta a testvérét. A rendszeres, előre megbeszélt időkérés utáni kis szünetek bevezetésével azonban a csetepaték száma csökkent, a gyerekben enyhült a feszültség és megszokta a módszert. A változtatás persze időigényes és sok türelem kell hozzá, de hosszú távon működik. Lewis szerint az ilyen módszerekkel a gyerekek megtanulják kezelni az indulataikat, megbocsátásra és türelemre neveli őket.
“Az életünk kusza és az otthonunknak sem kell tökéletesnek lennie, a gyerekeink is folyamatosan változnak” - mondja Lewis. A változáshoz azonban alkalmazkodniuk kell a szülőknek, lehetőleg rugalmasan.
