Különleges mesekönyv jelent meg nemrég Kisrigók címmel, főhősei, a három, különböző helyen nevelkedő testvér az édesanyját keresi. Nem emlékeznek egymásra, talán nem is találkoztak sosem, legfeljebb csecsemőként. Azonban varázslatos utakon-módokon felveszik egymással a kapcsolatot, és terveket szőnek, hogyan találkozhatnának, és találhatnák meg anyukájukat. Végül hazatalálnak, csak nem úgy. Nem a vérszerinti anyához és apához, de igazán haza, egy párhoz, akik régóta vágynak gyerekre.
Ez egy igaz mese, Paulon Viktória és férje három örökbefogadott gyerekéről szól. Az utószóban az írónő úgy fogalmaz, tartozott gyerekeinek egy legendával gyermekkorukról. Annak arról a részéről, amit nem közösen élt át a család: amiből alig vannak fényképek, információk, amiből most még sok mindenre emlékezhetnek a gyerekek, de ez idővel kopni fog, a babakor pedig teljesen a felejtésé.
Paulon Viktória a Kisrigók blog írója, ahol a gyerekek hazakerüléséről, mindennapjairól olvashatunk.
Arról beszélgettünk, mit adhat ez a meseregény családoknak, gyerekeknek, és az őket örökbefogadó szüleiknek, és persze mindenki másnak, aki szívesen megértene többet ezeknek a családoknak a sorsából. A kalandos, fordulatos történet viszi magával az olvasót, legyen gyerek vagy felnőtt, miközben az életnek olyan szeletével találkozunk, amivel mesekönyvekben nem szoktunk, az örökbefogadásra váró gyerekek világával.
A Kisrigókat olvasva az ütött szöget a fejembe, hogy fura módon nem szoktunk arról beszélni, mi van a gyerekek fejében mielőtt megérkeznek az örökbefogadó szüleikhez, csak arról, hogyan legyenek ügyesek az új szülők, tehát, hogy mi történik aztán. A te könyved nagyrészt éppen az örökbefogadást megelőző időszakról szól. Mi a tapasztalatod, ha egyáltalán lehet általánosítani: mit gondolnak ezek a gyerekek a saját helyzetükről?
Az az igazság, hogy ez titok marad. A legtöbb gyereket kicsiként fogadják örökbe, az, hogy mondjuk tíz éves kor fölött, az nagyon rendkívüli. De ha valaki akkora, mint például a regénybeli gyerekek, illetve az én gyerekeim, akkor sem tudja igazán megfogalmazni, mi volt a fejében. Ez talány, de engem ez rendkívül foglalkoztatott. Egy-két utalásból és a játékaikból lehet következtetni, hogy mit gondoltak.
A regénybeli Szaszka, aki a legnagyobb a három közül, hat éves, már sok mindenre rálát, de leginkább azt éli meg, hogy egyedül van. Egy ilyen gyerekben az fogalmazódik meg, hogyan segíthetne magán, mert ez így nem maradhat. A kicsik talán még nem gondolkodtak ezen, csak élték a mindennapokat, de ők is nyilván látták, hogy körülöttük a világ nem ilyen, hogy a legtöbben családban élnek.
Látták? Vajon mennyire zárt világ például a gyermekotthonoké? A te fiad, úgy tudom, ott töltötte a napjait, nem járt óvodába.
Ő nem járt, de a protokoll szerint a gyermekotthonban lakó gyerekeknek is külsős óvodába kellene járniuk. Pont azért, mert nem lehet mesterséges világot teremteni számukra, nem is kell. És aki nem babaként veszíti el a családját, hanem kicsivel nagyobb korában, annak, ha nem is tudatosan, de ott van valamiféle tapasztalatként, hogy egyszer volt családja, és elkerült onnan.
Ha nem is tudja felidézni, de a lenyomata benne van, például a fiamban, hogy egy keddi napon bevitték az otthonba, és többet nem mentek érte. Nem tudható, hogy pontosan mi van az örökbeadásra váró gyerekek fejében, de én egyet láttam rajtuk egyértelműen, amikor elkezdtünk ismerkedni, hogy nagyon félnek.
Hogy mi fog történni velük?
