Szabaduljunk meg az oktatás halálvölgyéből!

Zanza!

Az USA bizonyos részein a tanulók akár 60-80 százaléka is kibukik a középiskolából. Ha ezt a számot sikerülne megfelezni, az az ország gazdaságának nettó 1 trillió dollár bevételt jelentene. Társadalmi szinten ilyen hatalmas összegbe kerül eltakarítani a kárt a bukás-krízis után.

Magyarországon nagyjából 11 százalék körül van a végzettség nélküli iskolaelhagyók aránya. Finnországban pedig nulla. Ken Robinson szerint mindez a kibukás (már ahol van), arra vezethető vissza, hogy az oktatás jelenlegi kultúrája egyszerűen ellentmond az emberi élet három fő alapelvének.

Pedig egyszerű dolgokról van szó: az emberek – és a gyerekek – különbözőek, vagyis különbözően kellene bánni velük; kíváncsiak, tehát akár maguktól is tanulnak, csak jól kell terelgetni őket; és kreatívak, vagyis kitalálják, hogy mit kezdjenek magukkal. Ezekre a tulajdonságokra pedig éppen, hogy alapozni kellene az oktatást, nem pedig visszafogni őket.

Ken Robinson (aki egyébként Sir Kenneth Robinson, mivel 2003-ban a tudomány érdekében végzett szolgálatáért lovaggá ütötték) az oktatás, mint tudomány kutatója, és tanácsadója különböző tudományos és non-profit testületeknek.

Hogyan szabadulhatunk ki az oktatás halálvölgyéből című TED előadásában összefoglalta, hogy mi az a három dolog, amire alapozva sikeres oktatási rendszert lehetne létre hozni. A helyzet Magyarországon - és a világon szinte mindenhol - nagyon hasonló, érdemes vele foglalkozni.

Fogadjuk el: nem vagyunk egyformák

Az első ilyen alapelv az, hogy az emberi lények természetüknél fogva különfélék és sokrétűek. Aki egynél több gyereket látott már életében, az pontosan tudja, hogy minden gyerek különböző. Az oktatási rendszer viszont úgy épül fel, hogy nem a gyerekek különbözőségén, hanem a hasonlóságokon alapul. Arra ösztönzi az iskolákat, hogy kiderítse, mire képesek a gyerekek egy nagyon szűk teljesítményspektrumon belül.

A fókusz leszűkül az úgynevezett STEM tantárgyakra (science, technology, engineering and mathematics, vagyis tudomány, technológia, tervezés és matematika), és bár ezek nagyon fontosak, nem bizonyulnak elégnek. Az oktatásnak egyenlő fontossággal kellene kezelni a művészeteket, a humán tárgyakat, a testnevelést.

Amerikában a gyerekeknek jelenleg 10 százaléka figyelemhiányos-hiperaktivitás zavarral küzd. Ez nyilván egy létező dolog, de az okok a körülményekben keresendők: ha leültetünk egy gyereket, és silány adminisztratív munkát végeztetünk velük, persze, hogy izegni-mozogni kezdenek. A gyerekek legtöbbször nem szenvednek pszichológia betegségekben: gyerekkorban „szenvednek”.

Olyan változatos tananyaggal tudnak jól boldogulni a gyerekek, amely elismeri sokféle tehetségüket, nem csak néhányat. A művészeti tárgyak nem csak azért fontosak, mert javítják a matematika eredményeket, hanem azért, mert a gyerekek lényének olyan részeit szólítják meg, amelyek egyébként érintetlenül maradnak.

Második alap: a kíváncsiság

Ha fellobbantjuk a gyerekekben a kíváncsiságot, nagyon gyakran, minden további segítség nélkül, maguktól tanulnak. (Erről szólnak Sugatra Mitra indiai oktatáskutató csodálatos projektjei, mint például a Lyuk a falban - Hole in a wall, vagy a felhőiskola építése)

A gyerekek született tanulók, nagyon nagy teljesítmény elrontani vagy elnyomni bennük ezt a képességet. Csakhogy jelenleg az iskolarendszer nem így működik, hanem készen adja át a tudást. Pedig a jól felfogott tanítás nem egy átadó rendszer: a jó tanárok bevonják a gyerekeket, ösztönzik őket és provokálnak. A tanár szerepe a tanulás előmozdítása, nem más.

shutterstock 141409255

Ehelyett jelenleg a tanítás és a tanulás helyett a számonkérésen van a fókusz. Persze ez is fontos, a standardizált teszteknek, felméréseknek igenis van létjogosultságuk. Méghozzá diagnosztizálniuk kellene, hogy ki mit tud, megnyugodhat-e a tanár, hogy minden oké, vagy másképp kellene csinálni valamit, mert a gyerekek nem tudják még, amit kellene. Egyszóval támogatniuk kellene a tanulást, nem akadályozniuk.

