Az utóbbi húsz évben hihetetlen sebességet diktál a kor, ez pedig logikusan számos változást generál mind a gyerekek, mind a velük foglalkozó felnőttek (szülők, pedagógusok) körében. Arról már írtunk, hogy hogyan látják a mai gyerekeket az óvónők, a gyerekpszichológus vagy a gyermekorvos, de pedagógus szemmel még nem veséztük ki a témát. Ebben volt segítségünkre most Parditka Orsolya, az Új Budai Alma Mater Általános Iskola igazgatónője.
Az egyik legnagyobb és legfontosabb változás a mai gyerekek (és szülők) számára az, hogy hihetetlen mennyiségben érhető el információ – legyen az tudáshoz, tananyaghoz kapcsolódó, vagy bármilyen ismeretanyag a világról.
A gyerekek szemszögéből nézve a túlzott információáradat több negatív következménnyel járhat. Az egyik ilyen, hogy bár valóban elérhető számukra mindenféle információ, de ennek a feldolgozására ők még sokszor nem elég érettek. Képesek az adathalmazok reprodukálására, viszont ezek értelmezéséhez még nincsenek kellő szinten.
A sok információ és adat koraérettnek tűnő gyerektömeget eredményez szinte minden életkorban, ami képes tévútra vinni akár a szülőket, akár a pedagógusokat. Merthogy nem koraérett, hanem csak annak tűnő gyerekekről van szó! Az ilyen típusú információ nem jelent valós tudást és tapasztalatot, ami pedig a legfontosabb lenne. Saját tapasztalatok kellenének ahhoz, hogy ezek az adathalmazok beépüljenek, a gyerek belső valójává váljanak, azonban kimaradnak azok a folyamatok, amik ahhoz kellenének, hogy ezek az infók belsővé váljanak, hogy a fejlődésüket szolgálják.
Ez pedig a szabadidő drasztikus csökkenésével, a feladatok, mindenféle különórák számának emelkedésével, és az életkorhoz igazodó tevékenységek elmaradásával magyarázható.
Mozgás, mozgás!
Nem ritka, amikor hosszan érvelnek amellett szülők, hogy a finommotorikát hogyan fejleszti egy kétéves gyereknél az ipad nyomogatása, ahelyett, hogy gyurmáznának, különböző anyagokba rajzolnának (homok, gríz). Komoly probléma, hogy a pedagógusok is hajlanak erre a kényelmesebb megoldásra, arra, hogy a fedő tudásra építve nincs szükségük a gyerekeknek az alapozásra, pedig egészen 10 éves korig mindent a mozgással kéne megtámogatni!
Mozgáson keresztül fejlődik a gondolkodás, az agy – mindent ide kéne visszavezetni, és ezen keresztül kellene elérni, meg kellene találni azokat a kapcsolódási pontokat, amivel beépülhet a tudás.
A másik probléma manapság az, hogy hatalmas a szakadék a gyerekek és a felnőttek tudása között abban, hogy hogyan találnak, használnak információkat, infokommunikációs eszközöket, és ez sok esetben tud gátja lenni annak, hogy egy nyelvet beszélve, együtt tudjanak működni. Nem arról van szó, hogy ne lenne szükség a hagyományos tanulási formákra, de létszükséglet lenne a mai pedagógusoknál, hogy ismerjék, használják a mai eszközöket, fontos lenne, hogy a pedagógusok legalább értsék, hogy miről beszélnek a gyerekek. Ahhoz, hogy bármilyen téma nevelési szituációvá tudjon válni, egy nyelvet kellene beszélni!
És a szülők?
A sok információ szintén negatív hozadéka, hogy szorongást generál felnőttekben és gyerekekben egyaránt. Mivel az információk rendelkezésre állnak, értékelni viszont kevéssé tudják, a szülők már a gyerek születésétől fogja próbálják irányítani életét, ami, ha nem társul önmérséklettel, nem lesz más, mint foglalkozások, programok egymásra halmozása, amiket mindenképpen bele akarnak szuszakolni a gyerekek hétköznapjaiba, a szabadidő rovására.
Ebben persze az intézmények is társak, mert azok meg akkor lesznek népszerűek a szülőknél, ha ezeket az igényeket kielégítik. Ez pedig azt eredményezi, hogy a gyerekek leterheltek lesznek, nem lesz szabadidejük, stb.
