Nemrég arról beszéltünk, hogyan lehet megtanítani a gyerekeknek, hogy együttérzéssel viszonyuljanak saját magukhoz, és hogy milyen elemei vannak ennek. Az a tapasztalatom, hogy az emberek, akár önmagukról, akár gyereknevelésről legyen szó, megijednek a gondolattól, hogy jól is bánhatnának magukkal. Nem lesznek akkor beképzeltek, vagy önsajnálóak?
A másik legjellemzőbb aggodalom, hogy ha nem ostorozzák magukat, akkor ellustulnak, és kicsúszik a kezükből az életük irányítása. Ilyen félelmek mellett persze azt sem hisszük, hogy jót teszünk gyermekünknek, ha ilyesmire tanítjuk.
Nézzük, vajon tényleg ennyire veszélyes dolog az önmagunkkal való együttérzés?
Ha mindig megértő vagyok magammal, el fogok lustulni?
Sokszor úgy tekintünk magunkra, mint egy szamárra, akit úgy lehet mozgásra bírni, hogy az orra elé teszünk egy répát, hátulról pedig egy bottal noszogatjuk. Tehát vagy jutalommal inspiráljuk magunkat, vagy büntetéssel fenyegetjük. A porosz iskola elsősorban ezekre épít, és már el is hisszük, másképp nem is hathatnánk a gyerekekre.
Valójában, akik elkötelezetten gyakorolják a „self-compassiont”, azaz önmagukkal való együttérzést, nagyon is motiváltak, ugyanis jót akarnak maguknak. Ha valamilyen cél fontos nekünk, akkor igyekszünk támogatni magunkat abban, hogy elérjük.
Az együttérzés nem jelenti, hogy a kellemes, könnyű utat választjuk. Tegyük fel, hogy nyelvvizsgára készülünk, elhatároztuk, hogy minden nap egy órát tanulunk, de már este van, szívesebben pihennénk. Ha együtt érzők vagyunk magunkkal, figyelembe vesszük, hogy igazán vágyunk arra a jó érzésre, mikor sikerül a nyelvvizsgánk, és mindarra, amit a nyelv ismeretének gyümölcseként kapunk. Képesek vagyunk biztatni magunkat, támogatni, összeszedni az energiánkat, nekiülni a tanulásnak.
A gyerekeket figyelve látjuk, valójában vágynak a sikerre, vágynak arra, hogy egyre jobbak legyenek. A büszkeséget is szeretik, hogyha megdicsérik őket, most ők voltak a legügyesebbek, és a hatékonyság érzését is, mikor valami megy, ami korábban nem. Úgy indulunk az életben, hogy motiváltak vagyunk, csak sokak számára nagyon megnehezíti a környezet, hogy azok is maradjanak. És ebben sokszor éppen a szorongásra és megszégyenítésre építő nevelés a ludas. Egy próbát megér, ha nem fenyegetjük rögtön külső büntetéssel a porontyot, hanem egyszerűen csak támogatjuk, vajon mi történik!
Kevésbé dobjuk be a törülközőt, ha
Dr. Kristin Neff ír le könyvében egy ötletes kísérletet, ahol a résztvevők nem tudták, valójában miről szól az egész. Ez szépen megmutatta, hogyan segít az önmagunkkal való együttérzés céljaink elérésében.
A kísérletet egy étkezéssel kapcsolatos vizsgálatnak állították be, és megkértek mindenkit, egyen meg egy jó nagy, cukros fánkot. Majd jött a következő szakasz, az "ízvizsgálat", itt megterített asztalhoz vezették a résztvevőket, és rájuk bízták, miből mennyit kóstolnak. Csakhogy előtte megnézték az előzetesen felvett kérdőívekből, kik azok, akik egyébként fogyókúráznak a résztvevők közül. Ezeket az embereket véletlenszerűen két csoportra osztották. Az egyiknek mondtak néhány együtt érző, megnyugtató mondatot arról, ne aggódjanak a fánk miatt, mindenki megeszi ebben a kísérletben, ezzel még nem rontották el a fogyókúrájukat. A másik csoportnak nem mondtak semmit.