Igen. Azt átélik, hogy szeretnének változást, hogy ami van, az így nem maradhat, de rettenetesen félnek, hogy mi fog következni. Ezt nem is nehéz megérteni felnőttként, és tulajdonképpen csoda, hogy ép ésszel kibírják ezek a gyerekek.
Vajon hogy lehet nekik segíteni abban, hogy helyre tudják tenni, hogy van egy anya, aki szülte őket, és van a család, ahova „hazatalálnak”, ahogy a cím is mondja. A Kisrigókban van egy szép misztikus jelenet, ahol a Csabáról formázott mesealak, Csabó a tölgyfa odvában választ kap a kérdéseire. Megkérdezi, elhagyták-e a szülei. Erre a szél azt válaszolja, nekik az volt a dolguk, hogy életet adjanak. Hogy segíthet egy szülő, hogy ezekre a kérdésekre megnyugtató válaszokat kapjanak a gyerekek?
Hát így, kell írni ilyen meséket. Meg kell valahogy fogalmazni ezeket, és biztos, hogy minden életkorban egy kicsit másképp. Csabó álma egy kisiskolás gyereknek válasz lehet, de biztos, hogy később ez már nem lesz elég válasz, és akkor is kell majd ezekről beszélgetni. Az biztos, hogy valami szerepet kell adni a vérszerinti anyának. Nem válasz sem az, hogy valójában ott lenne vele a helyed, de azt sem mondhatjuk, hogy felejtsük őt el. És akkor még nem is beszéltünk a vérszerinti apáról, aki később merül fel kérdésként, mert amiatt, hogy az anya szüli a gyereket, a kisgyereket először az foglalkoztatja, ő ki lehet.
De azt szokták mondani, és ez tényleg így van, hogy az örökbefogadó családokban vannak fantom családtagok, fantomanya, fantomapa, fantomtestvérek, fantomnagyszülők is, akikről mindenki gondol valamit, nemcsak a gyerekek, de az örökbefogadó szülők is, és ezek ott vannak a levegőben, nem lehet úgy tenni, mintha nem léteznének.
Szokták kérdezni a gyerekeid, hogy kik a vérszerinti szüleik, hogy miért nincsenek velük, vagy, ha mondhatjuk így: miért hagyták el őket?
A miért hagytak el” kérdést ma még nem merik feltenni, szerintem még nem akarják hallani a választ. Az már világos számukra is, hogy elhagyták őket, tehát nem hiszik, hogy valami véletlen baleset történt. De a gyerekek világában a felnőttek alapvetően jók, még akkor is hiszik ezt, ha szükségképp sok alkalmatlan felnőttel találkoztak, tehát abban hihetnek, hogy vagy valami baj történt, betegség vagy ilyesmi, vagy ők nem voltak elég jók, ami gondolat elég nagy teher a gyermeki léleknek, lássuk be.
Azt hiszem, ez sokáig elkíséri az ilyen gyerekeket, hogy valamit ők rontottak el. A vérszerinti szüleikről a nevüket kérdezik, a kinézetüket: hogy hogyan kell elképzeli őket. Érdekes, hogy újra és újra megkérdezik a nevüket, pedig biztos, hogy emlékeznek, hiszen már sokszor megmondtam. Arra kérnek szerintem visszajelzést, hogy még mindig szabad-e erről a témáról beszélgetni, és okoznak-e ezzel valami zavart. Egyébként kevés információ van róluk. Amennyire tudtam, próbáltam utánuk nézni, de főleg azért, hogyha majd meg kell keresni őket, könnyebb legyen a dolgom.
A könyvben az egyik gyerek otthonban lakik, a másik szerető nevelőszülőknél, a harmadik, mondhatjuk, elhanyagoló nevelőcsaládban, és ők hárman a helyzetüknek megfelelően különbözőképp is állnak az anyamegtalálási tervhez. Úgy éreztem, ha olvassa ezt egy örökbefogadott gyerek, aki nem babaként került a szüleihez, valamelyikükkel biztosan tud azonosulni.
