Manapság, mikor egyre többen megkérdőjelezik a tekintélyelvű stílust, sokan kerülnek harapófogóba. Egyrészt, nem megfélemlítéssel és erővel szeretnének hatást gyakorolni, másrészt azt tapasztalják, hogy sokszor csak az erő vezet eredményre. A két-három-négy-öt éves gyereknek magyarázhat az ember, érvelhet, könyöröghet, nem biztos, hogy hatni fog vele. Csakhogy van más módszer is, ami szelíd, de célravezetőbb.
Egy apa le akarta este fektetni a gyereket, aki hatalmas balhéban tört ki, amiért nem nézhet meg még egy videót. Az apa felháborodott, és azon pufogott, semmi sem elég ennek a kölyöknek, hiszen hazafelé úton a tableten már egy jó hosszút megnézhetett, sőt, még azt is megengedte neki, hogy otthon befejezze. Ráadásul előre mondta, hogy ez után jön a lefekvés.
Tehát ő, mint apa igazán rendes volt, a gyerek pedig önző, nincs benne belátás – gondolta. Eszkalálódott a konfliktus, üvöltöztek egymással, mindketten meg voltak sértve. Miután megnyugodott, legszívesebben elmagyarázta volna a gyereknek, miért fontos, hogy időben lefeküdjön, és hogy ne vigye túlzásba a videózást. De többször tapasztalta, hogyha indoklással akar hatni a gyerekre, ő csak duzzog, oda sem figyel, nem megy át az üzenet.
Aztán eszébe jutott az apának, hogy egyes kommunikációs módszerek, amiket munkahelyén, barátaival már gyakorolt, például a Marshall Rosenberg amerikai pszichológus által leírt „erőszakmentes kommunikáció” azt mondja, hogy akkor lesz őszinte a párbeszéd, és hatékony a konfliktusmegoldás, ha igyekszünk a belső szükségleteinket megfogalmazni, és a másikét is kihallani a szavaiból.
Ez sokszor nehéz lehet, ha a másik kritizál, követelőzik, szitkozódik. Hajlamosak vagyunk mind a felnőttekkel, mint a gyerekkel való beszélgetésben arra helyezni a hangsúlyt, miben változtasson a másik, és azzal érvelünk, hogy szerintünk mi helyes, mi jogos, kinek van igaza.
Igaza ugyebár csak az egyiknek lehet, de mindketten a saját igazukat érzékelik, mindketten azt várják, a másik végre lássa azt, amit ők, úgy, ahogy ők. Ha a „kinek van igaza” helyett arról kezdenek beszélni a felek, mit éreznek, és mi lenne a valós szükségletük, onnantól már egész könnyű megtalálni a megoldást, hiszen az különbözhet, megfér egymás mellett két ember eltérő igényekkel – csak meg kell próbálni összehangolni.
Mi a szükséglet, és mi nem?
A szükséglet valódi, belső igényt jelent, mint például, hogy figyelemre, elfogadásra, biztonságra van szükségem. Az nem számít szükségletnek, hogy „szükségem van rá, hogy vedd le a cipőd”. Ez kérés, de mögötte például a rend és harmónia iránti igény húzódhat meg. Ha a társunk megérti ezt, és azt, hogy nem az ő szekálása a cél, akkor nyitottabb lesz, hogy megoldást találjunk, mert már nem érzi, hogy támadjuk, mikor kérünk tőle valamit.
Kérdés, hogy ez működik-e gyereknevelésnél. Bizonyára sokakban felmerül, hogy érti ő a gyerek szükségletét, csak nemet kell mondania rá, és ezt a csemete nehezen fogadja el. Igazából sok helyzet van, amiben kiderül, a szülő csak hitte, hogy pontosan érti a poronty igényét, és ha egy kicsit alaposabban foglalkozik vele, kiderül, hogy pontatlan volt, amit gondolt.
Abban mindenképp hasznosak ezek a kommunikációs technikák, hogy tisztázzuk, pontosan ki mit szeretne, miért fontos ez neki, és ezzel jelentősen csökken a súrlódási felület.
Visszatérve az apára: félretéve sértettségét, nagy levegőt véve mondta a gyereknek, látja, hogy dühös, és megkérdezte, miért. A csemetéből ekkor kitört, hogy azért, mert volt egy másik videó, amit ő már előző nap is kért, és azt szerette volna most megnézni, de az apa nem is figyelt rá, azt pedig elfelejtette, hogy tegnap ezt kérte. Elkeseredetten panaszolta, hogy ő próbálta mondani, hogy miről van szó, de az apa nem is hallotta meg.
Az apának kinyílt a szeme: számára addig arról szólt a helyzet, hogy a gyerek azt akarja, hogy mindent megengedjen neki, és nem akar aludni menni. Így viszont már értette, hogy azt szerette volna, hogy jobban ráhangolódjon, a szükségletek szintjén úgy fogalmazhatnánk meg, figyelemre volt igénye, és ez leginkább akkor sérült, mikor az apa kivette a kezéből a tabletet, és a gyerek tiltakozására válaszul azt harsogta: „mondtam előre, hogy ez lesz az utolsó, ne erőszakoskodj!”.
Amikor ezt megértette, már könnyen megállapodtak, hogy másnap majd megnézheti. Triviálisan egyszerűnek tűnik, és tényleg egyszerű a megoldás legtöbbször, csakhogy nem eléggé figyelünk oda, hogy pontosan mit is szeretne a másik, és miért is azt kéri.
A gyerekek sokszor azért „balhéznak”, mert azt élik meg, a szülő nem igazán arra reagál, amit ők ki akartak fejezni, és kézzel-lábbal, üvöltve, de szeretnék a tudtukra adni, ami bennük van.
Rengeteg ilyen példa van, például, mikor a szülő azt hiszi, a gyerek dacból nem hagyja abba a festést, hogy végre indulhassanak az oviba, holott lehet, hogy csak a megkezdett állatfigurát szeretné befejezni, hogy ne kelljen három lábbal otthagyni a kecskét, és ha ezt megkérdezzük tőle, kiderül, hogy fél perc múlva jókedvűen el tud indulni velünk. Ha felszínesen figyelünk, annyit látunk, hogy „már megint nem fogad szót!”.
Ne higgyük, hogy rögtön tudjuk, mi van a gyerek fejében, csak azért, mert gyerek! Kérdezzünk és tisztázzunk, és így sokkal könnyebben jönnek a mindkét fél számára kielégítő megoldások.
Cziglán Karolina
pszichológus
