Segítség, szétaggódom magam, ha beteg a gyerek!

Itt a szülőség rovatban ketten is vagyunk kicsi gyerekekkel és negyedik hete küzdünk a vírusokkal. Már úgy izgultunk, hogy Pálma szakértőtől kérdezte meg, hogyan szedjük össze magunkat.

Beteg a gyerek? Esetleg mindkettő? Mindhárom? Felváltva betegek másfél hónapja? És anya hogy van? Én például hajlamos vagyok ilyenkor elhanyagolni saját magamat, valamint az indokoltnál lényegesebben többet aggódni – ami pár napig simán kibírható, de ha hetekig tart a kialvatlanság, a túlparázás, a rendszertelen étkezés, attól egy idő után kikészülök. A túlaggódó, kifacsart anya pedig kevésbé türelmesen tudja a hatszázadik mesét is felolvasni, miközben egyik kezével lázat csillapít, a másikkal palacsintát süt. Ezért így a negyedik, gyerekbetegségekkel töltött héten felhívtam egy pszichoterapeutát, mit tanácsol, hogyan szedjem össze magam?

Dr. Simon Viktória pszichiáter, pszichoterapeuta és háromgyerekes anya, így szakmailag is, és személyes tapasztalatból is hozzá tud szólni a témához. Elsősorban saját problémámat, a túlzott aggódást vetettem fel neki, mert úgy látom, a környezetemben ez sok más anyát is érint.

shutterstock 206043844

Hetek óta betegek a gyerekek, egyik vírusfertőzés a másik után, én pedig megőrülök az aggódástól és a kiszámíthatatlanságtól. Ez normális?

Az aggódás természetesen normális, és az is, ha a kiszámíthatatlanság kikészít. Általában olyankor szorongunk, ha valamit nem tudunk kontrollálni, ha kiszámíthatatlan, és ha veszély fenyeget minket vagy azokat, akik nekünk fontosak. A gyerek betegségére ezek mind jellemzők.

Bizonyos mértékű szorongás tehát elkerülhetetlen. De ha emiatt értelmetlen megszorításokat teszel az életviteletekben, még több szenvedést okozol magadnak, és a környezetednek is ártasz a túlzott aggódással és következményeivel, akkor már érdemes segítséget kérni. Hogy érted azt, hogy „megőrülsz”?

Minden magasabb láznál eszembe jut legalább három halálos betegség, amitől aztán rettegek, hiába mondja a gyerekorvos, hogy „sima” influenza vagy hányósvírus. De mi van, ha mégis agyhártyagyulladás?

Szerintem itt nagyon fontos helyretenni magunkban a kontroll kérdését: biztosan ismerős a mondás, amely szerint az a nagy művészet, hogy felismerd, mi az, ami kontrollálható általunk, és mi az, ami a mi kontrollunkon kívül helyezkedik el, és ezt a kettőt el tudjuk választani egymástól.

Az eredeti idézet Assisi Szent Ferenctől származik, de az Anonim Alkoholistáktól coaching programokig sok helyen találkozhatunk vele: „Uram, adj türelmet, Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, Amit lehet, és adj bölcsességet, Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.” Hol érnek véget a kompetenciánk határai? Minél fontosabb témáról van szó, annál fontosabb, hogy képesek legyünk ezt jól tisztázni, és nem mindig könnyű.

A stressz alapdefiníciója szerint azért szorongunk, mert olyan veszélyhelyzetet észlelünk, amivel nem tudunk megküzdeni. Ha veszélyt észlelünk, de meg tudunk küzdeni, akkor nem szorongunk, hanem küzdünk. Ha nem tudunk, akkor szorongunk.

Azaz a gyerekbetegségek esetén is fel kell mérni, mennyi a helyzetben az a rész, amivel meg tudok küzdeni: fel kell mérni, mit tudok én tenni. Konkrétumokról beszélek: mit tudsz a gyerek betegségekről, milyen eszközök vannak a kezedben? Ez mindenkinek egyéni vérmérséklet, tudás, tapasztalat szerint különböző: más, ha valakinek gyerek szakorvos végzettsége van és más, ha laikus és első gyermekét neveli.

