LEGO kiállításra vittük a gyerekeket. Mondjuk én soha nem értettem, hogy miért jó az, ha csak nézhetik a játékokat, de nem játszhatnak velük, de hát ízlések és pofonok különbözőek, a gyerekek olyan furcsák, sokaknak pont ez jön be.
A zsúfolásig telt teremből egyébként úgy látszott, hogy elég sok más kisgyerekes családnak is bejön ez az érzés. Nekem az is rejtély, hogy mi a jó abban, ha a kétéves Döncikét percenként meg kell akadályozni, nehogy valami végzetes kárt tegyen az éppen csak érintőlegesen elkordonozott, csoda-giga LEGO alkotásokban. Szerintem az ilyesmi pont arra jó, hogy a gyerek frusztrálódjon. De hát különbözőek vagyunk szerencsére, más szerint meg éppenhogy ez a jó a Döncikének, ez szolgálja az érdekeit. Tanul belőle, a szülők meg jól szórakoznak. Vagy fordítva, vagy mit tudom én.
Szóval ott tolongott egymás hegyén-hátán a sok kisgyerek, amikor is egyszer csak, mintegy varázsütésre kitört a hiszti. De nem úgy, hogy egy gyerek hisztizik, vagy kettő, két ellentétes sarokban, mindegy, úgyis elveszik a hangjuk az általános morajban, hanem legalább egy tucatnyi gyerek zendített rá egyszerre.
Bár az is lehet, hogy nem egyszerre zendített rá egy tucatnyi gyerek, hanem szépen, sorban, ahogy egy zeneműben lépnek be a különböző szólamok, hogy a végén az egész összeálljon egy frenetikus hisztiszimfóniává. De én már csak a végeredményt észleltem, az általános visítást.
Ekkor a rutinos szülők fogták a gyereküket, meg a sátorfájukat, és szó nélkül hazamentek. És voltak, akik nem mentek haza, hanem a módszereiktől függően vagy elkezdték nyugtatgatni a vörös fejjel üvöltő gyereküket, vagy próbálták elterelni a figyelmüket még nagyobb, még szebb LEGO építményekkel. Vagy lehúzták az arcuk rolóját, bezárkóztak önmagukba, és úgy tettek, mintha a gyerekük nem visítana üveghangon, át az egész termen, hanem, mondjuk, termésképet rakna ki csendben a sarokban, tökmagból és datolyából.
Megmondom mi történt: dél volt, a gyerekek meg éhesek és álmosak lettek hirtelen.
A bölcsis-ovis korosztálynak viszont ebéd és alvás helyett most itt a tömegben, gyerekeket kerülgetve kellett mindenféle játékokat nézniük, amikkel nem játszhattak, és ez így éhesen, álmosan kiverte náluk a biztosítékot. Nem egy, és nem két kisgyereknél, hanem majdnem mindegyiknél, döbbenetes volt látni. Meg azt is, hogy mennyi szülő nem kapott észbe, hogy ugyan, mi lehet a gyerek baja?
Jó, én készséggel belátom, hogy vannak gyerekek, akik „egy éves koruk óta nem alszanak délután”. Hát, az lehet. Gondolom, az óvodában, egy átlagos hétköznap ennek ellenére mégsem a játszótérre viszik őket délben, hanem megetetik, majd leteszik pihenni. Másfél óra nyugi, az következik ilyenkor.
Én sem szoktam például este tízkor aludni, de ha mondjuk, valaki ebben az időpontban megkérne, hogy most azonnal írjak neki egy cikket holnap hajnali megjelenéssel, lehet, hogy előadnám a szofisztikált felnőtthiszti minősített esetét, és e-mailben küldeném el a radai rosseb jégeső verte télikertjébe. Mert este tízkor másnak van itt az ideje, ennyi.
Szóval kedves kisgyerekes szülők, én tényleg megértem, hogy jó, ha hétvégén együtt a család, és mindenféle érdekes és izgalmas dolgot csinálnak közösen. Sőt, azt is készséggel elfogadom, hogy kikérik maguknak, hogy egy idegen újságcikkben pofázzon bele, hogy mit csinálnak a saját gyerekükkel délben, teliholdkor, vagy húsvét hajnalán. Ha akarják, éjfélkor viszik shopizni őt a plázába, ha meg ahhoz van kedvük, akkor hagymát esznek hagymával, belátom.
Csak egyet kérek, mindenki érdekében: legközelebb, ha valami nyilvános programon elkezd délben üvölteni a gyerekük, akkor forduljon meg a fejükben az is, mint egy lehetséges magyarázat: éhes, álmos, elege van, azért borult ki, és ha tehetik, segítsenek rajta, és vigyék haza.
Köszönöm.