Nálunk ez volt a valóság, a három gyerek története, tehát ki sem kellett találni. De azt hiszem, tényleg nagyjából ez a három sors képzelhető el. Én ezzel a könyvvel a saját gyerekeimnek tudok egyfajta legendát adni, más gyerekek, olvassák, ebből gyúrhatnak valamit a maguk számára, amit a sajátjuknak éreznek. A szüleiknek, és azoknak a felnőtteknek, akik örökbefogadott gyerekekkel találkoznak, pedig azt akartam elmondani, hogy ezeknek a gyerekeknek mennyi gondolat, félelem van a fejükben önmagukról, a sorsukról, és nem csoda, ha szoronganak, vagy ha több probléma van velük, mert sok mindent helyre kell, hogy tegyenek, ami történt velük.
Ugyanakkor az is igaz, hogy bizonyos szempontból erősebbek is, még ha sebzettek is, mert kellett, hogy találjanak megoldásokat, amivel ki tudták bírni a velük történteket.
A három gyerekemnél különböző stratégiákat hozott a sorsuk. Csabánál (a mesében Csabónál) egyértelműen azt, hogy ő nagyon könnyen megtalálja bárkivel pillanatok alatt a hangot, és ezért mindenki szereti is. Mindenkivel arról beszélget, ami a másikat érdekli. Ettől mondhatjuk akár, hogy tulajdonképpen rosszul kötődő, hiszen gyorsan kapcsolódik, de aztán talán tovább is áll, illetve megengedi, hogy továbbálljanak, de hát ez sokáig így működött a gyerekotthonban az életében, ott így lehetett csak alkalmazkodni.
Szandrának (a mesében Szaszkának) az a megoldása, hogy saját világot teremt, oda vonul vissza, ahogy ez a mesében is megjelenik, akár egy napot is eltölt egy paplannal letakart szék alatt. Ez is olyasmi, ami jól jöhet egy embernek, ha képes rá, főleg úgy, hogy ma már ki tud ebből lépni, és tud kapcsolatot is teremteni.
Dzseni (a mesében Gigi) stratégiája a legkevésbé kifizetődő, ez a felejtés. Mintha csak a pillanat lenne, ne tudjunk róla, mi volt előtte, az sem érdekes, mi lesz később. Ő annyira nem tudott mit kezdeni a koragyerekkora változásaival, hogy csak így tudott segíteni magán.
Hogy érzed: elhiszik, hogy ahol most vannak, az végleges, nem pedig egy újabb állomás csak? Hogyan lehet azt megérteni, hogy „hazajöttek”, ahogy a könyv alcíme is az: „Három gyerek hazatalál”?
Érdekes kérdés, mert ma már elhiszik, hogy ez végleges, de nem tudom a folyamatát, hogyan hitték el. Ezen sokat gondolkodtam akkor is, mikor hazataláltak, hiszen, ha belegondolunk például egy felnőtt helyzetébe, akinek már volt hosszabb párkapcsolata, a következőnél valószínűleg nem képzeli, hogy ez garantáltan örökké tart majd, még ha szeretné is. Talán éppen azért hiszik el, mert gyerekek. De az igaz, hogy olykor ma is provokálnak, mondjuk, egy vita hevében elhangzik Szandrától, hogy „akkor vigyél minket vissza”. Azt hiszem, egy ilyenre felesleges előadásba belekezdeni, hogy „édes gyerekem, én téged biztos, hogy soha vissza nem viszlek, már örökre itt maradsz”, nekem inkább könnyű valami olyasmit mondani, hogy „na, az aztán gyönyörű lenne, mondhatom!”. Ami azt jelenti, hogy micsoda hülyeség, nem ez a megoldás az adott konfliktushelyzetre. De úgy érzem, ez inkább provokáció, nem félnek ettől igazából. De ez nem a mi szülői praktikáinknak köszönhető, inkább a gyereklét sajátosságának érzem.
Beszéljünk arról is, nektek milyen félelmeitek vannak. Van-e olyan, például a kamaszkor kapcsán, vagy, amikor találkozni akarnak a vérszerinti szüleikkel, hogy huh, az kemény lesz?
