Daniel Goleman, az érzelmi intelligencia és az empátia egyik leghíresebb kutatója, amerikai pszichológus új megvilágításba helyezi az empátiát egy TED előadásban. Ennek alapján érdemes azt is átgondolnunk, vajon hogyan neveljük empátiára gyerekeinket.
Goleman gondolatain elmerengve az ember arra a következtetésre jut, sokszor a körülmények befolyásolják, tud-e valaki empatikusan viselkedni. A körülményeket persze magunk is alakíthatjuk úgy, készek legyünk az együttérzésre. Egy rendkívül elgondolkodtató kísérlettel hívja fel erre a figyelmünket.
Teológus hallgatóknak azt mondták, hogy gyakorlásképp szentbeszédet kell írniuk. Egy részüknek az irgalmas szamaritánusról szóló történetet adták, ami az önzetlen segítésről szól: a szamaritánus megáll az úton, hogy gondoskodjon egy bajba jutott idegenről. A többiek véletlenszerűen kaptak ilyen-olyan bibliai szakaszokat. Miután kidolgozták a jegyzetet, egyenként át kellett menniük a hallgatóknak egy másik épületbe, hogy megtartsák a beszédet.
Csakhogy útjukon találkoztak egy beépített emberrel, aki összegörnyedve nyöszörgött, nyilvánvalóan segítségre szorulva. A kérdés: megállnak-e segíteni a tanulók. A kutatókat az érdekelte, ha valaki rá van hangolódva a segítés témakörére, inkább hajlamos-e megállni. A tanulság pedig az volt, hogy nem ezen múlik: hogy segítenek vagy sem, azt legerősebben az befolyásolja, hogy mit hisznek arról, mennyire kell sietniük. Aki úgy tudta, kevés ideje van átérni, nem állt meg, a ráérősebbek sokkal inkább.
Tehát, gyakran az térít el minket attól, hogy a másiknak segítsünk, hogy saját magunkra fókuszálunk, hogy egyszerűen nem tud a másik ember bekerülni a látóterünkbe, mert a saját ügyes-bajos dolgaink aggasztanak minket. Gondoljunk bele, nem azok álltak meg, akik „jobb” emberek voltak, vagy akiknek épp alkalmuk volt átérezni az önzetlen segítés magasztosságát, hanem, akiket kevésbé kötött le a saját dolgaikért való aggódás.
Ha innen nézzük, lehet, hogy nemcsak azt kell megtanítanunk a gyerekeknek, hogy másoknak segíteni értékes és szép – no persze ezt is, és erre a legjobb út, ha mi magunk jó példát mutatunk-, hanem azt is, hogyan figyeljünk oda a többi ember igényeire, miközben hajlamosak vagyunk magunk körül forogni. És azt, hogy nem kell megijedni attól, hogy adott esetben ennek ára is lehet. Nem mindig pénzbeli ára, olykor az időnket, a ruhánk tisztaságát vagy más egyebet féltjük jobban.
A szociálpszichológia tanulsága, hogy milyen sok múlik a körülményeken. Goleman megemlít egy másik példát, amit sokan sokféleképp demonstráltak már. De ez a hétköznapjaiból származott, nem kísérlet volt. Valaki összeesett a metrókijáratnál. Tömeg volt, az emberek átléptek rajta, senki sem állt meg. De amint Goleman megtorpant az ember mellett, még vagy hatan azonnal megálltak, és ők is elkezdtek intézkedni: miután kiderült, napok óta nem evett az illető, vettek neki enni- és innivalót.
Ők sem voltak jobb emberek, mint akik elmentek mellette. Arról van szó, hogy az ember társas lény, és bizony konform is, aki igazodik a többiek magatartásához, és ennek gyakran erősebb a hatása, mint az egyéni belső értékrendnek, meggyőződésnek. Valószínűleg a többiek fejében is megfordult, jó lenne segíteni a szerencsétlennek, és ilyenkor, amikor bizonytalanok vagyunk, jellemzően mások viselkedéséből nyerünk útmutatást. „Mivel senki sem áll meg, nem állok meg én sem inkább.” De amint valaki más példát mutat, engedünk a gondolatnak, hogy „az az ember bajban van, meg kéne kérdezni, miben segíthetek”.
Miért nem állunk meg mindig? Néha nem vagyunk benne biztosak, hogy olyan-e a helyzet. E fenti példában gondolhatja valaki, talán részeg az illető, mit kezdjen vele. Sokszor azért nem merünk elsőként megállni, mert nem tudjuk, képesek leszünk-e segíteni, tudjuk-e majd, mit kell tenni. Ha már többen vagyunk, akkor nem félünk ettől. És, tarthatunk tőle, hogy bajba kerülünk, mint mikor senki sem segít egy utcai támadás szemtanújaként.
Ha a családban a gyerek sok-sok apró példát lát, hogy ilyen helyzetben a szülő bátor volt, és megállt az összeeső ember mellett, odament a tétova, elveszettnek tűnő járókelőhöz, hogy segíthet-e, azaz sok követhető modellt adunk neki, akkor könnyebb lesz, mintha csak elméletben tudná, illik segíteni, de nincs forgatókönyv a felében, hogyan is megy az.
Az is jó, ha tud róla a gyerek, hogy gyakran bizonytalanságból nem állnak meg az emberek, és azt is tudja, lehet ő az első – valószínűleg követőkre fog találni. Ha van, aki elkezdje, már könnyebb bevonni másokat. Mint abban a helyzetben, mikor egy randalírozó zaklatta a villamos utasait. Egy kis ideig senki sem reagált. Amikor azonban egy férfi megszólított egy másikat, és megkérdezte: „lerakjuk együtt?”, az illető is láthatóan szívesen segített, hiszen már ketten voltak. Ez is tanulság lehet: ha segíteni akarunk, fogjunk össze, és mindenki jól jár!
Valójában az emberek szeretnének segíteni, mert bennük is feszültséget okoz a helyzet, mikor látják, valakinek szüksége lenne rá, és mégis elmennek mellette. Ha értjük, hogy működik ez, és egyes helyzetekben mi akadályoz minket, könnyebben elháríthatjuk az akadályt. Ezért jó, ha a szülő is erre hívja fel a figyelmet. Nemcsak arra, hogy „legyél jó ember”, hanem arra is, hogy „keresd meg a lehetőségét a segítésnek, ne félj elsőnek lenni!”.
Cziglán Karolina
pszichológus
