Ne a technikákra figyeljünk, hanem a kapcsolatra!

Képzeljünk el egy hétköznapi helyzetet, mikor a gyerek rossz fát tesz a tűzre. Mondjuk, megvadul játék közben, és már inkább csapkod, rombol, semmint játszik. Legtöbbünk ilyenkor erélyesen rászól, esetleg rákiabál, valamilyen büntetést „ígér”, vagy beküldi a szobájába. És az eredménnyel kevesen vagyunk elégedettek. Mert vagy folytatja a gyerek, és még jobban megvadul, vagy, ha elég ijesztőek voltunk, akkor duzzogva bevonul a szobába, de nem oldódik a feszültség, a gyerek is, és a szülő is rosszkedvű. Nem az az ideális megoldás, ami megkönnyebbülést hozna mindenkinek.

Amikor egy szülő elakad a gyermekével, legtöbbször konkrét tanácsot szeretne: technikát, ami megmondja, pontosan mit tegyen, hogy újra helyre rázódjon minden. Valójában azonban legtöbbször nem a módszerrel van gond, hanem a kapcsolattal. Ez nem azt jelenti, hogy szülő és gyermeke ne szeretné egymást, hanem azt, hogy éppen a kritikus pillanatokban távolodnak el egymástól, akkor, amikor a köztük lévő kötelék alapozná meg, hogy hatni tudjon anya és apa a gyerekére.

Már többször volt szó róla, hogy a gyereknevelés nem olyan, mint az autószerelés, azaz nem technikai elemek tárháza (ha így lenne, már megszületett volna a tökéletes gyereknevelésről szóló könyv, amit követve minden család problémamentesen működne), hanem a gyerekkel való kapcsolatról szól, és arról, hogy a szülő rá tud-e hangolódni, megtalálva azt a megoldást, ami az adott pillanatban, annál a gyereknél működhet.

Ami az egyik csemeténél beválik, a másiknál talán kárt okoz, de hogy még nehezebb legyen: ami egyszer beválik, az máskor nem, hiszen egyszer a fáradság miatt alakult ki a gubanc, máskor zaklatott volt a gyerek, harmadik alkalommal pedig olyat vártunk volna, amihez nem volt elég érett. Persze, hogy más és más lesz a kimenetel, ha ugyanúgy próbálunk közelíteni.

Dr. Gordon Neufeld A család ereje című könyvében ugyancsak arra helyezi a hangsúlyt, hogy a gyerekben természetesen megvan az ösztön a kötődésre, és ha ép a (az ő szóhasználatával) kötődő kapcsolat, akkor a gyerek szeretne jó lenni, a szülőnek csak segítenie kell ebben. Tehát a jó értelemben vett szülői hatalmat, amivel nevelni tud, ez a kapcsolat adja. Neufeld részletesen beszél róla, hogyan vált ez irányt a kortársak felé, ha a szülővel sérül a gyerek kapcsolata, és ez milyen problémákhoz vezet, de itt most inkább abból szemezgetek, mit tanácsol, hogyan neveljünk a kötődő kapcsolaton keresztül.

Dr. Neufeld határozottan ellene van mindenféle szeparáción alapuló büntetésnek, még a Supernanny-féle pár perces kiállításnak is, és annak is, hogy beküldjük a szobába a gyereket, mivel akkor azért fog engedelmeskedni, mert szorong a szeparációtól. Ehhez azért tegyük hozzá, hogy olykor maga a gyerek vonul el, és mondja, mikor dühös, hogy egyedül akar lenni – ez szólhat arról is, hogy bizonyos lelkiállapotban könnyebb egyedül megnyugodni, és csak utána képes fogadni az ember mások közeledését. Felnőttként is ismerjük a „ne szóljon senki hozzám” érzést. Néha a szülő helyesen érzi, hogy egy kis egyedüllétre van szüksége a csemetének. Azt azonban nehéz lenne vitatni, hogy a legtöbb konfliktusos helyzetből való kimászásnak az a titka, hogy kapcsolatba kerüljünk a gyerekkel. Minimum fizikailag, leguggolva hozzá, szemkontaktust teremtve, de érzelmileg is. Nem úgy tudunk nevelni, ha szemben állunk, hanem ha szövetségesként segítünk a gyereknek, hogy jobb megoldást találjon frusztrációira.

Nem tudjuk nevelni azt a gyereket, akinek a szíve nem a miénk

Visszatérve a korábbi példára, amikor a gyerek játék helyett csapkod, talán csak megunta, de nincs ötlete, mibe kezdjen helyette. Talán megsértődött valamin, amit a játszópajtása tett, de az is lehet, éhes vagy fáradt. Egyikben sem segítség a szülői ráförmedés. Ha kapcsolódunk, ha barátságosan lépünk oda hozzá, és agresszió nélkül szólítjuk meg, akkor találhatunk együtt megoldást. Sok helyzetben segít a humor is, gyakran az teremti meg a hidat egymáshoz, ahogy nemrég volt róla szó.

Dr. Neaufeld a krónikusan fennálló problémáknál is azt javasolja, ne a gyerek magatartását próbáljuk megváltoztatni, hanem a kapcsolaton dolgozzunk. Ahogy ő mondja, nem tudjuk nevelni azt a gyereket, akinek „a szíve nem a miénk”. Olykor pedig nem is a gyereken, hanem a környezeten kell változtatni, a napirenden például, hogy könnyebb legyen neki alkalmazkodni. Javaslatai közt az is szerepel, hogy mindig figyeljünk a szándékra, hiszen a gyerekek alapvetően nem ártó szándékból „rosszak”, hanem még nem elég érettek ahhoz, hogy tudják, mi mást választhatnának az adott helyzetben.

Síelni sem úgy tanulunk, hogy: "Géza, hányszor mondtam, hogy ne ess el!"

Amikor a kisgyerek odacsap a testvérére, akkor nem gonosz, hanem nem rendelkezik még alternatívával, hogy mit tehet valaki, ha például a másik belenyúl a játékába, noha ő ezt nem szeretné. Ezzel összhangban az is a tanácsok közt szerepel, hogy ahelyett, hogy tiltanánk, abban segítsünk, hogy mit tegyen a csemete, méghozzá minél konkrétabban. Neufeld szemléletes példája, hogyha valakit síelni tanítanak, akkor sem azt mondják csak, hogy induljon, gyorsuljon és tartsa az egyensúlyt, hanem hogy konkrétan milyen mozdulatokat tegyen.

A gyereknevelésben a kapcsolat, és az a legfontosabb, hogyan gondolkodunk róla, és hogyan tekintünk a gyerekre: valakire, akit támogatunk, és akinek megfelelő kapcsolati közeget biztosítunk, vagy egy ellenséges kis lényre, akit be kell törnünk. Kinek jó hír, kinek rossz: azt fogjunk visszakapni, amit mi gondolunk erről.

Cziglán Karolina
pszichológus