Bevallja az ember vagy sem, nehéz úgy belekezdeni a szülői létbe, hogy ne lenne valamilyen vágya az embernek, milyen gyereket szeretne. A családnak vannak bizonyos értékei, amiket tovább akar adni, és az anyának, apának rejtett elképzelései, milyen egy, mondjuk így: könnyen szerethető gyermek. Ennek tartalma ezerféle lehet családonként.
És az oka is számos: az ember olykor szeretné viszontlátni a csemetében, amit önmagában is nagyra értékel, máskor éppen arra vágyik, hogy a gyerek ne legyen olyan, mint ő. Mondjuk, olyan szorongó, olyan zárkózott, olyan szétszórt, vagy bármilyen, ami szenvedést okoz a felnőttnek.
Persze a tudatos szülő tisztában van vele, hogy nem lehet akármilyenre formálni a kölyköt, hogy valamilyennek már eleve érkezik, és van egy saját útja, amin végig kell mennie. Igen, de egész más a tanultak, olvasottak racionális szintje, és mást mondanak az érzelmek. A vágy attól még megmarad. Persze-persze, mi nem akarjuk megmondani, hogy milyen legyen, de azért egy kicsivel jobban örülnénk, ha... Olyan ez, mint ahogy Ranschburg Jenő megfogalmazta sok szülő őszinte vágyát: „Mindegy, hogy lány vagy fiú lesz, csak az a lényeg, hogy egészséges fiú legyen.” Körülbelül így vagyunk sok egyéb tulajdonsággal is.
Vajon baj-e, ha vannak elvárásaink, amiket nem tudunk elengedni? Az elvárásoknak van egy csoportja, ami teljesen helyénvaló, ami a normák átadásáról szól. Szeretnénk, ha sok mindent megtanulna a gyerek, ami kell az élethez. Ezek felvállalható elvárások.
Ám ha azzal kapcsolatban is elvárunk valamit, milyen személyiség legyen a gyerek, mondjuk, extrovertált legyen vagy introvertált, inkább művészi vagy technikai érdeklődésű, lágy vagy keményebb személyiség, bújós vagy vagány, akkor a gyerekkel való kapcsolatunkban fogunk akadályokba ütközni, és minél kevésbé valljuk be magunknak, hogy mi már születése előtt megálmodtunk valamilyen gyereket, annál kevésbé fogjuk érteni, miből fakadnak a súrlódások köztünk.
Gyanakodjunk, ha valami különösen bántó számunkra a gyerek viselkedésében, jobban, mint amennyire ésszerűnek tűnik! Akkor is gyanút foghatunk, ha valamilyen terepen újra és újra provokál minket a gyerek. Ilyenkor arra szeretne visszajelzést kapni, így is elfogadjuk-e. Mint az a négyéves kisfiú, aki, ha csak alkalma nyílt, vad és agresszív fantáziákról számolt be, de mindenféle indulat nélkül, inkább kaján mosollyal figyelte, hogyan reagál rá a hallgatóság, elsősorban a szülők.
Az anya akkor kapott észbe, hogy ez az előadás leginkább neki szól, mikor egyszer épp megdicsérte a gyerek szép rajzát egy nyusziról, mire a kisfiú válaszul elkezdte ecsetelni, hogy legközelebb vért és fegyvereket fog rajzolni. Egyértelmű volt, hogy várja a hatást, az ellenkezést, megbotránkozást. Figyelte az anya arcát, és igyekezett minél durvábban ecsetelni elképzeléseit, ám közben mosolygott és teátrális gesztusokkal kísérte a beszédet. Mivel az anyának ekkor leesett a tantusz, hogy miről szól ez, azt felelte: „persze, azt rajzolsz, amit te szeretnél”. Erre abbahagyta a gyerek.
Miről szólt ez a jelenet? Arról, hogy az anya hitt benne, hogy a mai világban egy férfi is akkor lesz sikeres, ha elsősorban az együttműködést tanulja meg, ha fejlett az empátiája, ha jól tud kommunikálni az emberekkel. Ezért mindig azt figyelte, jól halad-e ebben az irányban a csemete. Minden alkalommal rettentő büszke volt, mikor ennek jeleit látta, és csalódott, amikor a gyerek puszta vadulásban, harcos játékokban lelte örömét.
Ez azonban feszültségként ott lapult köztük: az anya úgy gondolta, elfogadja gyermekét, de azért volt némi szelektivitás ebben az elfogadásban. Azért egy kicsit jobban elfogadta, mikor épp valamilyen frappáns megjegyzést tett az emberi kapcsolatokat illetően, és kissé kevésbé, amikor egyik játékfigura felrobbantotta a másikat. Holott kóros mértékről szó sem volt, egészséges kisgyerekről beszélünk.
Könnyebb elviselni azokat az élményeket, mikor nem teljesülnek a vágyaink, ha értjük, hogy nincs baj, és hogy ezek „csak” rólunk szólnak. Akkor már egy lépéssel közelebb vagyunk ahhoz, hogy el tudjuk engedni. Mert ha már tudjuk magunkról, hogy mit szeretnénk, fel is tehetjük magunknak a kérdést: vajon baj, ha az én fiam/lányom egy kicsit más lesz, mint ahogy a fejemben megrajzoltam? És lehet, hogy rájövünk, hogy úgy is tudjuk szeretni, úgy is lehet ő ép és boldog felnőtt. És akkor már nem is kell harcolnunk azok ellen a tulajdonságok ellen, amik nem illettek a képbe.
Ehhez persze az is kell, hogy ne hibaként tekintsünk gyerekünk természetére, főleg ne szülői hibaként. A példában szereplő anya ne higgye, hogy valamit elrontott, azért játszik vadulósan is a gyereke. Ilyenkor megszólal az ember önérzete is: hogy mennyivel büszkébb tudna lenni, ha gyermeke ilyen vagy olyan volna.
Ám ha lemondunk arról, hogy innen merítsük az önbizalmunkat, és hogy a gyerek a mi vágyainkat teljesítse be, egy csodálatos világ nyílik meg előttünk. Felszabadító, ha érdek és hátsó szándék nélkül tudunk örülni annak, amilyen igazából a gyerekünk. És persze neki is felszabadító lesz, hogy a szülő szemében örömöt lát, nem pedig csalódottságot.
Cziglán Karolina pszichológus