Nem félelmem van, hanem bizonyosságom, hogy nehéz lesz a kamaszkor. Számítok rá, hogy valamiféle poklot még meg fogunk járni, a gyerekek is, és mi is, ez megúszhatatlan. Viszonylag könnyű volt a hazaérkezésük, és most is mondhatjuk, hogy jól vannak, önfeledt gyerekek. De hurcolnak valamit, amivel még meg kell küzdeniük. És meg fogják akarni keresni a vér szerinti szülőket, és ha erre nyitottak lesznek ők is (mert hát ez sem biztos), akkor nem tudom, hogy ez mit fog okozni bennük. Készülök rá, hogy egy kicsit elveszítem őket kamaszkorukban, fiatal felnőttként, de abban is bízom, hogy nem örökre. Nem rettegek, de aggódom, hogy ez nehéz lesz.
Mi a tapasztalatod, értik-e a külvilágban, olyanok, akik nem érintettek, hogy mi az örökbefogadás, hogy hogyan éltek? Lehet hallani olyat, hogy örökbefogadott gyerektől megkérdezik, hogy „és kik az igazi szüleid”, és neked is mondták egyszer, „nehéz lehet másnak a gyerekét nevelni”. Gyakoriak az ilyen élmények?
Nem extrémen nehéz, azt nem mondanám, de sokan nem értik ezt, hogy el lehet kezdeni így in medias res gyereket nevelni.
Pedig tulajdonképpen mindenkivel ez történik: egyszer csak lesz gyereke, noha előtte nem volt.
Hát igen, igazából ez történik, nem annyira más, mint ahogy hiszik. Meg gondoljunk arra, egyszer csak lesz férjünk, noha előtte nem volt, aki nem rokonunk, előtte idegen volt, egy másik családból jött, aztán úgy döntünk, egymáséi vagyunk ezen túl, összetartozunk.
Az biztos, hogy valamiféle óvatosság övezi ezt a témát. Az egyik megközelítés, hogy „szegény gyerekek, szegény sebzett gyerekek”. Amiben egyébként nem tévednek sokat, de a hétköznapokban ezek a gyerekek nem szegény sebzett gyerekek, hanem gyerekek, egyszerűen. A másik oldala ennek, hogy „ó, a szegény szülőpár, akinek nem lehetett gyereke”. Beszélgetésekben gyakran hallom, hogy az fogad örökbe, aki olyan szerencsétlen, hogy nem tud szülni. Tehát valamiféle alkalmatlansággal kötik össze. Ez már nem zaklat fel. De nem szeretem megkapni a kérdést, ha a gyerekek is ott vannak, hogy „és nem szeretnétek még saját gyereket is?” Nem jó, hogy a gyerekek biztosan érzékelik az indulatomat, és az bennük is zavart kelt.
Mit válaszolsz ilyenkor?
Hát, hogy „Isten ments, nem tudok több gyereket felnevelni, semmiképp!”. Egyébként, a szavakon sem kell lovagolni, hogy saját gyerek, meg ilyenek. Az örökbefogadó családok vérszerintit mondanak, de értem, hogy aki nincs ebben benne, annak nem jut eszébe ez a fura szó. Lehet ezen bánkódni, de nem érdemes. Abban a kérdésben, hogy „milyen lehet mások gyerekét nevelni” sem volt bántó szándék, de valami értetlenség benne volt, hogy ez más, mint amit ő csinál a gyerekeivel, miközben igazából nem más. Reggel felkelünk, és úgy nehéz vagy úgy könnyű a nap, ahogy máshol. Hiába is hadakoznánk ellene, de igazából ez is valamiféle kisebbségi létezés, mert a többség nem így él, és nem teljesen érti.
A gyerekeknek vannak ilyen élményei, amikor értetlenséggel találkoznak? Hogyan lehet nekik segíteni, hogy kezeljék az ilyen helyzeteket?
Vannak, és egyre inkább. Gyakran találkoznak azzal, hogy egyszerűen nem hiszik el róluk, hogy örökbe fogadták őket. A gyerekeinknek ez benne van az identitásukban, neki ez fontos esemény volt, és szóba is hozzák, tehát kiderül iskolában, óvodában. Erre általában az a reakció, hogy „Neee, akkor az anyukád neked nem az igazi anyukád?” Egyszer Szandrának nem bántó szándékkal, de azt mondta egy gyerek az iskolában, hogy akkor neked az anyukád nem a saját anyukád. Szandra megrökönyödve felelte, hogy dehogynem a sajátom!
