Az tud érvényesülni magánéletben és szakmailag egyaránt, aki rendelkezik a megfelelő, egészséges önbizalommal. A túl kevés se jó, mert nem tud kiállni magáért, a túl sok se jó, mert az már nem önbizalom, hanem elbizakodottság, amit nehezen tolerál a társadalom. Megkérdeztük Habis Melinda klinikai pszichológus, terapeuta szakértőt, mit tehetünk azért, hogy az önbizalomra nevelés minél korábban elkezdődjön.
Figyeljünk oda a természetes szükségleteire!
Fontos tisztázni, hogy az önbizalomra nevelés már újszülött korban elkezdődik azzal, hogy reagálunk a gyermekünk szükségleteire: ha éhes megetetjük, ha sír, megnyugtatjuk. Ezzel azt sugározzuk neki, hogy az érzései jogosak és szükségesek. Az egészséges énkép egyik legfontosabb alapköve, hogy önazonosak lehessünk.
Legyünk őszinték érzelmeink megélésben!
Mutassunk példát az érzéseink megfogalmazásával és kimutatásával! Mondjuk el, mit hogyan élünk meg, segítsük ebben a gyermekünket is. Hagyjuk kifejeződni negatív érzéseit, ezeket fogalmazzuk meg, tegyük érthetővé a számára. („Megértem, hogy mérges vagy, amiért Julcsi elvette a játékodat.”) Gyakoroljuk ezt minél többet!
Adjunk neki teret!
Fontos, hogy hagyjuk őt felfedezni a külvilágot, kísérletezni. Babakortól biztosítsuk a szabad mozgás lehetőségét, óvodáskorban hadd ismerkedjen, játsszon más gyerekekkel. Ha magunk is szorongóak vagyunk, ez nehéz feladat lehet. Ilyen esetben gondolkodjunk el azon, mitől is tartunk valójában.
Neveljük asszertivitásra!
Bízzunk benne! Ha gyermekközösségben konfliktushelyzet adódik, bátorítsuk gyermekünket a megoldás kitalálására. Jó ha a gyerekek képesek egy-egy játékon maguk között osztozkodni. Heves indulatok esetén természetesen lépjünk közbe. Ne nézzük el, hogy verekedés vagy szóbeli bántalmazás hatására oldódjon meg egy konfliktus! Viszont döntsön szabadon apróságokban. Például melyik nadrágot veszi fel a kettő közül.
Ne várjunk tőle irreális dolgokat!
Elvárásaink mindig reálisak maradjanak, csak életkorának megfelelően, az ő igényei mentén vonjuk be az otthoni teendőkbe, vagy adjunk neki feladatot. Hagyjuk hogy képességei érdeklődése mentén, természetes sorrendben bontakozzanak ki. Például ne akarjuk, hogy iskolás korára olvasson.
Tiszteljük és várjunk el tőle is tiszteletet!
Fejezzük ki az egymás iránti tiszteletünket. Beszéljük vele úgy, ahogyan mi is elvárjuk tőle. Magyarázzuk el a döntéseinket, és beszéljünk az ezekkel kapcsolatos gondolatairól, érzéseiről. Köszönjük meg, ha segít.
Adjunk neki minőségi időt!
Játsszunk, beszélgessünk sokat, adjunk neki osztatlan figyelmet. Ha gyermekünk bármikor fordulhat hozzánk, mindig meghallgatjuk, azzal azt közvetítjük, hogy fontos nekünk. Idővel ez belső értékké válik, és fontos lesz saját maga számára, értékesnek látja majd saját magát.
Dicsérjük megfelelően!
Mindig az erőfeszítéseit vagy a viselkedését dicsérjük, ne az eredményt vagy a személyét! (Az, hogy „Okos/szép kislány vagy!” nem építi az önbecsülését.) Fontos, hogy konkrétan fogalmazzunk. „Nagyon büszke vagyok rád, amiért nem adtad fel, miután elsőre nem sikerült felépítened a tornyot, hanem tovább próbálkoztál.”
Ezeknek az alapvető tanácsoknak a betartásával elérhetjük, hogy a gyermekek már óvodáskorukban differenciáltan álljanak magukhoz és a saját teljesítményükhöz, hogy bátrak legyenek és önállóak, de nem a társaik ellenében. Ez a fajta hozzáállás később az iskolaérettség elérésekor különösen hasznos lesz, segít a közösségbe való hatékony beilleszkedésben.