És hogy hogyan viselik ezt a gyerekek? A többségük „jó kiskatonaként” beáll a sorba – azt a szorongást, amit a szülők saját magukban keltenek azzal, hogy nem járt esetleg a gyerek születésétől babaúszásra, nem kezdte el a bölcsiben az idegen nyelvet stb. - ezt a gyerekek is átveszik sajnos. Az lesz számukra a természetes, hogy napi 8-9 órában végrehajtják kötelességeiket, hogy aztán hazaérve már csak pihegni legyen erejük. Persze vannak olyan gyerekek, akik ellenállnak, ők rögtön kapnak is gyorsan beilleszkedési, vagy magatartászavaros bélyeget.
Ami nagyon veszélyes, hogy ezzel az életritmussal a spontán helyzetek száma minimálisra csökken a gyerekek életében, pedig ezeknek a helyzeteknek a tanulásban nagy szerepe lenne, ugyanis ezek a szituációk azok, amikor saját döntéseket tudnak hozni, amikor meg tudják élni, hogy valamiben kompetensek.
Az irányított helyzetekben kívülről hozott szabályok szerint kell akár egy edzést, akár egy zeneórát végigcsinálniuk. Nincs benne kockázat, nincs benne saját felelősségvállalás, nem tudnak döntéseket hozni, hanem csak szépen menetelnek A-ból B-be, B-ből C-be, és ha egy váratlan helyzet adódik, akkor le is fagynak.
Borzasztóan sokan küzdenek stresszel, a gyerekek nagyjából harminc százaléka szorong, aminek változatos tünetei vannak: alvászavar, körömrágás, tépés, evészavar, hangulatingadozás, valaki bezárkózó lesz, és nem mer kapcsolatot teremteni, valaki sírással reagál, és valaki verbális-fizikai agresszióval vezeti le a feszültséget.
Mit tehet a pedagógus?
A pedagógusokon nagyon sok múlik: elérhetővé vált sok olyan tanítási módszer, ötlet, eszköz, amit korábban csak alternatív iskolák használtak. A gyerekeket be kell vonni az oktatási folyamatba: passzív résztvevők helyett aktív részesei kell(ene), hogy legyenek. Másféle pedagógus-kompetenciákra van már szükség, kincstári, tekintélyelvi tisztelet helyett partneri viszony kell. A tanár a tanítási folyamat irányítója, de inkább katalizátora, mozgatója kéne, hogy legyen.
Az órákon a gyerekektől olyan mennyiségű impulzus érkezik, amire reagálnia kell a tanárnak, és ezt az oktatási folyamatba kellene beépíteni és adaptálni, hiszen a pedagógusoknak épp olyan fontos, hogy spontán helyzetekbe kerüljenek, és arra reagálni tudjanak, mint a gyerekeknek.
Osztályközösségek, szociális kapcsolatok
A gyerekeknek sokkal kevesebb idejük, helyük és lehetőségük van arra, hogy saját szabályalkotás mellett együtt legyenek és megtapasztalják azokat a helyzeteket, amikbe saját megoldásokat kellene tudni kidolgozni. pl. nem lehet összehasonlítani azt a focizást, amit egy edző tart azzal, amikor egy tetszőleges helyen 8 gyerek elkezd focizni.
Ott egy órából legalább negyven percet biztos a szabályalkotással töltenek el, és pontosan ez fogja a társas kapcsolataikat is építeni. Láthatóan másképp alakulnak a kapcsolatok is: a gyerekek az alapján keverednek össze, barátkoznak, hogy ki melyik különórára jár.
Érzelmi élet
Akik jól adaptálódnak a külső elvárásokhoz, könnyen válnak törtetővé, versengővé. Fontos, hogy minél több olyan helyzetet teremtsünk, ahol a kooperációnak helyet adunk. pl. projektek, órai csoportos feladat. Azon túl, hogy a versengés rengeteg kudarccal jár együtt, elképesztően el tud magányosítani. Egy csomóan nem mennek bele olyan helyzetekbe, amikben kockázatot látnak, ami visszautalódik oda, hogy félnek felelősséget vállalni. Nehezen örülnek egymás örömének.
