Magyarország leghíresebb asztalosa az autodidakta restaurátorként dolgozó Rostás Árpád. Hívták már versailles-i intarziás parkettát restaurálni épp úgy, mint Róma egyik 500 éves kápolnájának faburkolatát felújítani, de bútorokon és lépcsőkorlátokon is szívesen dolgozik. Azonban nem csak famunkáiról, hanem rászoruló gyermekekkel végzett karitatív tevékenységéről is ismert.
Honnan jött a késztetés, hogy rászoruló gyerekeken segítsen?
Négyévesen kerültem a nágocsi intézetbe. Emlékszem, ahogy vártam, hogy jöjjön az anyukám, odaszaladtam egy nénihez, és örömmel kiáltottam neki: anyukám, mennyire vártalak! Ő pedig azt felelte, hogy nem az édesanyám, csak a nevelőtanárom. Sírtam, mint a záporeső. Aztán kézen fogva bevitt a templomba, és ez annyira megfogott: a templom, a kereszt, amire felnéztem, hogy már akkor azt gondoltam, ilyet én is tudnék faragni. Az intézeti évek meghatározóak voltak. Pontosan tudom, hogy milyen érzés volt, amikor karácsonykor vagy nyári szünetkor jöttek a szülők, rokonok és elvitték a gyerekeket. És voltunk jó tízen, húszan, akikért soha nem jött senki. Soha nem mentünk sehová, csak az intézeten belül voltunk. Én tudom a legjobban, milyen nagy élmény ezeknek a gyerekeknek, ha valahova elmehetnek nyaralni.
Honnan jött a boksztábor gondolata?
Cingár gyerek voltam, folyton megvertek a többiek. Megfogadtam, ha felnövök, én leszek az erősebb, és én verek meg mindenkit. Aztán ebből annyi vált valóra, hogy bokszolni kezdtem, a válogatott tagja is lettem. Ebből a rettenetes kilátástalanságból, amiben ezek a gyerekek vannak, két kitörési lehetőség van: a szakma, és a sport. Úgy gondolom, hogy valakinek össze kell gyűjteni őket és - mert sokuk ezt nem hallja soha senkitől - elmondani nekik, hogy édes fiam, van előtted lehetőség, csak erre, vagy arra indulj el. A társadalomban farkastörvények uralkodnak, ha integrálódni akar, ha ki akar törni, akkor célt kell látnia maga előtt, és ehhez muszáj, hogy kapjon valami segítséget.
Mikor szervezett először tábort?
2000-től tart ez a fajta munka. Nagyon nehéz volt az indulás. Először mindenkinek írtam, a cigány szervezetektől kezdve a politikusokon át a magyar kormányig. És nem kaptam senkitől semmit. Nekem ezen a táboron nincs hasznom, nem kapok rá semmilyen támogatást, inkább saját pénzt rakok bele. Volt egy év, amikor kaptam ugyan kétmilliós utólagos finanszírozást, de aki szervezte nekem a tábort, és ő maga is félig-meddig szívességekből szedte össze, nem tudott elszámolni. A politikusok közül Áder János volt, aki segített magánemberként, leküldött egy csomagot, csokoládét, pénzt. Nagyon hálásak voltunk. Később más politikusok is küldtek ezt-azt magánemberként. Elfogadtuk, nem néztük, ki küldte, nem érdekel a politika. Közben meg jártam be önkormányzatokhoz, szervezetekhez kilincselni, küldözgettem a leveleket, volt olyan, hogy a fülem hallatára mondták, hogy dobják ki a levelemet. Ennek ellenére mindig összejöttek a táborok, mert rengeteg segítőkész ember van. Most például a keszthelyi önkormányzat lehetővé tette, hogy bemenjenek a gyerekek a Festetich-kastélyba ingyen. El tudja képzelni, mit jelent ez, olyan gyerekeknek, akik közül egy-kettő a falu határán sem jutott még túl?
Hogy sikerült a tábor? Hol nyaraltak a gyerekek?
Balatongyörökön voltunk, összesen nyolcvan gyereket vittem magammal az ország minden pontjáról, néhány kísérőtanárral együtt. Mindegyik intézetis vagy mélyszegény, hátrányos helyzetű. A tábor szakmai programját Hranek Sándor Európa,- és világbajnok volt ökölvívó állította össze, régi jó mesterem. A napi két óra edzés után egy igazi balatoni nyaralás várta a gyerekeket. Kiderült például egyik nap, hogy a legtöbbjük nem ült még hajón. No, akkor elmentem, és volt, aki adott nekünk hajót Keszthelyen. Ez feledhetetlen élmény volt nekik, alig akartak hazamenni. De tudja, ezeknek a gyerekeknek az élményeken túl az a legfontosabb, hogy végre valaki szeretettel fordul feléjük, hogy azt mondja nekik valaki: van előtted jövő, akárki lehet belőled. Ezt soha, senkitől nem hallják.
