Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az ünnepek a nagy zabálások és a testképzavaros kiborulások ideje, de nem muszáj így lennie.
Valljuk be, a téli ünnepek legalábbis részben az evésről szólnak. Sajnos még csak azt sme mondhatjuk, hogy karácsony három napján esszük degeszre magunkat, hiszen a karácsony előtti céges bulik és vendégségek, meg a szilveszteri-újévi kajálásokat is beleszámítva legalább kéthetes időszakról beszélünk. Amelynek során a család nőtagjai – legalábbis az én rokonságomban - bűntudatosan sóhajtozva tolják az arcukba a bejglit tojáslikőrrel, és fogadkoznak, hogy majd jövőre új életet kezdünk!
Ez azért nem túl egészséges hozzáállás, én például nem ezt szeretném megtanítani a lányomnak: sem a túlevést és kidurranó pocakkal kajakómában fetrengést, sem az ehhez csatlakozó testképzavaros nyivákolást, jaj, megettem egy kókuszgolyót, feljött fél kiló az ünnepek alatt, világvége, bűntudat, fogadkozás.
Hogyan lehet mégis valahogy úgy lavírozni az ünnepek alatti és közti finomsághegyek között, hogy a testi és lelki egészségünk is viszonylag megmaradjon? Hogyan szocializáljam úgy a gyerekeket, hogy ne legyenek túlsúlyosa k, de testképzavarosak se? A kutatások szerint az általános iskolás elsősök ötöde, az ötödikeseknek a fele szégyelli a testét, és ez csak egyre rosszabb lesz. Ezt nem akarjuk. De azt se, hogy édességgel tömjék magukat, hiszen anya és nagymama is ezt teszik.
Úgyhogy ötvözve a modern pszichológia és a buddhista tradíció tanításait, idén két fő szempontot igyekszem betartani egy harmadik, még fontosabb szempont segítségével.
1. A tested te vagy, a testem én vagyok
Ha van egy enyhe testképzavarunk, és idén már nem tudunk kigyógyulni belőle, akkor is figyeljünk arra, hogy a gyerekeinknek (különösen a lányunknak, de inkább a fiunknak se) adjuk tovább a rossz mintákat. Jelentősen növeli ugyanis a gyerekek testképzavarának és étkezési zavarainak kockázatát, ha anya egyfolytában szidja a saját testét. Az anyukáját minden kisgyerek gyönyörűnek látja, és eleinte nem tud mit kezdeni azzal, hogy „jaj, de lóg a hasam” meg „ilyesmit én nem vehetek fel a nagy seggemmel”, de idővel megtanulja, hogyan kell viszonyulni a testünkhöz: kritikusan méregetni a tükörben meg a mérlegen, jelentéktelen hibákat keresni rajta, azokat felnagyítani és ezen szomorkodni.
Mit lehetne csinálni ehelyett? Hát rendszeresen mozogni, egészségesen enni, a többire meg – mármint a három kg túlsúlyra meg az itt-ott két centikre – magasról tenni. A testtel kapcsolatos elégedetlenség egyébként gyakran abból a nyugati kultúrában elterjedt nézetből ered, hogy a testünk az valami rajtunk kívülálló valami, olyan, mint a ruháink, amit kedvünkre véleményezhetünk, alakíthatunk. Jobb testtudattal rendelkezve az ember rájön, hogy a testem valójában én magam vagyok, és innentől értelmét veszíti a vizslatás, méricskélés és elégedetlenkedés – én a mozgás- és táncterápiás képzésem során tanultam meg mindezt, ott ráéreztem, azóta kissé megütközve hallgatom szépséges barátnőim végeláthatatlan önkritikáját. Nem mondhatom azt, hogy szeretem vagy nem szeretem a testemet, mert nem rajtam kívüli dolognak élem meg: én vagyok az.
Ha táncterápiára már nem jutunk el idén, nem baj. Szülőként azonban fontos felelősségünk, hogy a gyerekeinkre odafigyeljünk ezen a téren is. Vagyis amellett, hogy nem hisztizünk a vacsoránál („egyetek csak nyugodtan, én nem tehetem, mert rögtön meglátszik!”), érdemes arra is figyelni, hogy a lányunknak ne a külsejét, hanem belső tulajdonságait dicsérjük. Hiszen nem csak gyönyörű, hanem okos, kedves, vicces, kitartó és erős is lehet.
2. Luxussütik és tudatos jelenlét
A legnagyobb hiba, amit az ünnepekben, de egyébként az egész évben is rendszeresen elkövetünk, hogy olcsó, rossz minőségű ételekből igyekszünk sokat enni vagy a gyerekkel etetni, mindezt oda sem figyelve, a tévé előtt / munka közben. Ehelyett érdemes arra törekedni, hogy jó minőségű, adott esetben drága ételekből együnk keveset – de akkor tényleg minden érzékszervünkkel jelen legyünk. Semmi értelme ugyanis a város legmenőbb cukrászatából rendelni a bejglit, ha az első falatnak még nagyjából érezzük az ízét, de a szelet többi részére és a további tizenkét szeletre már egyáltalán nem emlékszünk: hiszen zombiként tömtük magunkba a Reszkessetek, betörők és a nagybátyáink aktuálpolitikai fejtegetése alatt.
