Egy tapasztalt óvónő felelt ezzel a mondattal egy szülői dilemmára: „Mindig érezze a gyerek, hogy mellette állsz!”. Hétköznapi példa volt, a csemete használta a legfrissebben tanult csúnya szavakat, apa pedig határozottan rászólt, hogy ilyen szavakat otthon nem szeretne hallani. Nem annyira kemény reakció ez, és büntetés, megtorlás szóba se került, a poronty mégis elkámpicsorodott.
Talán nincs szülő, aki ne találkozott volna a dilemmával: ha túl könnyeden szól a gyerekre, nem veszi komolyan, ha viccelődve, akkor pláne nem. Ha hisztérikusan, akkor csak nő a feszültségszint, ám akkor sem veszi komolyan a felnőttet. És van az a hangnem, mikor megérzi a csemete, hogy ez most komoly, de az érzékenyebb lelkű ilyenkor el is szomorodik vagy megsértődik. Akkor most sehogy sem szabad nevelni? Vagy elkerülhetetlen, hogy a gyerek szája lefelé görbüljön, ha határozottan rászólnak?
A legtöbben valószínűleg egyetértünk abban, kellenek bizonyos szabályok, illetve jó, ha vannak elvárások azzal kapcsolatban, mit szabad, mit nem, és az is jó, ha a szülőben megvan a belső erő, hogy valóban képviselje ezeket. Nemcsak a „cél” érdekében fontos ez, tehát, hogy a gyerek megtanuljon ezt vagy azt, hanem a biztonságérzete miatt is: hogy legyenek világosak és kiszámíthatóak a határok.
Közben abban is egyet értünk bizonyára, hogy nem szeretnénk minden alkalommal elkeseríteni a gyereket, mikor kijelöljük azt a határt, pláne nem cél, hogy elutasítva érezze magát, vagy azt higgye, elfordulunk tőle.
Sokféle módon lehet rászólni egy gyerekre, sokféle nevelési mód létezik, és ha a technikai okosságok özönére hallgatunk, hamar elveszünk benne. Most akkor büntessünk, vagy ne? Egy időben az volt a divat, hogy inkább magyarázzunk. De a kisgyerekre nem annyira hat a magyarázás, a szülő tapasztalhatja, hogy bármilyen szépen, ráadásul a gyermek életkorának megfelelő szókinccsel gyűjti össze az érveit, éppen annyi hatása van, mintha halandzsául beszélt volna. Gyakran az egyszerű kérés, és az együtt tevés hatásos, csak nem mindegy, milyen hangulatban. A hogyanhoz segítség, ha ezt az egy mondatot véssük a szívünkbe, amit ez az óvónő mondott: Mindig érezze a gyerek, hogy mellette állsz!
Túl szigorú voltam-e, durva voltam-e, megfelelő hangot ütöttem-e meg? Ha igennel tudunk felelni arra a kérdésre, érezhette-e a gyerek, hogy mellette állunk, akkor megnyugodhatunk.
Sokszor, mikor tudatni akarjuk, hogy egy viselkedést megengedhetetlennek találunk, olyan metakommunikációval szólunk a gyerekre, amivel azt érzékeltetjük, elhatárolódunk tőle, most elutasítjuk őt, felháborodtunk rajta. Holott ő ugyanaz, aki egy perce volt, csak tett valamit, amiről meglehet, nem is gondolta, hogy akkora probléma. Vagy feszült volt, és így jött ki belőle, mielőtt gondolkodott volna. Vagy tesztelni akarta, hogy szabad-e. Egyik sem tragédia, egyik miatt sem lesz valaki rossz. Tehát, amikor reagálunk, és jelezzük, hogy „nem, ez helytelen”, akkor nem kell ennél továbbmennünk, nem kell olyanná válnunk, hogy a gyerek szeretetlennek érezzen minket.
Ha például durván kitépi a testvére kezéből a játékot a csemete, rátehetjük a kezünket az övére, és mondhatjuk szelíden, nem indulattal, hogy „így nem nyúlunk a másik emberhez, hanem elkérjük a játékot”, ha csúnyán követel valamit a poronty, például „azonnal adj egy rajzlapot”, felelhetjük, hogy szívesen adunk, ha szépen kéri. Az arc, a hanglejtés, és persze leginkább a belső állapotunk a lényeg: az, hogy mit gondolunk, valami vérlázító sérelem ért minket a gyerek részéről, vagy, hogy minden rendben van, de ez a tanulási folyamat természetes része, hogy a gyerek próbálkozik, a szülő feladata pedig kiigazítani a problémás, a bántó viselkedésmódokat.
Lehet, hogy minden anya és apa szobájába fel kellene írni az idézett mondatot, mikor megszületik az első gyereke. Hány olyan helyzet van, mikor jobbító szándékkal jár el a szülő, és mégis rögtön rávághatjuk, hogy nem, itt a gyerek nem érezhette, hogy mellette állunk. Mikor a játszótéren anya azt sziszegi, hogy „nem hiszem el, hogy ennyire önző vagy”, mert nem akarja megosztani a játékot a másikkal (miért, mi felnőttként szívesen odaadjuk egy idegennek a személyes tárgyainkat?), mikor agresszívnek címkéznek egy gyereket, mert még nem tudja, hogyan kezelje a feszültségeit, mikor kínos a szülőnek, hogy az ő gyereke esetlenkedik csak egy helyzetben, és azt mondja, „jaj, de kis béna vagy”.
Az egész mögött mintha ott lenne a gondolat, hogy szeretnénk egy jó gyereket, mikor pedig előbukkan a rossz, csírájában el kell fojtani, le kell választani az eredeti jóról, ki kell gyomlálni. Ne válasszuk gondolatban ketté a csemetét: ő egy jóra képes poronty, akit a felnőtt világnak kell megtanítani, hogy meg is élhesse magában a jót.
Cziglán Karolina
pszichológus
