Ádámról és feleségéről korábban is írtunk már, akkor arról beszélgettünk, hogy még az otthontanulásnál is létezik szabadabb megoldás az iskoláskorú gyerekeknek. Az unschooling azt jelenti, hogy nincs semmiféle szabvány, tanterv vagy követelmény, amihez tartani kellene magát a gyereknek. Helyette azzal foglalkozhat, ami érdekli őt, ezáltal fejlődik. Ádámék fia ebben a rendszerben tanult.
Ezzel az interjúval annyira érzékeny húrokat sikerült megpengetnünk, hogy még másfél évvel a cikk megjelenése után is érkeznek megkeresések olyan családoktól, akik többet szeretnének tudni erről a lehetőségről.
Újra felkerestük ezért Ádámékat, hogy megkérdezzük, mi történt velük azóta. Ezúttal Ádám feleségével, Julival beszélgettünk. Mint kiderült, tavaly elhagyták az országot, jelenleg Svájcban élnek, Zürich kanton egyik kisvárosában. Hosszas tipródás után iskolába adták a fiukat, Barnit, és láss csodát: ma elégedettek és boldogok.
Juliék tavaly nyáron költöztek egy jó álláslehetőség miatt Svájcba a három gyerekükkel. Sokat gondolkoztak rajta, hogy mi legyen az iskolával, mivel eddig szuperül bevált a szabadontanuló rendszer, mindenki boldog és elégedett volt a családban.
A legfőbb dilemma az volt, hogy sikerül-e Svájcban is társakat, közösséget találni, mert egyedül nem túl nagy buli a tanulás (sem). Juli, aki egyébként angoltanár végzettségű, és beszél németül is, attól félt, hogy ha otthon tarja Barnit, akkora fiú nem fog rendesen megtanulni németül. Közösségben ez viszont szinte magától is megtörténik: a gyerek szinte természetesen felszedi a nyelvet.
Kerítés nem volt, de sportpályák igen
Puhatolózásként megnézték a helyi iskolát, ami rögtön megtetszett nekik. Nem volt kerítés, viszont nagy sportpályák tartoztak hozzá, és az intézmény egész légköre szabadságot, nyitottságot árasztott. Végül úgy döntöttek, hogy megpróbálják az iskolába járást. Veszítenivalójuk nincs, és ha nem jön be, még mindig ott van menekülési útvonalnak az otthontanulás, amire az ottani törvény egy éven keresztül, minden további – például vizsgák, és beszámolási kötelezettség - nélkül lehetőséget biztosít.
Barnit tehát beíratták az iskolába. Juli már ezen is meglepődött, hogy milyen egyszerűen ment, nem kértek bizonyítványt, meg mindenféle dokumentumokat, papírokat és igazolásokat, egyszerűen csak megkérdezték a gyerek nevét, életkorát, lakcímét, hogy honnan jött, és beírták őt a korosztályának megfelelő, harmadik osztályba. A többi az iskola dolga, majd ők kiderítik, mit tud a gyerek, és mit nem.
Beilleszkedés
Az első iskolai nap előtt Barni természetesen nagyon izgult. Juli beszélt a tanárával, akiről kiderült, hogy szintén nagyon izgul, nagyon fontos feladatnak és nagy kihívásnak tartotta ugyanis, hogy a külföldi, és eddig szabadontanuló gyereket sikerrel integrálja az osztályba. Ezt a feladatot mindenképpen jól akarta megoldani.
Az iskolában létezik egy úgynevezett Schulinsel, ami egy olyan kis létszámú csoport, ahol személyre szabottan foglalkoznak a gyerekekkel. Ez a csoport minden új gyereknek rendelkezésére áll, sőt, a régieknek is, ha le vannak maradva az anyaggal, vagy éppen sokkal jobban megy nekik, mivel itt az egyéni igényeik szerint haladhatnak a gyerekek.
Addig jár egy gyerek a Schulinselbe, amíg csak szükség van rá, de semmivel sem tovább. Ebben a csoportban ezért folyton változik a létszám. Év elején hárman indultak, aztán volt, hogy Barni egyedül volt, meg olyan is, hogy új gyerek csatlakozott hozzájuk.
Barninak például a szépírás nem ment valami jól, így azt nagy erőkkel kezdték el fejleszteni. A matekkal kapcsolatban pedig az derült ki, hogy – bár szabadontanulóként célirányosan nem foglalkoztak vele otthon, simán tud annyit a gyerek, mint a többiek.
