Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Aki eltitkolja a gyerek elől a betegséget, nem megkíméli a tehertől, hanem egyedül hagyja vele.
Arról gyakran esik szó, hogyan kezeljék a szülők, ha tartósan beteg gyerek él a családban, de úgy tűnik, keveseknek jut eszébe, hogy legalább annyi kérdést és problémát vethet fel, ha a szülőt éri baleset, ha ő beteg huzamosabb ideig, vagy akár egész életén át. Egy sor dilemma merül fel, például, hogy hogyan kommunikáljanak erről a gyerekkel, hogyan kezeljenek bizonyos kényes helyzeteket.
Sok múlik a betegség jellegén, ezért nagy különbségek adódnak abban, hogyan lehet jól kezelni a baleset vagy betegség kapcsán felmerülő helyzeteket. Nem mindegy, hogy stagnáló állapotról van szó, olyan korlátozottságról, ami kiszámítható, és nem kell különösebb váratlansággal számolni (ilyen például, ha mozgáskorlátozott vagy látássérült a szülő), vagy esetleg olyan betegségről, balesetről, amiben romlik a szülő állapota, akár halállal végződhet. Szintén sajátos kezelést igényel, ha elsősorban a személyiséget és viselkedést érinti a betegség, mint a legtöbb pszichiátriai zavar.
A különbségek tehát jelentősek a betegség jellegétől függően, így az is változatos, hogyan kezeljük, de van néhány szempont, ami előkerülhet majdnem minden esetben. Az egyik ilyen, hogy mikor és mennyit mondjunk a gyereknek. Az alapszabály az, hogy nem szabad eltitkolni a betegséget, beszéljünk róla őszintén, lehetőleg egyszerűen, a gyerek kérdéseit követve.
Érthető szándék, hogy a szülők, akiket magukat is megvisel a saját, illetve párjuk betegsége, szeretnék megkímélni ettől a gyereket. Úgy gondolják, felesleges nyomasztani vele, pláne kisgyermek korban, nem tudná feldolgozni az információt, különösen, ha jelentős romlástól vagy haláltól kell tartani.
Csakhogy a titok olyan pszichés nyomást helyez rá, amit nem nehéz, hanem lehetetlen feldolgoznia! Illúzió, hogy egy, a szülők számára nyomasztó titokból semmit sem érez a gyermek. Érzi, de nem érti, nincsenek rá szavai, nincs tényleges tudása, nem tud róla kérdezni. Amiről pedig nem szabad, nem lehet beszélgetni, annak a kezeléséhez nem kaphat segítséget. Tehát a szülő, aki eltitkolja a gyerek elől a betegséget, nem megkíméli a tehertől, hanem egyedül hagyja vele.
Természetesen az sem jó, ha csak a betegség köré rendeződik a családi élet, és minden erről szól: nem szabad nevetni, felszabadultan játszani, mert anyu vagy apu nagyon beteg. A lehetőségekhez mérten biztosítani kell a gyerek számára, hogy gyerek maradhasson. Azaz tegyük világossá, hogy bár beszélhetünk a betegségről, kérdezhet, válaszolunk, de kezelni, megoldani a szülők feladata, nem az övé. Ez azért fontos, hogy elkerüljük a gyermek parentifikációját, amit talán „szülősítésnek” fordíthatnánk, tehát azt, hogy olyan terheket rakjunk rá, amikkel ő még nem tud megbirkózni, amik szülői feladatok lennének. Ez jelenthet gyakorlati teendőket és lelki terheket is.
Nem baj, ha ebben-abban a gyerek besegít, de legyünk nagyon résen, hogy ne kezdjünk rá támaszkodni, használni őt társápolóként bevonva! Ne vegyük el tőle sem a gyermekkorát, sem a bontakozó felnőttkorát. Túl nagy teher egy kisgyereknek, hogy azért kell halkan játszania, mert ha anya stresszel, akkor romolhatnak a rákos betegséget leíró mutatói.
Az ilyenfajta utalásokkal az a legnagyobb baj, hogy azt sugallják, mintha a szülő állapotáért, sőt, életéért, haláláért a gyerek felelne. Gondoljunk bele, ha meghal a szülő, vajon hogyan kezeli majd a gyerek, hogy a kapott üzenet szerint az ő rosszalkodása (talán csak gyerekléte) a felelős azért, ami történt?
Fontos, hogy a gyerek érezze, joga van élnie az életét attól még, hogy beteg a szülő, elmehet bulizni kamaszként akkor is, ha anya vagy apa nincs jól. A feloldozást a szülő adhatja meg, ha világossá teszi, az állapotáért ő maga, és a betegség alakulása felel, nem a gyerek. Azt a jószándékú kompenzáló mondatot sem érdemes megfogalmazni, hogy „én csak jobban érzem magam, ha boldognak láthatlak”, mert ezzel is összekötjük kettőnk hogylétét, és ha a gyerek épp szerelmi bánattal küzdene, vagy átadná magát a kamaszkori „depizésnek”, akkor bűntudatot fog okozni ez a biztató célzatú mondat. Inkább tegyük világossá, hogy nem az ő dolga minket felvidítani, jobb állapotba hozni.
Kínos téma, de előkerülhet, hogy a gyerek szégyelli a szülő betegségét mások előtt. Lehet ennek oka, hogy bár ő belenőtt a helyzetbe, és neki természetes a szülő korlátozottsága, tünete, de észreveszi, hogy az osztálytársai zavarba jönnek tőle. A másik lehetőség, hogy valamilyen tünetet ő is kínosan él meg, ez elsősorban pszichiátriai betegségnél merül fel. Azzal segít a szülő, ha túllép megbántottságán, és egy kicsit a gyerek szemén keresztül látja a helyzetet, és megérti, nem a szülő elutasítása, szeretetlenség áll a szégyen mögött, hanem a kirekesztettségtől való félelem.
Bármilyen rosszul is esik, ne terheljük bűntudattal a gyereket, ha kiderül, azért nem szeretné, hogy kimenjünk elé a tábor után, mert szégyelli, ha a barátai látnak minket, például, mert megváltozott a külsőnk a betegség vagy a kezelések miatt. Nyilván a szülő is nehezen fogadja el ezt, akkor hogyan is lenne könnyebb a gyereknek?
Ha tartósan beteg a szülő, a legfontosabb, amivel megkönnyítheti a gyerek életét, ha átlátható viszonyokat teremt. Olyan légkört, amiben tudja, ami tudható, amiben kérdezhet, és nyíltan lehet beszélgetni, azaz, ha megkíméli a tabuk, titkok betegítő, sötét világától.
Cziglán Karolina
pszichológus