Növelheted a tájékozottságodat: a neten is tudsz keresgélni, de ez veszélyes, mert sok a nem hiteles forrás, és néhány félinformáció könnyen csak újabb aggodalmakat szülhet. Én inkább azt tenném, hogy egy nyugodt időszakban, amikor nem betegek a gyerekek, kérek tanácsadásra időpontot a gyerekorvostól. Elmondom neki, hogy én ezektől nagyon szorongok és adjon nekem egy listát azokról az esetekről, amikor feltétlenül mentőt kell hívom vagy ügyeletre rohannom, és azokról, amikor egy-két napon belül el kell vinnem gyerekorvoshoz a gyereket.

Innentől tudom a kompetenciám határait. Ha van rá idő és lehetőség, nyilván a többi dologról is kérhetek tanácsot, hogy a különböző nem sürgős esetekben hogyan ápoljam, gyógyítsam – teendők hányás esetén, lázcsillapítás mikéntjei, stb.

És igen, vannak olyan extrém esetek valóban és azt tudnom kell elfogadni, amikor nagyon, nagyon ritkán kiveszi a gondviselés a kezünkből a gyereket - erre jobb nem is gondolni, de ezt nem tudod befolyásolni. Te azt tudod befolyásolni, hogy a gyógyítható betegségeket a megfelelő szakember megfelelő időben lássa.

Ennyit tehetünk a kontroll, a megküzdés oldalán. A dolog másik része a veszélyérzés. Fontos tudni, hogy az ember információérzékelése könnyen „téved” a félelem irányába: ezek azok a helyzetek, amikor nincs is ott az oroszlán a szobában, de én mégis félek, mert ott van a fejemben, hogy bármelyik pillanatban bejöhet egy.

shutterstock 250485043

Én ilyen vagyok, mégis félek.

Akkor a másik oldalon is van teendőd, az érzékelés, információfeldolgozás oldalán. Az, hogy mit érzünk, nem attól függ, mi zajlik épp a világban, hanem attól, hogy hogyan értelmezzük azt: a fejünkben mi döntjük el az adott helyzetekről, veszélyesek-e vagy sem, vagy mennyire. Mi adunk nekik jelentést.

Ha félünk, és különösen, amikor úgy érezzük, hogy a félelmünket nem tudjuk uralni és az már gátolja mindennapi jó működésünket, akkor fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy pontosan mitől is félünk? Milyen konkrét helyzetben vagyunk éppen? Ez a realitáskontroll megerősítése: valóban van-e oroszlán a szobában, és ha igen, mekkora, és mit teszek vele?

Ha zöld takony folyik a gyerek orrából, van egy enyhe hőemelkedése és vidáman szaladgál, de azt gondolod, hogy ez súlyos betegség tünete vagy előjele, akkor érdemes megvizsgálni a realitást. Kiderülhet, hogy a veszély nem a valós helyzetben, hanem a fejedben van: a gondolataid között létezik egy feltételezett veszélyforrás.

Ilyenkor át kell gondolni, mennyire tér el a tapasztalati valóság attól, amitől félek? Egy jövőbeli esetleges gondolattól félek? Most jelenleg nincs veszély: kellemetlen, takony, de nem mentőt, sürgősségi ellátást igénylő eset, viszont nem tartom biztonságosnak hosszú távon ezt a helyzetet. Nagyon fontos, hogy amellett, hogy a realitással nyugtatom magam, azt is megkérdezzem magamtól, hogy abban az esetben, ha kiderülne a komolyabb baj, akkor mit tennék, mi lenne a következő lépés? Most nincs veszély, ha lesz, akkor ezt és ezt teszem majd. Amikor rájövök arra, hogy ez nem a veszélyes helyzet, de van tervem a veszélyes helyzetre is, akkor kicsit lecsökken a szorongás.

Ez rajtam csak átmenetileg segít, mindig újra és újra át kell gondolnom.

