Új divat terjed: a szülők nem tehetik be a lábukat a gyerekük iskolájába, hacsak nincs valami sátoros ünnep, szülői értekezlet, vagy fogadóóra.
Anita (a nevét megváltoztattuk) gyereke a múltkor egyest kapott énekórán. A gyerek, elmondása szerint, egyet hibázott a szolmizálásban, amit Anita nehezen hisz el, mivel ennyiért nem jár egyes. Az igazság viszont sosem fog kiderülni.
Hogy miért? Mert Anita – ahogy a többi szülő – nem léphet be a gyereke iskolájába. Megteheti viszont, hogy vár néhány hónapot, és elmegy a hivatalos fogadóórára, ahol végigállja a sort, hogy megkérdezze, „Kedves tanárnő, nyolc és fél héttel ezelőtt miért kapott Boldizsár egyest?” „Hát, mit tudom én már azóta!” – hangozna az egyetlen lehetséges és hihető válasz.
Anita tanácstalan: ismerni szeretné a tanár verzióját arról az ének egyesről, de pattogni nem szeretne. Nem meghunyászkodásból, csak nem akarja, hogy nagyobb súlyt kapjon a dolog, mint amennyit ér. Ha a szülőknek szabad bejárása lenne az iskolába, egyik nap elkaphatná a folyosón a tanárt, és mintegy fél mondatban megkérdezhetné, hogy mi történt, és mindenki megnyugodna. Így meg, legfeljebb időpontot kérhet telefonon (bár még az sem biztos, hogy azt lehet), amitől ez az apróság rögtön hatalmas üggyé duzzadna.
Természetesen nem az ének egyesről van szó, hanem arról, hogy az iskola nem kommunikál a szülőkkel, csak akkor, ha ő akar. A szülő mintha csak egy zavaró tényező lenne: tessék letenni a gyereket a kapuban, négy órakor érte lehet jönni. Az meg, hogy mi történik napi nyolc órában a gyerekével, nem tartozik a szülőre, majd megtudja, ha az iskola közölni akarja. A legjobb persze, ha semmit sem kérdez, úgysincs kitől, és mikor. Ez az, amit a szülők leginkább sérelmeznek. Tisztára mint egy internátusban, csak itt éjszakára hazamehetnek a gyerekek.
Szerencsére nem minden iskolában ez a rendszer, de nem is kivételes eset az Anitáéké. Az iskola először a gyerekek biztonságára, meg a lopások elkerülésére hivatkozik, azután szépen lassan lezárja a kapukat, és kirekeszti a szülőket a gyerek iskolai életéből. Holott köztudott, a megfelelő tanár-szülő kapcsolat kimondottan jót tesz, mivel mégiscsak emberek vagyunk, és nem árt, ha ismerjük a másikat.
Ez a másik probléma, amivel Anita nem tud dűlőre jutni: gyakorlatilag egyáltalán nincs fogalma, hogy melyik tanár milyen stílust képvisel, és egyáltalán, hogy gondoljon rájuk. A gyerek így gyakorlatilag bármit mondhat, a szülő nem tudja átereszteni a tapasztalatai szűrőjén. Na jó, azt nem fogja elhinni, hogy Héra néninek három feje nőtt, de azt simán, hogy egész órán üvöltözik a gyerekekkel, mivel még sosem látta Héra nénit, és nincsenek róla személyes benyomásai. Mi van, ha tényleg üvöltözik? És mi van, ha Héra néni egy bűbáj, csak erősebb az orgánuma, mint amit a gyerek otthon megszokott? Így nem lehet gyereket nevelni, hogy a szülő nem tudja, mit mondjon neki, mert semmit sem lát abból, ami az iskolában történik! – magyarázta Anita.
Egy másik város másik iskolájában, ahol szintén a zárt kapu a módi, négy óra körül olyan tömegben állnak a szülők az utcán, mintha valami szupersztár fellépésére várnának. Pedig csak a gyerekeket fogják mindjárt kiereszteni. Ha szerencséjük van, akkor pár percen belül, de István elmesélése szerint előfordult már, hogy nem végeztek négyig a házi feladattal, úgyhogy a szülők majdnem fél órát toporogtak a kapuk előtt fagyban , és még a folyosóra sem mehettek be. A vége felé már izgultak, mert senki sem jött ki szólni nekik, hogy csúszás lesz, várjanak csak.
Ez akkor különösen kellemetlen, ha a gyereknek négy óra után dolga lenne, mondjuk a zeneiskolában. A gyerekek könnyen ott felejtik magukat az iskolában, a pedagógus nem figyel oda egyenként mindenki programjára, a szülő viszont nem tudja jelezni, hogy itt az idő, lépni kell, hogy odaérjenek.
István azért is veszi rossz néven az iskola hozzáállását, mert ha pénz kell, vagy valami feladat van, mindig megtalálják a szülőket. Adjanak falfestésre, a tornaterem padlójának a felújítására, meg az új játszótérre, és persze ez mind a gyerekek érdeke, úgyhogy fizessék, vagy csinálják meg a szülők – habár a fenntartó feladata lenne, csak az nem fogja.
Több szülővel is beszélgettünk, akiknek a gyereke ilyen rendszerű iskolába jár. Voltak, akik szerint ez csak az elidegenedő világ lenyomata: neked hány olyan Facebook-ismerősöd van, akivel még soha nem találkoztál? Na ugye!
A másik véglet szerint pedig ez nem más, mint az állam igyekezete arra, hogy bekebelezze a gyerekeket, és minél szűkebb mozgásteret hagyjon a szülőnek. Pont beleillik abba a sorba, aminek az elején már három éves korban kötelező óvodába vinni a kisgyereket, majd pedig egész napra iskolába kell adni, és még a saját gyereke hiányzását sem igazolhatja a szülő három napon túl.
