Min múlik, hogy összebarátkozunk valakivel, hogy jó kapcsolat alakul-e ki két ember között? Elsőre talán nem gondolunk rá, hogy nemcsak az számít, hogyan viselkedünk egymással, hanem legalább annyira fontos, hogyan értelmezzük, amit a másik tesz, vagy mond nekünk. Ugyanígy, a gyereknevelésben is döntő fontosságú ahhoz, hogy jó legyen a viszony szülő és gyerek között, hogy anya, apa hogyan értelmezi a gyerek szavait és tetteit. Észre sem vesszük, de sokszor mi magunk választjuk ki számos lehetőség közül a gyerek mondatainak jelentését.
Gondoljunk bele, hogy valakivel csevegünk. Próbálunk lazák lenni, barátkozni, ezért teszünk egy viccelődő, kissé csipkelődő megjegyzést, az illető azonban ahelyett, hogy velünk nevetne, elkomorodik, és sértetten válaszol. Vagy vegyünk egy másik példát: összeszedjük a bátorságunkat, hogy valamilyen kifogásunkat visszajelezzük egy ismerősünknek, kicsit félünk, hogy nem veszi-e támadásnak majd. Ő pedig kedvesen mosolyogva megköszöni, hogy megtiszteltük őt az őszinteségünkkel.
Mi mindkét szituációban ugyanazok vagyunk, mégis egészen másképp érezzük magunkat a bőrünkben a két helyzetben. A másodiknál akár örömmel eszünkbe jut, hogy ez lehet egy barátság kezdete. Nemcsak a másik tulajdonságai döntik el, szívesen kommunikálunk-e vele, hanem legfőképp az, hogy ránk hogyan reagál, hogy mit tükröz vissza, milyennek lát minket. Jóindulatot feltételez rólunk? Azt sugallja, hogy minden rendben van köztünk? Vagy éppen ellenkezőleg?
A gyerekkel való kapcsolatot is erőteljesen befolyásoljuk azzal, hogyan értelmezzük a tetteit, és ennek megfelelően hogyan reagálunk rá. A szülők általában a gyereket figyelik, hogy ő milyen, és megállapítják magukban, mi az, amivel elégedettek, mi az, amit problémásnak tartanak a viselkedésében. Egyszerűen szólva: mikor jó, mikor rossz a gyerek. A fókusz rajta, a másik személyen van. Valójában azonban nemcsak ő valamilyen, hanem mi is formáljuk őt azzal, ahogy reagálunk rá.
Például, minden kisgyerek mond durvákat. Egyfelől, még nem érzik a súlyát, az empátia még nem annyira fejlett, hogy átéljék, bántók a szavaik, másfelől próbálgatják is a határokat, és hogy milyen hatást váltanak ki. „Akkor halj meg” – szólhat a válasz arra, hogy ma már nincs több csoki evés. „Add ide a labdát, különben beléd harapok, és kiiszom az összes véredet.” – ilyesmi is elhangozhat a testvér felé. Minden nap jó pár mondattal szembesül a szülő, amire a megütközés, megbotránkozás is természetes reakció lehetne.
Ilyenkor választási lehetőség elé kerül a felnőtt. Sokféleképp reagálhatunk erre, és a válaszunk befolyásolni fogja a jövőt. Megsértődhetünk. Ezt nem fogja átérezni a gyerek, mert a kicsik természetes módon egocentrikusak, ő most a saját sérelmével van elfoglalva. Nevetgélhetünk zavartan, gondolván, elvesszük a durvaság élét, azonban ez nincs összhangban a belső állapotunkkal, hiszen valójában nem találtuk viccesnek az elhangzottakat. Persze válaszolhatunk rögtön büntetéssel is, de ha mindig ezt tesszük, egyik büntetés éri majd a másikat, fejben sem tudjuk majd tartani, miket ígértünk be.
Érthető válasz az is, ha a szülő haragosan azt mondja, nem szeretne ilyen durvaságokat hallani. Rendben van, hogy ezzel jelezzük a gyereknek, átlépett egy határt, azonban azt is sugalljuk az indulatunkkal, hogy szándékosan tette ezt, és kifejezetten támadni akart. Ez pedig vagy igaz, vagy nem. Nem lehet, hogy csak hallotta az oviban a szöveget, és ő is ki akarta próbálni? Vagy elkeseredett, hogy nem kaphatja meg a csokit vagy a labdát, és nem tudott mit kezdeni a haragjával?
Igen, mondjuk ki, hogy nem tetszett, ahogy fogalmazott, mert ezt tudnia kell. De tehetjük ezt úgy is, hogy nem tulajdonítunk neki rossz szándékot. „Látom, te aztán szereted az édességet!” – mondhatjuk kedvesen. „Azért ilyet akkor se mondj, légy szíves, mert ez most durva volt. Csak holnapig kell kibírni, akkor főz a nagyi császármorzsát.” – tehetjük hozzá. Nem a szavak a fontosak, hanem az, ahogyan mondjuk. Mit üzenünk: hogy értjük az érzését, ám nem helyénvalón fejezte ki, vagy azt, hogy ő egy kis undok béka, aki direkt nekünk akart rosszkedvet okozni a durva beszólásával?
Kamaszkorban válik különösen élessé ez a téma. A kamasz rengeteg olyan tesz és mond, ami rosszul esik a szülőnek, és most már az a felmentő érv sem áll rendelkezésre, hogy kicsi még, és nincs tisztában tettei súlyával. Ennek megfelelően a felelőssége is nagyobb, nem kell mindent elnézni neki. Azonban az is igaz, hogy a kamaszt nem az teszi boldoggá, ha fájdalmat okoz a szülőnek, nem arról van szó, hogy ő közben remekül van a bőrében, és kéjesen dörzsölgeti a kezét. Sokkal inkább arról, hogy benne is dúlnak a viharok, tele van feszültséggel, bizonytalan mindenben, és ezek az érzések csapódnak a szülőn.
Nem kell, nem szabad mindent hagyni, de fontos, hogy ne higgye a szülő, hogy a gyereke alapvetően rossz szándékú, az minden baj gyökere. Innen indul az út ahhoz, hogy tényleg elmérgesedjen otthon a légkör. Szabad dühösnek lenni, az sem tragédia, ha néha megsértődik a szülő, hiszen ő is ember. De időről időre jelezzük, hogy értjük őt, tudjuk, hogy nem akar mást, csak jól lenni, és attól szenved, hogy ez ebben az időszakban nem megy olyan könnyen. A gyerek érzi a szülői reakcióból, milyen szándékot tulajdonít neki a felnőtt, és ez meghatározza a kapcsolat alakulását.
Cziglán Karolina pszichológus