A kíváncsiság helyett a megfelelés kultúrájában élünk. A gyerekeket és a tanárokat arra ösztönzik, hogy rutin algoritmusokat kövessenek ahelyett, hogy felkeltenék a kíváncsiságukat és a képzelőerejüket.

A harmadik alap: a kreativitás

Az ember a természeténél fogva kreatív, alakítjuk a saját életutunkat, haladunk, újra alakítjuk. Keressük a lehetőségeket, az alternatívákat, és az oktatás egyik feladata éppen az lenne, hogy ezeket a kreatív képességeket felébressze és fejlessze. Ehelyett éppen ezzel az egyediséggel nem tud mit kezdeni az oktatás, ezért szabványosít.

Mit csinálnak jól az éllovasok?

A nemzetközi felmérések eredményei szerint jelenleg Finnország oktatási rendszere a legelőremutatóbb: matekból, tudományos tárgyakból és szövegértésből rendre az élen végeznek a tanulóik. Azt tudjuk, hogy ezekből a tárgyakból jók a finn gyerekek. Igaz, ez a tesztek baja: hogy csak bizonyos képességeket mérnek, így ezekről vannak információnk, más fontos dolgokról meg nincs.

Csakhogy a finnek nem megszállottjai ezeknek a tárgyaknak, sem pedig a teszteknek. Egészen más, rugalmas a hozzáállásuk az oktatáshoz, beleértve a humán tárgyakat, a testnevelést, a művészeteket is.

Nincsenek is korai (végzettség nélküli) iskolaelhagyóik. Miért is lennének? Ha valaki bajban van, kitalálják, hogyan segíthetnének rajta.

Sajnos a jól teljesítő rendszerek hozzáállása egészében véve nem fedezhető fel Amerikában (és Magyarországon sem), vagyis az, hogy személyre szabják a tanítást és a tanulást. Felismerik azt, hogy a tanuló az, aki tanul, és a rendszer az, ami le kell, hogy foglalja őket, kielégítse a kíváncsiságukat, az egyéniségüket, a kreativitásukat. Így vehető rá valaki a tanulásra.

Megbecsült hivatás a tanároké?

Nem érhető nyomon az amerikai rendszerben a másik fontos kritérium sem: Finnországban nagy becsben tartják a tanári hivatást, úgy anyagilag, mint erkölcsileg. Kivételes emberekből lesznek tanárok, és általuk, illetve azáltal, hogy biztosítják számukra a lehetőséget, a tanári hivatás valóban fejlődik. Erre költeni nem kiadás, hanem befektetés, tudják ezt Kanadától Hong Kongig, Dél-Koreától Sanghajig. (Ezek azok az országok, amelyek kiemelkedően jól teljesítenek a nemzetközi felméréseken, Magyarország pedig az átlag alatt.)

A sikeres oktatási rendszerű országok harmadik jellemzője pedig az, hogy a feladat elvégzéséért az iskola a felelős. Tehát nem központi kormányzatok vagy agytrösztök döntik el, hogy ők értenek az oktatáshoz, és megmondják a tanároknak, hogy mit, hogyan tegyenek.

A baj ezzel az, hogy az oktatás nem bizottságokban és kormányzati épületekben történik, hanem iskolákban és osztálytermekben, akik pedig csinálják, azok a tanárok és a tanulók. És ha kellő megfontoltság nélkül zajlanak a dolgok, a rendszer nem működik tovább. A felelősség az embereké kell, hogy legyen azért, hogy hogyan végzik a dolgukat.

shutterstock 107801354

Középpontba az embert!

Az oktatás nem egy mechanikus rendszer, hanem emberi. Emberekről szól, akik vagy akarnak tanulni, vagy nem. Mindenkinek, aki kibukik az iskolából, megvan rá az oka, ami az életében gyökerezik. Unalmasnak, lényegtelennek találják, vagy úgy látják, hogy nem illik össze azzal az élettel, amit az iskolán kívül élnek. Trendek vannak ugyan, de a történetek mindig egyediek.

Egy Los Angelesi megbeszélésen olyan oktatási programokat mutattak be, amelyeket azért hoztak létre, hogy segítsék a gyerekeket visszakerülni az oktatásba. Ezeknek volt néhány közös vonása: nagyon személyre szabottak, nagy erőkkel támogatják a tanárokat, szoros kapcsolatot ápolnak a közösségekkel, változatos a tananyaguk, és gyakran együtt dolgoznak a tanulókkal az iskolán kívül is.

Ezek a programok működnek. Az az érdekes, hogy ezeket alternatív oktatásnak nevezik. Holott szerte a világon minden bizonyíték arra mutat, hogy ha mind így járnánk el, nem lenne szükség az alternatívára.

Önök mit gondolnak erről? A körülmények megváltoztatásával az oktatási rendszer is kivirágozna, és a gyerekek is boldogabbak és lelkesebbek lennének, vagy örüljünk, hogy harmincfős osztálylétszámokkal, ennyi pénzből ilyen tehetséges embereket sikerül képezni, mint a magyarok?

Blogmustra