Egy lánynak nem okosnak kell lennie, hanem szépnek és kedvesnek. A nagymamák szerint legalábbis. Sőt, még sok baja lehet belőle, ha túl okos! Szerintem meg nincs olyan, hogy egy lány túl okos, és részemről nagyon örülök neki, hogy okos lányom van. Teljesen mindegy, hogy amúgy szende cukiság-e vagy sem.
Szerencsére egy új kutatás is az én álláspontomat erősíti ebben a vitában: felnőve az ember sikeressége sokkal inkább az intelligenciáján múlik, mintsem a cukiságán. Magyarul, érdemesebb okos lányokat nevelni, és ovis balett helyett inkább ovis programozásra íratni a Zsuzsikát is.
Nem kedvesnek kell lenni, hanem okosnak
A kutatás szerint a sikeresség nagyban függ attól, mennyire kooperatív, együttműködő valaki. De mitől is függ az együttműködési készség? Hát, nem a kedvességtől. A kooperativitás a felmérés tanulsága szerint elsősorban az intelligenciától függ, és nem pedig olyan személyiségvonásoktól, mint az egyetértésre való hajlam vagy a lelkiismeretesség.
A Bristol Egyetem kutatói arra keresték a választ, mi tesz minket hatékony társas lénnyé, mitől tudunk optimálisan viselkedni kooperativitást igénylő helyzetekben. Ehhez önkénteseket toboroztak, akik négy játékelméleti paradigmában vettek részt. Az egyik például egy régi klasszikus, a fogolydilemma volt, amely a nem zéró összegű játékok egyik legnépszerűbb fajtája.
A klasszikus fogolydilemma a következő:
Egy súlyos bűntény kapcsán két gyanúsítottat letartóztat a rendőrség. Mivel nem áll rendelkezésre elegendő bizonyíték a vádemeléshez, ezért elkülönítik őket egymástól és mindkettejüknek ugyanazt az ajánlatot teszik. Amennyiben az első fogoly vall és társa hallgat, akkor az előbbi büntetés nélkül elmehet, míg a másik, aki nem vallott, 10 év börtönt kap. Ha az első tagadja meg a vallomást és a második vall, akkor a másodikat fogják elengedni és az első kap 10 évet. Ha egyikük sem vall, akkor egy kisebb bűntényért 6 hónapot kapnak mindketten. Ha mindketten vallanak, mindegyikük 6 évet kap.
A játékokat többször ismételték, vagyis a többlépcsős verziókat használták, hogy a résztvevők megfigyelhessék a partnerük viselkedését, és ahhoz igazíthassák sajátjukat. A játékok többségében akkor juthattak a játékosok nagyobb nyereséghez, ha hosszú távon együttműködtek - lemondva így esetleg a rövid távú egyéni nyereségekről.
A magasabb IQ-val rendelkező játékosok kitartóbbak voltak saját stratégiájukat illetően, és ügyesebben voltak képesek bejósolni saját döntéseik következményeit. Ezzel szemben az alacsonyabb intelligenciahányadossal élő résztvevők nehezen találtak és tartottak fenn jó stratégiát, inkább állandóan megváltoztatták a taktikájukat, ami hosszú távon nem volt kifizetődő.
Van olyan, hogy túl kedves
Ennél meglepőbb volt azoknak a játékosoknak az eredménye, akik magas pontszámot értek el a barátságosság, a kedvesség személyiségjellemzőt mérő skálán. Ők is jól együttműködtek és kooperatívan játszottak. Eleinte. Hosszú távon azonban mégsem a megfelelő kooperáció volt rájuk jellemző. Ehelyett inkább többnyire túl óvatos stratégiákat választottak, és emiatt nem tudtak jól teljesíteni.
Ahogy a kutatás egyik vezetője az IFL Science-nek adott interjújában fogalmazott:
Az emberek többnyire azt hiszik, a kedves, barátságos személyek automatikusan jól kooperálnak.
A mostani kutatás azonban azt bizonyítja, hogy az együttműködő társadalom fő alapköve nem ez, hanem az intelligencia. Jószívűnek lenni és jól viselkedni is hasznos lehet, de ezek a hatások átmenetibbnek bizonyultak.
Az oktatás során tehát - ha együttműködő, kooperatív társadalmat akarunk létrehozni - nagy hangsúlyt kell fordítani az intelligencia fejlesztésére. Saját életünkben pedig azzal tehetünk valamit gyermekünk IQ-jáért, ha a legújabb fejlesztő játék helyett ölelgetjük, hintáztatjuk, meg mi magunk jól vagyunk. Aztán, ha nagyobb lesz, írassuk a zeneiskolába!