Ki evett a legtöbbet a „ízvizsgálatban”, mikor szabadon dönthették el, mennyit tömnek magukba? A legtöbbet azok habzsolták, akik fogyókúráztak, és nem kaptak megnyugtató támogatást. A középső mennyiséget azok, akik nem fogyókúráznak, a legkevesebbet pedig azok ették, akik fogyókúráztak, és megnyugtatták őket, ne vegyék a szívükre, hogy megettek egy fánkot.
Amikor gyereket nevelünk, hajlamosan vagyunk azt hinni, büntetések és fenyegetés nélkül nem érünk el semmit. Holott azt, amit ez a kísérlet mutat, mindannyian ismerjük saját élményeinkből. Amikor ostorozzuk magunkat, mert nem feleltünk meg saját elvárásainknak, azt mondjuk: „most már úgyis mindegy”, és bedobjuk a törölközőt. Ha empatikusak maradunk magunkkal, és úgy gondolkodunk: „jó, most vétettem egy kis hibát, de semmi baj, vissza a célhoz!”, akkor tényleg hamar összeszedjük magunkat. Vajon nem lenne jó a gyereknek is ezt tanítani a sok „szégyelld magad”, „így semmi nem lesz belőled” és „csalódtam benned” helyett?
Nem túl egoista dolog ez?
Az önmagunkkal való együttérzésre gondolva megjelenik egy kép egy önimádó, önmagát kényeztető, önkritikátlan személyről, aki tetszelegve nézi magát a tükörben? Hogy mennyire nem az önkényeztetésről szól ez, arról már beszéltünk, de mi van az egoizmussal? Valójában a nárcisztikus emberek nagyon is rosszak önmaguk támogatásában: a lehető legrosszabbak, épp ez okozza a problémájukat.
Nárcisztikus az, aki vérig sértődik, ha kevésbé ismerik el, mint ahogy szerinte járna neki, aki mindig tiszteletet és különleges bánásmódot vár. Miért? Mert ha ezt nem kapja meg, önmaga nem tudja fenntartani a belső egyensúlyát, mert ha magába néz, leginkább ürességet talál, nem pedig megértő kedvességet. „Nárcisztikus űr”, hallottam ezt a kifejezést, ami nagyon találó erre az élményre. Éppen a saját értékesség hite (azzal együtt, hogy esendőek és tökéletlenek vagyunk), és az önmagunkkal való jó bánásmód képessége hiányzik ilyenkor.
Ha együtt érzőek vagyunk magunkkal, olyan helyzetben is megvigasztalhatjuk, megnyugtathatjuk magunkat, mikor valaki kellemetlen vagy igazságtalan volt velünk. És, ha kezünkben van ez a képesség, lehetünk akár nagyvonalúbbak is a környezetünkkel, nem kell minden sérelmet elraktároznunk.
Az önsajnálattól pedig az választja el nagyon egyértelműen az önmagunkkal való együttérzést, hogy itt nem tekintjük áldozatnak magunkat. Az önsajnálat arról szól, nekünk a legnehezebb a világon, velünk kiszúrt az élet. Az önmagunkkal való együttérzés pedig azt jelenti, hogy tisztelettel és megértéssel nézünk arra, hogy esendő emberek vagyunk, akik életéhez a fájdalom is hozzá tartozik.
Mint mikor beteg a gyerekünk, és nem tudjuk elfújni a rosszullétet, de támogatjuk őt, biztatjuk, hogy hamarosan jobban lesz, teával kínáljuk, mesét olvasunk. Azaz tudomásul vesszük, hogy nehéz neki, és elkísérjük ezen a szakaszon, mert tudjuk, ha érzi a törődést, a szeretetet, akkor könnyebb elviselnie a rosszullétet. Amikor nem fizikailag vagyunk rosszul, hanem valami lelki bajunk van, akkor is bánhatunk így magunkkal és gyerekünkkel is.
Sok felesleges harctól és tipródástól kíméljük meg a csemetét, ha azt tanítjuk meg neki, hogy minden helyzetben fordulhatunk magunk felé türelemmel, és annak elfogadásával, hogy nem vagyunk tökéletesek, olykor hibázunk, ám így is lehetünk jóban magunkkal.
Cziglán Karolina
pszichológus
Szeretnéd tudni, hogyan nevelj boldog gyereket?
Gyere el, hallgasd meg Kádár Annamária pszichológus előadását.