És persze látszanak a felnőttek tünetei a gyerekeken: türelmetlenség, erős hangulatingadozás, ingerlékenység, sértődés, harag. Ez ellen a pedagógusok is tudnak tenni: sokat változik egy közösség olyan iskolán kívüli, oldottabb helyzet hatására, amiket ha a pedagógusok jó érzékkel beiktatnak a menetrendbe. Sokkal fontosabb egy múzeumlátogatásban az oda és vissza vezető út, mint maga a kiállítás, mivel helyzetek adódhatnak, amik segítik az összekovácsolódást, a közösség épülését.
Szexualitás
A fizikai érés egyre korábban kezdődik el. Régebben a 7-8. osztályban volt a szexuális felvilágosítás, most már 5. osztály, de így is van, hogy már csak a gyerekek után futunk. Nem az infó bejuttatása a cél, hanem az, hogy ezek hozzájuk köthetők legyenek. Kevés olyan tizenéves gyerek van, aki ne futott volna bele pornó oldalakba, a mi feladatunk ennek a szextől és szerelemtől való megkülönböztetése.
A magyar pedagógustársadalom sem feltétlenül alkalmas arra, hogy (neveltetés, társadalmi hagyományok miatt), hogy ebben jó segítség legyen, a szülők viszont gyakran még jobban tartanak ettől a témától, és az iskolától várják el a gyerekek felvilágosítását. Jó projektek, kezdeményezések vannak, amiben drámajátékkal segítik a témának a hétköznapivá tételét. Ma már nem igaz, hogy ezek tabutémák, viszont egymástól sokkal inkább szereznek információkat, mint a felnőttektől: itt a felnőttképzésben van nagyon komoly elmaradás.
Méricskélés, átlagolás
A tudás bővülésével elérhetővé vált, hogy a gyereket akár 0 éves kortól vizsgálatokra vihetik a szülők. A vizsgálatok viszont mindig bizonyos sztenderdekhez viszonyított állapotról tájékoztatnak minket. Ha bármilyen irányba eltérés van (akár pozitív, akár negatív irányba), az már aggodalmat kelt a szülőkben, amely természetesen átkerül a gyerekre, és ezek mind a szorongást erősítik. És akkor még az iskolai osztályzásról nem is beszéltünk!
A gyerekek sokfélék, régen is sokfélék voltak, most viszont rengeteg olyan szakember van, aki ilyen-olyan címkéket aggat a gyerekre. Nincs olyan gyerek, akit ha minden elérhető vizsgálatra elvinnénk, akkor valamelyik ne ragasztana rá valamilyen címkét. Nagyon nehéz felelős szülőnek lenni, és mérlegelni, hogy el kell-e vinni a gyereket a huszadik vizsgálatra is, vagy hallgatni inkább a belső hangra, az ösztönökre.
Régebben a szakemberek helyett inkább az adott közösség adott jelzést, segítséget, de manapság a szülőségben is komoly elmagányosodás van. Ha csak egy játszótéri szituációt nézünk meg: 20 évvel ezelőtt teljesen természetes volt, hogy bárki felelősnek érezte magát a jelen lévő összes gyerekért, senkinek eszébe nem jutott megsértődni vagy megbántódni, ha egy idegen ember figyelmeztette a gyereket, mert helytelenül viselkedett, vagy egy balesetveszélyes helyzetbe keveredett.
Ez ma teljesen elképzelhetetlen. Ma mindenki úgy érzi, hogy ez az ÉN feladatom, NEKEM kell megoldanom, NEKEM van jogom hozzá, és senki másnak nincs. Ez a szülői öntudatra ébredéssel jár együtt, és pontosan ez taszítja az embereket abba a borzasztó nehéz helyzetbe, hogy hirtelen valóban magára marad a problémákkal, míg lehet, hogy amikor ezen könnyebben osztozott, az ad hoc közösséggel, sokkal könnyebb dolga volt.
És a végső konklúzió
Az érzelmi életet, érzelmi intelligenciát kellene fejleszteni a roppant adathalmaz fejekbe lapátolása helyett. Az információk bárhol, bármikor elérhetők, felesleges dolog ezeket bemagoltatni. Azt kell megtanítani, hogy ezeket az infókat hogyan kell elérni, értelmezni, rendszerezni.