Nem csak átgondolni kell, írd is le! Legyen a hűtőn! És lásd azt, hogy hol végződik a te kompetenciahatárod: ezért fontos egyszer végigbeszélni a háziorvossal. Vannak sürgősségi helyzetek, de ezek véges számú esetek, 5-8 pontban felsorolhatóak, amikor tényleg baj van. Legyen kiírva ez a lista is jól látható helyen! Akkor tudhatod, hogy ha az van, akkor baj van, ha az nincs, akkor nincs nagy baj.

Lehet, hogy a szorongásodnak más gyökere is van: ha ezek a módszerek nem vagy csak részben segítettek, akkor lehet, hogy nem is csak kifejezetten a súlyos betegségektől félsz, hanem valami más tartja fenn a szorongást. Ilyen lehet hasonló esetekben a tehetetlenség érzése: a tehetetlenség szorongást szül és ez talál tárgyat magának a katasztrófafantáziákban. Egyáltalán nem csoda, hogy tehetetlennek érzed magad, amikor négy hete be vagy zárva a szobába a beteg gyerekekkel, le kell mondani a programokat, nem haladsz a munkáddal.

Ez ismerősen hangzik. Mit tehetek a tehetetlenségérzés ellen?

A tehetetlenség érzése ellen minden olyan tevékenység jó, amikor teszel valamit, akcióba lendülsz és annak eredménye van: főzöl valami finomat, vagy fogod a gyereket, és ha épp nem lázas, leviszed kicsit sétálni, vagy hívsz egy bébiszittert, nagymamát és elmész tornázni. A hosszantartó gyermekbetegség, különösen több gyerekkel mindenképp idegőrlő és egy idő után azt az érzést adja az embernek, hogy nem tervezhetsz, nincs uralmad a mindennapok felett.

Ez a fajta tehetetlenség, alacsonyabbrendűség-érzés, erőtlenség alapjaiban rengeti meg az embert, a létezésedet kérdőjelezi meg. Te, mint ember, nem is létezel már, csak a gyerekeid gondozója, a helyzet kiszolgáltatottja vagy. Erre alkalmas saját magad megerősítése, vagyis minden, magunkat építő és akcióba lendítő tevékenység.

Ne felejtsük el, hogy a jól lévő anyuka tesz a legjobbat a beteg és az egészséges gyereknek is. Ezért is fontos saját magunkat stabilizálni, ha kell, akkor pár órás „gyerekelhagyás”, mármint másra hagyás árán is. Fontos az önjutalmazás, minden apróság, amivel kényeztetheted magadat, örömet szerezhetsz magadnak a nehéz időszakban.

shutterstock 444885691

Mi van, ha ez sem segít, vagy ha nem vagyok rá képes?

Vannak olyan alkatú emberek és olyan esetek, amikor a szorongás, tehetetlenségérzés, mint probléma nagyon elharapódzik, és nem tudják megoldani. Ilyenkor indokolt szakemberhez fordulni, amit persze épp a legrosszabb időszakokban a legnehezebb megszervezni. A mai világban szerencsére már lehetővé teszi a technológia, hogy a skype-hoz hasonló internetes videóhívások formájában is tudjunk pszichoterápiát, illetve tanácsadást nyújtani – vagyis, ha nagyon szorongsz, vagy úgy érzed, a pszichés stabilitásodnak jót tenne egy terapeuta együttérző szakértelme, akkor ehhez nem muszáj személyesen odautazni a rendelőbe.

Fontos, hogy ezek nem sürgősségi esetekre alkalmasak, hanem előzetes időpontegyeztetést követően terápiás beszélgetésekre. És persze jó, ha ilyenkor valaki más is figyel a gyerekre, hogy anya tudjon csak a beszélgetésre figyelni. Ugyanúgy, ahogy a személyes terápiák esetében, így itt is előfordul, hogy néhány alkalmas tanácsadás is megoldja a problémát, de az is, hogy hosszabb pszichoterápiás folyamatra köteleződünk el, ez az első beszélgetések során kiderül.

Blogmustra