A szülők kisebbik része olyan szerencsés, hogy elmondhatja, szerinte jó úton halad a tinédzser korú gyereke, megteszi, ami a dolga, van motivációja ahhoz, ami fontos (leginkább a tanulásról van szó), és ha így folytatódik, akkor minden rendben lesz.
Sokkal jellemzőbb vélekedés, hogy lusta, nem érdekli az iskola, csak a barátaival lóg a telefonon, chaten vagy videojátékokra pazarolja az értékes óráit. Az anyák és apák csodálkoznak, hiszen mintaként nem ezt látja a kölyök: azt látja, a szülők korán kelnek, mennek dolgozni, este otthon házimunkáznak, ügyeiket intézik.
Tegyük hozzá, nem minden kamasz lusta, ott van a másik véglet, akinek az egész napja be van táblázva, iskola után megy az edzésre, onnan a nyelvórára, otthon tanul, beájul az ágyba, és kezdődik az egész elölről. A szombati mozizást pedig lemondja, ha hétfőre tettek egy témazáró dolgozatot.
Sok szülő választaná ezt, de nem biztos, hogy ez jobb, sőt, bármilyen meglepő, ebben több a veszély, mint ami az órák hosszat plafont bámuló, zenét hallgató, csacsogó tinit fenyegeti. Ha sarkosan akarjuk megfogalmazni, a tanulást lehet később is pótolni, de azt, hogy éljen az ember, sokkal nehezebb.
Élet alatt azt értjük, hogy álmodozzon, próbálgassa a szerepeit, keresse önmagát, barátkozzon, szerelmes legyen, töprengjen, adjon időt magának az átalakulásra. Ez sok látszólagos semmittevéssel jár, de közben hömpölyögnek a gondolatok a fejében, a „ki vagyok én, milyen akarok lenni”, no meg a „milyen a világ, és milyennek kellene lennie” jellegű elmélkedések.
Ezek kellenek ahhoz, hogy kiforrjon az értékrendje, végül letisztuljon mindez, és kialakuljon az önálló, felnőtt személyisége. Az kevés, ha valaki csak azt gyakorolja, hogy mindent megcsinál, ami a feladata.
A szülő persze aggódik, mert az ő szeme előtt az lebeg, hogy jó jegyekkel lehet bejutni jó iskolába, az szükséges a jó álláshoz, ami pedig nem árt a boldoguláshoz, hogy meglegyen a gyerek anyagi biztonsága, és sikeres ember válhasson belőle. Mindezt röviden a „Tanulj, mert csöves lesz belőled!” mondat foglalja össze. Az anyáknak és apáknak tehát az a kérdése, hogyan lehetne „rávenni” a fiatalt a tanulásra.
Rávenni sehogy. Odafigyelni lehet, hogy ne vegyük el a motivációját, de intravénásan motivációt adagolni nem. A legtöbb felnőttnek meggyőződése, hogy a gyerekben nincs belső késztetés a tanulásra. Ám valójában eredetileg volt, és az a természetes, ha van, hiszen mindenkiben ott lapul a világ megismerésének vágya, és mindenki szereti, hogy olyan visszajelzést kap, hogy valamiben ügyes volt, jól sikerült neki. Így kezdjük az életet, csak sajnos elvesszük ezt a lelkesedést – legfőképp az iskola, de a szülőn is sok múlik.
A legrosszabb, amivel garantáltan ki lehet apasztani az utolsó csepp belső indíttatást is, az a noszogatás. „Tanulj máááár!” „Már megint csak ténferegsz, kész van már a leckéd?” Akinek ezt mantrázzák a fülébe, attól elveszik a lehetőséget, hogy saját feladatként, saját felelősségként élje meg a tanulást, és persze saját sikerként, ha eredményes a felelet.
Ahhoz, hogy motivált maradjon, vagy újra azzá váljon a gyerek, először is szükséges, hogy ne legyünk mindig a sarkában, hanem úgy tekintsünk a tanulás témára, mint az ő dolgára, ő felelősségére.
De a szülőn is sok múlik, csakhogy éppen abbéli aggodalmunkban, hogy nem szedi össze magát a tini, és baj lesz belőle, általában olyasmiket teszünk, ami ellentétes hatást vált ki. A legjellemzőbb, hogy a jó eredményre alig reagálunk, vagy, ami még rosszabb, jutalmat adunk (ami bizonyítottan apasztja a belső motivációt), a rosszra pedig szidás vagy büntetés a válasz.
Gondoljunk bele, minket vajon mi ösztönözne? A büntetéstől való félelem egyes esetekben hatékony: olyankor, amikor nem kérdés, hogy valamire képesek vagyunk-e, csak akarni kell. Felnőttként például befizetjük a telefonszámlát, különben kikapcsolják a készüléket. A tanulás azonban csak szülői szemmel nézve hasonló („hát persze, hogy képes rá, okos gyerek az”), a tiniben azonban ott van a kudarctól való félelem. Bizonytalan, vajon meg fogja-e érteni, képes-e megjegyezni, menni fog-e neki éles helyzetben is. Szorongás tapad hozzá, és ilyen helyzetben a biztatás, és kudarc esetén az együttérzés sokkal motiválóbb.
Ha nem sikerül a matek dolgozat, és elmondom neki, milyen lusta, és ezt csak magának köszönheti, mert nem készült, azzal nem inspirálom. A kudarc kritikus pillanat, könnyen elillan a motiváció. Ha együttérzést és támaszt nyújtok, akkor segítek megvédeni ezt a törékeny kincset.
Ha hihetetlen, hogy a gyereket épp kudarc idején kellene legjobban támogatni, gondoljunk bele, nekünk mi esik jól, mikor úgy érezzük, valami nem megy, és már egyre nehezebben is vesszük rá magunkat. Biztos van ilyen: fogyókúra, jogosítvány, nyelvgyakorlás... Miért bánnánk úgy a saját gyerekünkkel, ahogy nekünk is fájna?
Cziglán Karolina
pszichológus