Eleinte tehát Barni főleg ezeken a felzárkóztató órákon vett részt, később viszont egyre többször volt a saját osztályával, és egyre kevesebbet a kis, háromfős csoportjával.
Befogadó hozzáállás
Az osztályfőnök természetesen a gyerekeket is felkészítette a külföldi osztálytárs érkezésére. A hangsúlyt az együttérzésre helyezte: képzeljék el, milyen nehéz lehet külföldiként, egy idegen országban iskolába járni, idegen nyelven tanulni - és kérte, hogy segítsék őt, ahogy csak tudják.
A nyelvtanulást is nagyon komolyan vették: a mindennapi életben felszedhető tudáson túl, heti öt német mint idegen nyelv órát is kaptak a külföldi gyerekek.
A kezdeti időkben minden héten összeült Barni három tanára: az osztályfőnök, a némettanár és a felzárkóztató tanár, hogy átbeszéljék a dolgokat. Ezekről a megbeszélésekről a szülőket mindig tájékoztatta az osztályfőnök. Később az ilyen alkalmak egyre ritkultak, mivel lassan elfogytak a nyitott kérdések. A gyerek beilleszkedett. Kiválóan beszél már németül, nemrég például megtartotta első önálló prezentációját az osztálynak, amivel nagy sikert aratott, és mindenki megdicsérte érte.
Ilyen a svájci iskola
A svájci iskolában a gyerekeknek nincs kötött órarendje. Délelőtt négy órájuk van, köztük hosszabb-rövidebb szünetekkel. Ezután jön két óra ebédszünet, amikor mindenki hazamegy. Délután csak háromszor kell egy héten visszamennie Barninak, jórészt főleg a németórák miatt, de ilyenkor vannak a mindenféle játékosabb programok is, mint például a könyvtárazás, vagy az iPaddel slow motion film készítés.
Mivel nincs kötött órarend, iskolatáskát cipelni, és a táskába bepakolni sem kell a gyerekeknek. Sőt, a felszerelést sem kell megvenniük, mindent az iskola ad: a könyveket, a füzeteket, az írószereket és a többi kelléket is. Egyedül a tesicuccot kell otthonról hozni, de nincsenek megkötések, hogy milyen legyen. Sőt, 36 fokban, ünneplő ruhában végigájuldozott évnyitók és évzárók sincsenek, mármint sem ünneplő ruha, sem ünnepség.
Barni eleinte ki volt borulva azon, hogy házi feladatot kell írnia.
Hát micsoda dolog, hogy vége a sulinak, és mégsem foglalkozhat otthon azzal, amivel akar!
Anyukája viszont elmagyarázta neki, hogy a szigorúan iskolanapokra feladott negyed óra lecke azért nem a világ vége, mondjuk, ahhoz képest, amilyen feladatmennyiséggel a magyar iskolásoknak kell megküzdeniük, akár még az iskolai szünetekben is. Ja, és még ilyenkor sem kell sok kilós táskát hazacipelni, hanem csak azt a kis füzetet vagy mappát, amiben a házi feladat van.
Technológia
Hát ezt nem is tudom, hogy mondjam, de hát az igazsághoz hozzátartozik, hogy Barni svájci iskolájában minden gyerek kap egy saját iPadet. Jó, nem vihetik haza, az iskolában viszont lelkesen használják, például matekfeladatokat és játékokat oldanak meg vele, vagy kérdőívet töltenek ki a szabadon választott és elolvasott könyvekről, amikért pontokat gyűjthetnek.
Rend
A svájci iskolában is vannak rendfelelősök, őket azonban homlokegyenest másképp kell elképzelni, mint az itthoniakat. Ez egy választott tisztség, a neve pedig „peacemaker”, vagyis békecsináló. Tehát nem kicsi rendőrök, akik befújják a társaikat, szóval jobb lesz velük bármi áron jóban lenni, hanem ők oldják meg a szünetekben a konfliktusokat.
A peacemakereket a gyerekek választják maguk közül, minden osztályból egy lányt és egy fiút. A jelölteknek ki kell állniuk, és meg kell győzniük az osztályt, hogy miért lennének alkalmasak a feladatra, megválasztásuk után pedig kapnak egy sárga mellényt, hogy látsszon: ők azok. Ezen felül képzéseket is kapnak, fejlesztik őket, így egyre ügyesebben fognak majd békét teremteni. Szabály még, hogy a maguknál nagyobbak konfliktusaiba nem szólhatnak bele, csak a kisebbekébe.