Ezek a mondatok érthetők, mert ha egy gyerek belegondol abba, mi lenne, ha az ő anyukáját lecserélnék, akkor az ijesztő, az már nem a saját anyukája lenne. Felkészíteni nem nagyon lehet az ilyen megjegyzésekre a gyerekeket, abban bízhatunk, hogy otthon elmondják, és akkor beszélgethetünk róla. Nyilván hasznos, ha a gyerek körüli tanítók, óvónők jól vannak ezzel a témával: elég nyitottak, bátrak, és nem kezelik tabuként.
Ebben milyen tapasztalataid vannak?
Jó tapasztalataink vannak, de hát ehhez kerestünk egy jó iskolát. Örökbefogadó szülőként ezt nem mertem a véletlenre bízni, hanem mentem, kerestem, és addig beszélgettem, míg találtam olyan helyet, ahol nagy bizalommal tudunk lenni a tanítók felé.
Van-e valami, amit szeretnél megüzenni az örökbefogadó szülőknek?
Amikor kiderült, hogy nemcsak magunknak írom ezt a mesét, hanem meg fog jelenni, az volt bennem nagyon erősen, és ma is ez van bennem, hogy szeretném megüzenni nekik, hogy segítsenek valamiféle legendát csinálni a gyerekeknek arról, hogy kik ők, honnan jöttek! Erre szükségük van. A kamaszkorban úgyis leomlanak ezek, bármilyen szépek és kerekek, a keserű valóságot is fel kell dolgozni valamikor. De addig is legyen valami őstörténet nekik is.
Aki nem ír mesekönyvet, az vajon hogy láthat neki ennek? Ez nem hangzik könnyűnek...
Olvassanak sok történetet, és abból táplálkozzanak. Az örökbefogadottság sok mesében megjelenik elemként, sok mesében a gyerekek bekerülnek egy családba, például Hüvelyk Matyi meg Hüvelyk Panna. A Jancsi és Juliskában is elvétetnek ezek a gyerekek tulajdonképpen. Van egy csomó ilyen történet, nyilván nem véletlenül, de maguknak nehezen raknak össze az örökbefogadott gyerekek egy őstörténetet. És fokozatosan vesztik el az emlékeiket, az enyémek is, noha ők viszonylag nagyobbak voltak, mikor megérkeztek. Nincsenek fényképek, amikhez vissza lehetne nyúlni, és elmondani, hogy ez vagy az hogy volt. Úgy érzem, ez nagyon nehéz nekik.
A gyerekotthonok és a nevelőcsaládok sem törekednek arra, hogy legyenek emlékek, mondjuk fényképek?
Kéne, hogy törekedjenek, de hát ezt nem csinálják jól, sajnos. Például az én gyerekotthonos fiamról akár havonta lehetne egy napló apróságokkal, de nincs. Van egyetlen egy oldal a bekerülése hetéről, egy pszichológusnő leírta, milyen ez a kisfiú, és hogy viselte az első napokat. Ennyit tudunk. Pedig ő egy szakmai közegben volt. Miért nincs róla egy kis irat, hogy mit tanult meg, meg mit szeretett játszani? És a nevelőcsaládban is kötelező naplót írni, de hogy elkészülnek-e ezek a naplók, és valóban értő naplók-e, az más kérdés. Az egyik lányomnak van ilyen naplója: borzalmas. Olyan értelemben borzalmas, hogy rettenetesen átjön belőle, hogy mennyire nem értették ezt a gyereket. Tulajdonképpen nem róla szól, nem az ő életéről, hanem látlelet arról, mennyire nem tudtak vele mit kezdeni. Főleg arról szól, ma is borzalmasan viselkedett ez a gyerek. Fénykép is nagyon kevés van mindegyikükről, és ezt nagyon hiányolják.
Nekünk, felnőtteknek abban kell segíteni, hogy nekik is legyen történetük, valami hordozható, élhető, hogy ne a semmiből jöjjenek, hiszen nem onnan jöttek; ha igazán pozitívan akarom mondani, akkor egy nagy kalandból érkeztek haza, és miért ne akarnám így mondani?
Cziglán Karolina
pszichológus