Szervezett az évben egy másik tábort is, ugye?
Igen, Királyréten. A kedvesem, valamint a szociológus lányom segített megszervezni. A Börzsönyben voltunk, az apropó egy fahíd felújítása volt. Ez egy asztalos-tábor volt, négy családból összesen huszonhat gyerek jött el. Dolgoztunk egy keveset, utána nyaraltunk. Egy örök élmény volt számukra. Az utolsó napon feljöttünk Pestre, megnéztük az Országházat, a Fővárosi Nagycirkuszt. Volt olyan gyerek, aki nem hitte el, hogy be fogják őt engedni a parlamentbe. Ezek a gyerekek azzal az élménnyel fognak hazamenni, hogy sokszor éjszakákon át beszélgettünk a tűz körül arról, hogy mindezt ők is meg tudják csinálni, ők is el tudják érni. Ebből a huszonhat gyerekből két fiú már be is iratkozott szakmunkásképzőbe. Ez nagyon fontos eredmény: sok cigány gyerek nem azért nem tanul tovább, mert nincs meg benne a vágy, hanem mert meg sem fordul a fejében, hogy az neki is sikerülne.
Legalább olyan fontosnak tűnik önnek a gyerekekkel való foglalkozás, mint a saját munkája.
Nézze, amíg van két kezem, csinálom. Engem a politika vagy a meggazdagodás nem érdekel. Én sokszor a cigányokat képviselőkön is azt látom, hogy csak addig állnak szóba az emberrel, míg be nem jutnak a parlamentbe. Utána pedig elszakadnak a valóságtól. Miközben ezeket a gyerekeket alapvető dolgokra kell megtanítani. A telepen, ahol vannak, néha vezetékes víz sincs. Meg kell tanítani, hogyan köszönjenek, mi az alapvető higiénia, hogy anélkül nem fognak szóba állni vele. És ezt a problémát azzal, hogy felszámolják a cigánytelepeket, nem lehet megoldani. Ha bevezetnék a vizet, azzal lehetne megoldani. Vagy vegyük az étkezést: a háromszori étkezésen kívül a táborban minden nap elfogyott öt kiló kenyér, egy kiló zsír. Mert nem ismernek mást, csak a zsíros kenyeret. Ha van melegétel, az csak ünnepnapokon, hétvégén. Meséli az egyik kisfiú, hogy nyolcan laknak egy szobában, hogy nem volt még kint a falujából. Számtalan ilyen gyerek van. Nekik utat kell mutatni, mert ráadásul a legtöbb okos, tehetséges, tud zenélni, faragni. Azt tanítom nekik, hogy tanuljanak szakmát: menjenek kőművesnek, festőnek, ácsnak, asztalosnak. Ezekre a mesterségekre mindig szükség lesz.
Mi az, amin most dolgozik gyerekekkel együtt?
Egy trónszéket készítettem Ferenc pápának. Számomra a hit nagyon fontos: emberek hagytak már cserben, Isten még sosem. Mikor dolgozni kezdek, mindig hozzá fordulok először, a régi mesterhez, aki figyel. Ezért is álmodtam meg ezt a trónust, és az elkészítésében több gyermek is segített. Ferenc pápa elfogadta a zarándoklatra való kérelmünket, így elvihetjük neki. Úgy tervezem, hogy száz gyereket vinnék magammal, valamint nyolcvan felnőttet, akik közül húszan olyan, nekem személy szerint fontos emberek, akik segítő kezet nyújtottak az utamon. Pár napot töltenénk a szent városban, és részt vennénk az audiencián. Számomra ez a trón azért fontos, mert úgy érzem, valamit vissza tudok adni a hazámnak. Tudom, hogy az én neveltetésem, taníttatásom sok pénzbe került. Ezt mondom a gyerekeknek is: legyetek hálásak. A többi magyar ember sok pénzt fog arra áldozni, hogy valaki lehessen belőletek. És ezt csak egy dologgal tudjátok igazán meghálálni majd: a munkátokkal.
Rostás Árpád Alapítvány: 1038 Budapest, Szentháromság utca 7. Bankszámlaszám: 10918001-00000084-19720007 titkarsag@rostasarpad.hu