Demokrácia
A szülőknek minden hónap elsején lehetőségük van megnézni, hogyan zajlik az élet az iskolában. Ez ugyanis nyílt nap. Ilyenkor bemehetnek, tájékozódhatnak, képbe kerülhetnek, és találkozhatnak a többi szülővel, tanárokkal, gyerekekkel.
Juli úgy látja, hogy az iskola légköre szabad, elfogadó, és a gyerekek ennek megfelelően magabiztosan, határozottan képviselik a véleményüket, nem félnek a „következményektől”.
Barni, habár most már simán lépést tart az osztályával, idén és jövőre még csak matekból fog osztályzatot kapni, a többi tantárgyhoz csak azt fogják írni, hogy részt vett az órákon. Az így töltött éveit azonban természetesen beszámítják: jövőre negyedik osztályba fog lépni. Egyik kishúga pedig iskolába megy, ha már ilyen szépen bejött a valaha unschooler családnak a svájci iskola.
A kistesó ovija viszont nem jött be
Szandra esete kicsit máshogy alakult a svájci oviban. Őt júniusi születése miatt az óvodába rakták, pedig otthon már elkezdhette volna az elsőt is. Első nap még nagyon lelkesen ment, hamar kiderült azonban, hogy többet várt az ovitól, mint amit az valójában nyújtott. Svájcban négyévesen kezdik a gyerekek az óvodát, és két évig járnak. Első évben csak délelőtt van tanítás, második évben pedig heti kétszer vissza kell menni iskola-előkészítőre. A program eléggé kötött: 8:30-tól 9 óráig szabad játék - gyöngyfűzés - van legtöbbször, majd körben ülnek, beszélgetnek, aztán esznek, utána fél órára kimennek az udvarra játszani, majd megint körbenülős beszélgetés, utána mindenki hazamegy.
Szandrának nagyon nagy volt a váltás, túl sok új inger érte: a költözés, új ország, új nyelv, és számára eddig ismeretlen óvodai foglalkozások. Nem értette a nyelvet, így nem volt elég érdekes a foglalkozás, ami lekötötte volna, és eléggé unatkozott.
Az unalmat ő maga fogalmazta meg. Amikor minden reggel sírva indult az oviba, Juli megkérdezte, hogy otthon miért nem sírt soha, ha menni kellett valami foglalkozásra. „Hát azért, mert azokat szerettem és érdekesek voltak” – mondta.
Juli már az első héten jelezte az iskolaigazgatónál, hogy szeretné, ha első osztályba kerülne a kislány, mert a testvére nagyon élvezi az iskolát, és valószínűleg Szandrát is jobban lekötnék az iskolai tanulmányok.
El is indították a folyamatot (itt is végig rendkívül támogatóak voltak), az iskolai pszichológus alapos vizsgálódásba kezdett, ahol azt a véleményt alkották, hogy a kislány szociálisan nagyon fejlett, érdeklődő és lelkes, a matekja azonban nincs még olyan szinten, hogy alkalmas lenne iskolásnak.
Az iskolavezetés, az óvónő és a pszichológus végig nagyon segítőkész és támogató volt. Sokat beszélgettek róla, hogy mi legyen Szandrával, és abban maradtak, hogy egy ideig még próbálkoznak az ovival, de ha nem jön be, nem kell erőltetni, nem fogja őt semmiféle hátrány érni. Novemberig húzták még az ovit, azóta Juli otthon tanítja Szandrát a kishúgával együtt, jövőre pedig jöhet az iskola.
Azóta kialakultak a programok és a közösségek is, járnak gyerektornára, festőkurzusra a zürichi Kunsthausban, zenélős-éneklős tanfolyamra és lovagolni. Ki szoktak menni a helyi tehénfarmra segíteni, mert az állatok nagyon érdeklik Szandrát. Érdekes, hogy így is rengeteg ragad rá a nyelvből, már ő is nagyon jól elbeszélget. Az oviból azért lettek barátai, és velük is gyakran játszanak – mesélte Juli.
Augusztustól pedig megpróbálják az iskolát. Szandra már azt is lelkesen várja, hiszen azon a foglalkozáson remekül érezte magát, amelyiken tolmács is volt, és értette, hogy mit beszélnek körülötte.
