Az emberi fejlődéssel foglalkozó kutatók csodájára járnak, hogy megszületésünk pillanatától milyen gazdag eszköztárral rendelkezünk ahhoz, hogy pozitív érzelmeket és gondoskodást váltsunk ki az anyából, az apából. Bájos mozgásra, olyan arc- és testarányokra gondoljunk, amit a felnőtt cukinak talál, nem beszélve a gőgicsélésről, mosolyról, arról, ahogy a baba megszorítja a szülő ujját, amitől ő persze elolvad. Ezek biológiailag belénk kódolt adottságok.
Ahogy nő a gyerek, egyre inkább tanulnia kell, hogyan kapcsolódjon a szüleihez. Ez életbevágó, belénk van kódolva, hogy kapcsolódni márpedig kell, hiszen a kisgyerek egyedül életképtelen, tehát az első és legfontosabb, hogy oda tartozzon, ahol megvédik, ahol biztonságot és gondoskodást kap.
Egy jól működő családban mindez észrevétlenül zajlik: a gyerek lehet olyan, amilyen valójában, kifejezheti szükségleteit, nevethet, ha boldog, szabad dühösnek is lennie, ha baja van, a felnőtt pedig értelmezi, mi az oka ezeknek, és a helyzetnek megfelelően reagál. Például, ha tombol a csemete, mert nem kaphatja meg a másik játékát, akkor egyéb alternatívát mutat neki, segít megnyugodni, ha azért feszült a poronty, mert fáradt, akkor lefekteti, ha azért, mert mindig beszakad a homokvár, akkor biztatja, és segít neki megépíteni.
Így egyszerre éli meg a gyerek, hogy lehetnek érzelmei, hogy kimutathatja, ami forrong benne, és azt, hogy kapcsolatban marad a környezettel: a szülő elfogadja, hogy az van vele, ami, és reagál rá. Néha kellemesen, néha nem pont úgy, ahogy ő várná, de az nem baj, szüksége is van egy kis frusztrációra – azt is meg kell tanulni kezelni. Mindenesetre jó, ha tapasztalja, hogy elfogadják akkor is, ha cuki, akkor is, ha nyűgös. Így megéli, hogy a kapcsolat biztonságos, ő pedig szerethető, elfogadható a „világ” szemében.
Nem kell félni a korlátoktól!
Igen, csakhogy a szülő is sebzett ember, aki hozza magával a maga érzékenységeit. Egyes megnyilvánulásokat rosszabbul visel, mert számára azok elfogadhatatlanok. Baj akkor van, ha nem azt szeretnénk megtanítani a gyereknek, hogy „ne viselkedj így”, mondjuk, ne verd fejbe a lapáttal a tesódat, ne edd el mindenki elől az epret, hanem azt, hogy „ne legyél ilyen”. Ne legyél ilyen agresszív, ne legyél ilyen önző stb.
Volt egy hullám a gyereknevelésben, mikor elkezdtünk félni a korlátoktól. Jaj, ne frusztráljuk szegény gyereket, mert lelkibeteg lesz! Ez rossz iránynak bizonyult, az lesz lelkibeteg, aki nem tanult meg alkalmazkodni a világ szabta elvárásokhoz, hiszen előbb-utóbb kénytelen lesz, de felnőttként sokkal fájdalmasabb megtanulni, hogy nem mindig történik, amit mi akarunk. Korlátok kellenek, azaz kell, hogy legyen, amit nem szabad, amit következetesen leállít a szülő, amit nem lehet áttörni három óra hisztivel sem.
Nem lesz attól rossz, ha egyedül akarja megenni az egész csokit
Ám akkor is sérül az ember, ha a szülő, mondván, hogy fojtsuk el a nemkívánatos irányt csírájában, magára a vágyra mondja, hogy nem jó, sőt, aki ilyet akar, az szégyellje magát! A leggyakoribb ütközési pontok gyerek és szülő közt a szexualitás, az agresszió és az önzés.
Utóbbi persze csak azt jelenti, a csemete jót akar magának: ha kedveli azt a csokit, egyedül enné meg. Miért lenne bűn, hogy az ember azt érzi, vágyik az egész csokira? Nem azt kell megtanítani, hogy ne érezzünk ilyet, hanem hogy nem mindig ehetjük meg, ami jól esne, olykor osztozni kell.
Miért kéne rosszul éreznie magát egy gyereknek attól, hogy kíváncsi, mi van a másik lány vagy fiú bugyijában, mikor a kíváncsiság emberi, természetes érzés? Ettől ő nem rossz, csak el kell fogadnia, hogy nem lehet mindenkit megkérni, mutassa meg a kukiját, punciját. Ahogy az sem rossz ember, aki feszült és csalódott, ha nem az történik, amit ő szeretne, de ettől még nem üthet-vághat.
Ami kifele nem tud jönni, belül keres másik utat
Ha egy családban szélsőséges méretet ölt, hogy hogyan nem szabad érezni, milyennek nem szabad lenni, az akár betegséghez is vezethet. A gyerek arra kényszerül, hogy maga előtt is tagadja a tiltott érzelmeket, de attól ezek nem tűnnek el. A tiltott kíváncsiságból szégyen lesz, a tiltott düh kereshet magának kerülőutat, például, hogy befelé, az illető ellen fordul. Ez megjelenhet depresszióban, testi tünetekben, a kontrollálására tett erőfeszítés eredményeképp kényszeres viselkedésben.
Nem mindig könnyű, hogy burkoltan se utasítsuk el a gyerek belső állapotát, hiszen nem mindig érzünk vele együtt. Mi is dühösek vagyunk, ha tele a hócipőnk azzal, hogy húzza az időt, hogy hangoskodik, vagy bármi egyébbel. Ahogy neki, úgy magunknak is megengedhetjük, hogy úgy érezzünk, ahogy: nem kell, hogy bűntudatunk legyen.
Sokkal jobb, ha azt mondjuk „ne haragudj, nekem most ehhez tényleg nincs türelmem, fáradt vagyok”, mint az, hogy „nem igaz, hogy muszáj ennyire idegesítőnek lenned”. Előbbi azt jelenti, „a külvilág nem mindig vevő arra, amit szeretnék tőle”, és hát ez így is van. Utóbbi viszont azt, hogy „nem jó, hogy olyan vagyok, amilyen, nem szeretnek, ha kimutatom”. Akár mantra is lehet, amire rendszeresen emlékeztetjük magunkat (és ez a gyerekre is vonatkozik, és ránk is): érezni bármit szabad, a tetteinkben kell egyezkednünk egymással.
Cziglán Karolina
pszichológus
