A gyerek mutat tükröt nekünk

Melyik szülő ne bizonytalanodna el, tényleg arra neveli-e a kisebb vagy nagyobbacska gyereket, amire szeretné? A kétely jogos, mert hiába vagyunk vele tisztában, mégsem vesszük elég komolyan, hogy a leginkább azzal hatunk a gyerekre, amilyenek mi magunk vagyunk. Papolhatunk valami egész másról, ha mi kiabálunk, káromkodunk, aligha lesz hatásos, ha mindig rászólunk, amikor ő teszi. Ha mi hisztizünk, mi mást használna ő is frusztrációi enyhítésére?

Emberi dolog, hogy bár a gyereket górcső alá vesszük, és folyton figyeljük, helyesen viselkedik-e, és javítgatjuk, ha - szerintünk - nem, magunkat kevésbé monitorozzuk. Hiszen mi már felnőttek vagyunk, tudjuk, hogy kell viselkedni. Vagy mégsem?

A gyerek megmutatja, tudjuk-e. Vegyük észre, ha amiért rászólnánk a gyerekre, mi magunk is tenni szoktuk!

Már az óvodáskorú is tükröt tart elénk, sőt, a legdirektebben ő, hiszen rá a legerősebb hatást egyértelműen a szülő gyakorolja. Később egyre jobban átszínezi a képet a kortárshatás, ám ahhoz, hogy hitelesek legyünk a kamasz szemében, elengedhetetlen, hogy megfigyeljük: vajon amit elvárunk tőle, azt mi magunk teljesítjük-e.

Ági vitába keveredett hatéves gyerekével, egymás szavába vágva igyekeztek érvelni, és kifejteni álláspontjukat. A gyerek egyszer csak agresszív kiabálásba kezdett minden izmát megfeszítve, kezeit ökölbe szorítva, hogy „ne szakíts félbe, be akarom fejezni a mondatot!”. A jelenség cseppet sem volt kellemes látvány, szinte vicsorgott, Ági épp erélyesen rászólt volna, hogy higgadjon le, mikor bevillant, hogy nagyjából két perce ő talán szó szerint ugyanezt kiabálta. Jó, nem volt ökölben a keze, de azért ő is felemelte a hangját – nem is kicsit. Milyen érdekes: akkor az teljesen jogosnak tűnt, hiszen a gondolatmenete végére akart jutni, amikor pedig a gyerek csinálja, egyáltalán nem tűnik jogosnak, hanem türelmetlenségnek, hisztinek. Hm... Úgyhogy nem szólt rá, hanem hagyta, hogy kifejtse a mondandóját, és arra jutott, először magát kell megnevelnie, hogy ne emelje fel a hangját a vita hevében, és akkor majd a gyereken is számon kérheti ugyanezt.

Vannak helyzetek, mikor más a gyerek joga és más a szülőé. Mókásan is hathat visszahallani a porontytól a jellegzetesen nevelő mondatainkat, mint például, hogy „akkor kezdhetsz bele az olvasásba, ha elkészítetted nekem a limonádét, háromig számolok, addigra legyen kész!”. Ezzel nincs különösebb dolgunk: felháborodni nem érdemes, mert egy kisgyereknél nem rosszindulat, pláne tiszteletlenség áll emögött. Látta, hogy mi így érünk célt, ő pedig utánzó lény.

Konrad Lorenz etológus mondta, hogy az emberi tanulásnak nem az egyik, hanem az egyetlen formája az utánzás. Az biztos, hogy a gyerekeknél kétség kívül a legfontosabb formája. Természetesen ettől még nem kell háromra elkészülnie a limonádénak, elég, ha nyugodt hangon emlékeztetjük, hogy „jól hangzik, de továbbra is én vagyok a szülő”.

Nemcsak hideg zuhanyként érhet minket, hogy tükröt tart a gyerek. A legőszintébb megerősítések is innen jönnek. Mikor anya vagy apa és gyermeke közös rajzot készít, és a gyerek türelmesen megvárja, míg a szülő végez, majd kedvesen megdicséri, örülhetünk, mert valószínűleg mi is hasonlóan támogató légkört biztosítunk ilyenkor, mint ami most belőle jön. Az is váratlan öröm, mikor az ember bemegy a szobába, és a gyerekkel frissen ismerkedő babysittert megkínálja kávéval, mire ő nevetve feleli: „Már Lackó is kérdezte, kérek-e kávét, mert a mamája szívesen főz nekem.” Noha egy szót sem mondtunk Lackónak a vendégszeretetről, csak látta tőlünk. Nem beszélve összetettebb helyzetekről, például, mikor a gyerek önként kompromisszumos megoldást javasol, úgy, ahogy mi is szoktuk.

Biztos sokakban felmerül, hogy azonban hány olyan kínos szituációba keveredtek a csemetének köszönhetően, mikor nyilván mindenki azt hitte, hogy ezt tőlük tanulta, hallotta a poronty, holott nem, és adott esetben ötlete sincs a szülőnek, hogy kitől. „Mindjárt kapsz egy pofont!” – kiáltja a gyerek, noha a szülő soha nem fenyegette ezzel, ellenben lesül az arcáról a bőr, mert mi mást hinnének a jelenlévők, mint hogy otthon röpködnek a pofonok, vagy legalábbis a fenyegetőzések.

Hiába, a gyerekekre nagyon hamar ráragad minden, ami erőteljes, amivel hatást lehet kiváltani, amivel provokálhatnak. Mint arra a négyéves csemetére, aki szerette néha kijelenteni: „Engem a legjobban a világon a pénz érdekel.” No, nem azért, mert anyagias családból származott, hanem éppen, mert észrevette, hogy ez a gondolat különösen irritálja a szülőket, és eltorzul az arcuk a hallatán. Ilyenkor nem az vezérli a gyereket, hogy ártson, vagy rossz érzést keltsen, inkább, hogy megélhesse a különállóságát, és átélhesse, hogy képes hatni, képes szemben is állni, nem csak engedelmeskedni. Ezekre is szükség van ahhoz, hogy teljes emberek legyünk.

Merítsünk abból, mikor olyasmit tükröz vissza a csemete, amit szerettünk volna átadni neki, és tanuljunk abból, mikor épp ellenkezőleg! Ezek a tükrözések szolgáltatják talán a leghitelesebb képet a szülőségünkről.

Cziglán Karolina
pszichológus