Na, de térjünk vissza a tárgyra, a HIT-re, aminek már a nevével is nyilván azt akarják sugallni, hogy milyen fontos, hogy elhiggyük, hogy minden rendben lesz. Vagy éppen ellenkezőleg.
Én mondjuk eddig tök biztonságban éreztem magam, de nem úgy, hogy ha jön az ellen, akkor meg tudom védeni a családom, hanem, hogy nem is jön az ellen. Javíthatatlan pacifista vagyok, meg minden.
Mert tegyük fel, ha tényleg ránk törne az ellenség, nem nevezem meg, hogy kicsoda, milyen magas és visel-e szemüveget, vagy sem, mert a szándék a fontos, minden más lényegtelen. Szóval, ha jön az ellen az iskolába, mondjuk, ráront a fiam osztályára, ahol harmincegy nyolc éves gyerek jelentkezik éppen, majd kiesik a padból, és akkor mi van?
A cuki Julcsi néni, aki éppen almákat rajzol a táblára, leveri a kezéről a krétaport, és tárgyalásba kezd a HIT utasítása szerint? Vagy lekíséri a gyerekeket az óvóhelyre? Vagy hasra parancsol mindenkit, kezeket tarkóra?
Szóval mit várunk a cuki tanító nénitől, aki arra tette fel az életét, hogy aranyos gyerekeket tanít meg olvasni és számolni? Hogy megvédi őket?
Hát, nekem van egy olyan érzésem, hogy nem fogja. Mármint biztos szeretné, csakhogy.
Van az a szakállas anekdota, hogy a háborús kiképzés közben a tiszthelyettes felvázolja a helyzetet: közlegény, maga megy az úton, két oldalról ellenséges sortűz zúdul magára. Mit csinál? A közlegény pedig kiböki az egyetlen reális választ: jelentem, meghalok.
Szóval, én a magam részéről még mindig inkább abban hiszek, hogy nem jön itt semmiféle támadás, mert ha igen, akkor onnantól kezdve tök mindegy, hogy ráment-e 50 munkaórája a tanároknak a HIT megírására, vagy sem. Van egy olyan gyanúm, hogy még a 34 oldalas dokumentum sem lesz képes megmenteni minket. De akkor micsoda, úristen, mi???
Pedig elvileg állatira felkészültek vagyunk, aki a nyolcvanas években járt iskolába, még gyakorlati honvédelmi kiképzést is kapott, bizony. Minden évben volt egy honvédelmi nap, amikor nem volt tanítás, és tréningruhában kellett megjelenni a városi sporttelepen, ahol a tanárok felépítettek egy rögtönzött harcteret. Nem kamuzok, tényleg.
Kellett kötelet mászni, meg pallón keresztülszaladni, meg gránátot hajítani, amit hagyjunk inkább, mert az tőlem felérne egy öngyilkossággal, a rekordom három méter.
Sosem felejtem el, amikor az egyik állomáson a tanár lemutatott a kiégett fűre: ez itt egy tó. Mi meg meghökkenve bámultunk rá, oké, és akkor mi van? Aztán elkezdett derengeni, hogy alighanem azt akarja, hogy a lehelyezett téglákon ugráljunk tova.
Azt mondjuk máig sem értem, hogy hogy segít a megmaradásban, ha időben felismerem, hogy téglákon kell tovább lépkednem egy képzelt tavon. Alighanem sehogy, kerülöm is az olyan helyzeteket, amikor ezen múlna az életem.
Hát, valahogy így képzelem el a HIT-et is: teljesen értelmetlen intézkedések imaginárius sorozatának, egy soha be nem következő helyzetre. De addig jó, mert ha tényleg történne valami, hát akkor haladéktalanul hívjuk a rendőrséget. Már ha van rá mód.
De akkor mire jó ez az egész? Az már ugyebár kiderült, hogy a NATO nem kötelezi ilyesmire az országot, de hát annak mifelénk semmiféle következménye nincs, ha egy politikus (hazu) téved. Ütőereje nyilván nincs egy csapat öt éves óvodásnak (de még harminc érettségizőnek sem, ha rájuk törnek), különben is, a honvédelmet a magam részéről a profikra bíznám, a katonákra és a rendőrökre, de semmiképp sem gyerekekre.
Szóval, ha már mást úgysem tehetünk, kezeljük ezt ugyanúgy, mint más, értelmetlen adminisztrációs terhet, de se többnek, se kevesebbnek, majd pedig számoljuk össze, hogy az elmúlt 20 évben hány gyermek és felnőtt halt meg Magyarországon terrortámadásban, és nyugodjunk meg. Nulla.
Még azt szeretném mondani, (és ezt a mondatot nyugodtan, változtatás nélkül beemelhetik a HIT-be), hogy atomvillanás esetére mindig legyen nálunk esőkabát, húzzuk fel a kapucnit, és lehetőleg háttal álljunk neki.
