Akkor éreztem először, hogy az eltérő érdeklődési körünkből még adódni fognak problémák, mikor a kétéves kisfiam először vágott zsebre egy értékes gilisztát. Akkoriban nem igazán voltam jóban a gyűrűsférgekkel, konkrétan a világból is ki lehetett kergetni velük. Anyaéveim alatt azonban sokat fejlődtem, és sikerült legyőznöm magamban a mindent elborító gilisztaundort.
Mielőtt gyerekeim lettek volna, soha, de soha nem gondoltam, hogy képes leszek szabad kézzel megfogni, pláne kinyírni egy gilisztát. Amikor ez mégis megtörtént, egy pillanatra eltöprengtem, vajon hol a határ? Ugyan, meddig fogok elmenni a szeretettől vezérelve, és mi mindent fogok még megtenni a gyerekeim kedvéért?
Természetesen nem égő házból kimentésre gondolok, mert ha veszély van, és meg kell védeni a gyereket, nyilván mindenki anyatigrissé változik, és gondolkodás nélkül menti a kölykeit. De mi van akkor, ha nincs semmi veszély a világon, egyszerűen csak a gyereked öröméért, hobbijáért léped át a saját árnyékodat? Meddig lehet elmenni, és hol a határ?
Nos, nincs határ. A szülők manapság bármit megtesznek a gyerekük kedvéért. Erre akkor jöttem rá, amikor a szóban forgó gyerek egy nyári délután, szerencsétlenségemre, sikeresen kifogott két halat is. Sajnos, a „de ügyes vagy, sporthorgász visszadobja!” felkiáltásra nem rezonált, helyette viszont felhorgadt a kisfiamban a családját eltartó férfi, és azon nyomban követelni kezdte, hogy becsüljem, majd pucoljam meg a zsákmányt, és süssem ki vacsorára.
Az az igazság, hogy nem álltam készen a feladatra. Sem lelkileg, sem szellemileg: ha egy gilisztát is berzenkedve akasztok egy horogra, vajon milyen eséllyel bunkózok le egy kétségbeesetten tátogó halat? És honnan tudjam, hogy amit benne találok, az ehető-e, vagy kidobásra ítélt?
Igen, természetesen legugliztam a know-how-t, és öt perc múlva neki is álltam felboncolni, megtisztítani a halakat (a részletekbe most nem mennék bele, de el tudjátok képzelni, mit éltem át), amiket jóízűen meg is vacsoráztunk. A gyerek büszke volt magára, de nálam nem büszkébb: valami olyan mélyen rejtőző, elementáris készség bújt elő belőlem aznap, amiről sosem gondoltam volna, hogy bennem lakozik.
Edit barátnőmből hasonlóan sikerült kihozniuk a gyerekeinek az őstudást. Alapvetően ugyan Editnek semmi baja nem volt a kisállatokkal, bele is egyezett, hogy legyen otthon egy törpepinty, meg még egy, aztán egy aranyhörcsög, egy afrikai fehér hasú sün, egy kisebb, majd egy nagyobb testű kutya, és így tovább. Akkor kezdte érezni, hogy talán a gyerekek önmegvalósításának is van határa, amikor megérkezett hozzájuk egy bébikaméleon is, és elfoglalta a helyét a szépen berendezett terráriumban.
Amire nem vagy felkészülve, amikor gyereked születik!
A bébikaméleon féltő gondoskodást igényel, például, tartani kell mellé egy rakat táplálék célú bébisáskát, mert a nagyokat még nem tudja megenni. A bébisáska viszont sajnos nem tartalmaz mindent, amire a kaméleonnak szüksége van, ezért közvetlenül vacsorává válás előtt be kell szórni vitaminnal.
Akkor kezdett el gondolkozni Edit a gyereknevelés nagy kérdésein, amikor a terrárium mellett állva, az aktuális-vacsora-bébisáskát elkülönítő kis üvegcsébe bejuttatta a rovar fejére a szóróvitamint, majd az így felturbózott állatot beadta a kaméleonnak, és végignézte, ahogy az egy hirtelen nyelvmozdulattal elkapja, és komótosan felfalja. Ez például egy olyan dolog volt, amire egyáltalán nem számított Edit, amikor megszülte a gyerekét.
Ábel kimondottan Nagy Magyar Apának tartja magát, aki bármit megtesz a lányaiért. Egy gyengéje van: gyűlöl sorban állni. Őt már a szocializmusban sem tudta annyira lenyűgözni a banán, hogy egyetlen, háromtagúnál hosszabb sorba is beálljon miatta. Egészen addig, amíg egyszer csak a lányai el nem kezdték körüludvarolni: Apa, lesz egy rajongótalálkozó, úúúúgy szeretnénk elmenni!
Ábel arra gondolt, hogy majd kiteszi a lányokat az objektumnál, akik megoldják a többit, addig ő nézelődik valahol egy padon ülve a helyszín környékén. Csak sajnos úgy alakult, hogy ránézésre mintegy több száz fős tini tömeg gyűlt össze, és Ábel nem merte otthagyni a lányait. Akik viszont, ha már itt vannak, nem voltak hajlandók eljönni. Nagyjából három órát álltak sorba egy-egy autogramos fotóért, Ábel már-már kezdte azt hinni, hogy alighanem Michael Jackson reinkarnálódott, mert ennyit más nem ér, de végül kiderült, hogy egy YouTube vlogger lányért volt ez az egész felhajtás. Hiába, áldozat nélkül nincs nyereség!
Esküvő Elzával?
Gézáék egy esküvőre voltak hivatalosak, természetesen családostól. Mivel közeli barátokról volt szó, hetekig készülődtek a nagy napra. Sikerült megvásárolni a tökéletes ajándékot, gyönyörű ruhákat, a frizura is rendben volt, valami csoda folytán tényleg minden stimmelt. Csakhogy, indulás előtt az egyik kislány közölte, hogy nem elég pörgős a szoknyája, értsék meg, így nem mehet esküvőre!
Eltűnt a gyerekszobában, majd pár perc múlva előlibbent a farsangkor viselt Elza jelmezében: ez már jó lesz, elég hercegnős, indulhatnak. Mit volt mit tenni, Gézáék egy miniatűr Elzával az oldalukon, de büszkén felszegett fejjel nézték végig az esküvőt, szájuk sarkában egy fél mosollyal, ami azt üzente az ifjú párnak: hamarosan ti is megtudjátok.
Neked mi volt a legdurvább, amit a saját, jobb meggyőződésed ellenére megtettél a gyereked kedvéért? Írd meg a Facebookon!