A mindfulness, magyarul tudatos jelenlét a buddhista meditációnól „nyugatiasított” módszer: lényege, hogy mindig az aktuális pillanatban legyünk jelen. Ezt egyáltalán nem könnyű megtanulni, hiszen hajlamosak vagyunk a múlton merengve, a jövőtől szorongva összevissza csapongani, miközben teregetés közben podcastet hallgatunk és fél kézzel uszonnázunk. A mindfulness sokféle gyakorlatot kínál, én tavasszal vettem részt egy tanfolyamon, ahol egy csomó mindent nem tanultam meg, de van, amit igen: ez pedig az evés. Azóta három süti helyett egyet eszem, és az elég is, de annak nagyon jónak kell lennie.
A „mindful” evést úgy kell csinálni, hogy odafigyelünk ara, amit csinálunk. Vagyis mielőtt elkezdjük, megnézzük, megszagoljuk az ennivalót. Megszemléljük, milyen színekből, milyen rétegekből áll (miközben ezt írom, én egy szelet balatoni habos mogyorótortára gondolok, de bármilyen más étellel is lehet gyakorolni, hagyományosan egy szem mazsolával tanítják). Megnézzük, hogyan mozdul, amikor beleszúrjuk a villát, milyen érzés az első falat a nyelvünkön, milyen ízeket, textúrákat érzünk. Miben különböznek az egyes rétegek, az egyes falatok? Milyen érzés lelkileg, amikor ott van a szánkban ez a finomság? Meddig tart a falat íze? Milyen, amikor elhalványul? Mikor érezzük, hogy ez elmúlt, jöhet a következő falat? Valójában nagyon nehéz megenni egy egész szelet mogyorótortát tudatos jelenlétben, hiszen ha nem egyedül vagyunk, akkor közben hozzánk szólnak, gyerekek húzgálnak stb., de odafigyelhetünk arra, hogy ha eltérül a figyelmünk, akkor térüljön vissza is.
A gyerekeimnek úgy tanítom a mindful evést, hogy néha megkérdezem a négyévest, milyen ízű, amit eszik? Hideg vagy meleg? Ropogós vagy puha? Milyen a színe? Milyen a szaga? Néha van kedve ezt játszani, néha nincs, akkor nem erőltetem – a lényeg, hogy képet kapjon arról, hogyan kell az ételre figyelve enni.
3. A helyes törekvés
Mindez nagyon nehéz. Az is nehéz, hogy az ember ne legyen kritikus a saját testével szemben – bármilyen szuper is a testtudatom, azért én is elszomorodom, ha nem áll jól egy ruha, és sajnálom, hogy negyven évesen nem olyan szép a mellem, mint húszévesen (amikor persze még a mainál is elégedetlenebb voltam vele).
Rendszeresen előfordul, hogy tudatos jelenlét ide vagy oda, gépiesen tömöm magamba az akármit, miközben hat másik dolgot csinálok. Bevallom, olyan is volt már, hogy youtube előtt etettem az örökmozgó kölyköt, amitől nem lesz éppenséggel tudatos evő. Olyan is volt, hogy volt kétezer forintom, és abból nem egy szelet sós mogyorós baracktortát vásároltam, hanem hatvan deka mini kakaós tekercset az aluljáróban. Ilyenkor jönne a bűntudat, hiszen én elhatároztam, hogy mostantól odafigyelés van, meg egészséges testkép meg tudatos jelenlét, erre mit művelek?
A bűntudat pedig nem a barátunk, úgyhogy ezt se tanítsuk meg a gyereknek. Anyaként pedig minden valószínűség szerint egyébként is konstans bűntudatban lubickolunk – ez egyértelműen aláássa a boldogságunkat, mégis könnyen elhitetjük magunkkal, hogy nem haszontalan. Pedig de. Kedvenc könyvem, a Buddhizmus anyáknak szerint az a legjobb, ha igyekszünk megtalálni az egyensúlyt a pozitív változás igénye és a bűntudat között: vagyis fogadjuk el hibáinkat, igyekezzünk változtatni rajtuk, folyamatosan törekedjünk arra, hogy jobb emberek / szülők legyünk, de közben legyünk megértőek és együttérzőek saját magunkkal. Esendőek vagyunk, hibát vétünk, próbálozunk tovább. Az önostorozás részét kihagyjuk. A három pont közül nekem ez a legnehezebb, pedig fontosnak tartom, hogy a gyerekeimnek át tudjam adni ezt a szemléletet: igyekezz jó lenni, ne utáld magad, ha hibázol, de ne add fel és továbbra is igyekezz. Hát, majd igyekszem.
