Van-e olyan, akitől sosem kérdezték meg már babájuk párnapos korában, hogy „Na, és jó baba?”. Úgy tűnik, a világ két részből áll: az egyik, aki ezt kérdezi, és bizonyára tudja, mit ért alatta, a másik, aki értetlenkedik, vajon hogyan tud egy újszülött baba jó vagy rossz lenni.
Aztán, ahogy telnek az évek, egyre inkább körvonalazódik egy kép arról, mit jelent a "jó" gyerek, a "rossz" gyerek. Igazából ugyanazt, mint rég, a baba esetében: jó az, akivel könnyű bánni. Nem túl vad, szót fogad, nem önti bele a klaviatúrába a kakaót stb.
Minél nagyobb a gyerek, annál többen hajlamosan ezt jónak és rossznak mondani, feltételezve, hogy a gyereknek szabad választása van, hogy erkölcsi döntést hozzon, mennyire könnyíti, vagy épp keseríti meg szülei életét.
Nehéz kérdés, mikortól mondjuk ezt jogosan, de alapfeltétel lenne, hogy a gyereknek, fiatalnak már legyen megbízható iránytűként működő lelkiismerete, legyen annyira fejlett a mentalizációs képessége, hogy pontosan fel tudja mérni, a másikban milyen hatást kelt egy-egy tettével, illetve, hogy tartson ott az impulzuskontroll gyakorlásával, hogy szabadságában álljon leállítani indulatait, vagy teret engedni azoknak.
Nem határozható meg egy pontos életkor minderre, hiszen ezek folyamatosan fejlődnek, és nem is egyszerre mindenkinél, de az biztos, hogy egy óvodás korú csemete távol áll attól, hogy a fenti sorok ráilljenek. Sokkal inkább igaz, hogy nem jó és rossz gyerekek vannak, hanem van, akivel könnyebb, mert alkalmazkodóbb, míg a másik gyerekkel nehezebb, és még inkább igaz, hogy vannak szerencsés összeillések a szülővel, és kevésbé jól passzoló szülő-gyerek párosok. Egy halk szavú, passzív, csendes gyerek az egyik anya vagy apa számára áldás, a másikat idegesítheti a lassúsága. Ő azzal az élénk, huncut csemetével jön ki jól, aki őt szórakoztatja, mert vannak egyéni ötletei, kezdeményezései, van humora, míg egy másik szülő úgy érezné vele, nem bírja energiával.
Amikor arról beszélünk, ne egy séma alapján neveljük a gyerekeket, hanem egyéniségüket, személyiségüket figyelembe véve, az éppen abból a tudásból indul ki, hogy nagyrészt a mi felnőtt szemüvegünk határozza meg, milyen az a gyerek: jó vagy rossz. Ugyanahhoz a tetthez többféleképp viszonyulhatunk, annak megfelelően reagálunk rá, és ez önbeteljesítő jóslat is lesz.
Ha a gyerek kezdeményezését, például azt, hogy elkezdett a kiskanállal zenélni a poháron, úgy címkézzük, hogy idegesíteni akar, akkor legközelebb is, ha unatkozik, tenni fog valamit, amivel egyszerűen hatást vált ki: ha az az élménye, hogy mást nem lehet, hát bosszant minket. Nem azért, mert rossz, hanem mert megtapasztalta, hozzánk így lehet kapcsolódni, így tud reakciót kiváltani.
Ha viszont az a válasz, hogy mi is megcsilingeltetjük a mi poharunkat, vagy egyszerűen azt mondjuk: „szép hangja van”, akkor az lesz az élménye, tud jót tenni, illetve, képesek vagyunk felvenni a szálat, és bekapcsolódni a kezdeményezésébe. Legközelebb már aszerint fogja keresni, mit csináljon, ami közös mulatság lehet. Valójában a „legközelebb” nem szó szerint értendő, sok-sok kis élményről van szó, és egy irányról, ami apró lépésekben formálódik.
Valós példa arra, a felnőtt reakciója mennyire meghatározza a gyerekkel való kapcsolatot és légkört, amit egy anya mesélt lányáról. Amikor elkezdtek a gyerekek írni tanulni az első osztályban, lányát nagyon lelkesítette ez az új tudás, szenvedélyes levélíróvá vált. Otthon is szórakozásból mindenkinek kis leveleket írogatott, és az osztályban is ezt tette. Ezt a tanító koránt sem értékelte, igyekezett büntetni, megszégyeníteni, felküldte a „banyához” (talán az igazgatónő lehetett?), rendszeresen beírásokat küldött haza, amelyekkel tájékoztatta a szülőket gyermekük minősíthetetlen magatartásáról.
A család érezte, hogy ez nem ideális hely a lánynak, és amikor alkalom nyílt rá, átvitték abba az iskolába, ahova eredetileg is szerették volna íratni, de helyhiány miatt nem sikerült ott kezdeni. A gyerekből nem tudta az első iskola kiölni a levelezés szenvedélyét, itt is folytatta. Amikor ezt meglátta a tanító, ráharapott a témára, elkezdte mesélni az osztálynak, hogy a levelezésnek vannak szabályai, hogy hogyan írunk levelet, mire érdemes figyelni.
Borítékokat hajtogattak, postaládát készítettek, az egész osztályra átragadt a levelezési láz. Sokan bélyeget hoztak otthonról, egymásnak írogattak. Közben nyilván észrevétlenül gyakorolták az írást, nőttek az ismereteik a kommunikációról, és az osztályközösségnek is jót tett, hogy így is kapcsolódhatnak egymáshoz.
Biztos sokakban felmerül, mi van, ha a gyerek valami olyat tesz, ami egyértelműen zavaró, káros? A levelezés nem ilyen, különösen egy kisgyereknél, aki épp most gyakorolja az írást, de mi van, ha valaki csúfolódik, ha bánt másokat, ha agresszív? Akkor se utasítsuk el? Ezekre a hatásokra rá kell irányítani a gyerek figyelmét, de ilyenkor is fontos, a szülő vagy pedagógus milyen szándékot tulajdonít neki. Az első iskolában fel sem merült a tanítóban, hogy nem bosszantani akarja a lány, hanem egyszerűen élvezi ezt a tevékenységet. És gyakran úgy vagyunk vele, a mi érzésünket vetítjük a gyerekre, mintha az az ő szándéka lenne. Valójában a legrosszabbul elsült tett mögött is van valamilyen vágy, ami jogos, elfogadható szükségletből származik. Fontos, hogy a felnőttek ennek megfelelően reagáljanak, és annak az eredeti szándéknak mutassanak proszociális, azaz a társak számára is elfogadható megjelenési utat.
Cziglán Karolina
pszichológus
