A gyermekvédelem egy-egy botrányos gyermekbántalmazási ügy vagy gyerekhalállal végződő eset kapcsán szokott a figyelem középpontjába kerülni. Mi működik rosszul? Elkerülhetők lennének ezek az esetek? Szilvási Lénával, az SOS Gyermekfalvak programigazgatójával beszélgettem, aki három évtizede dolgozik a gyermekvédelemben.
Évekig bántalmazta, kiközösítette a nála nevelkedő gyereket egy Somogy megyei nevelőszülő. Hogyhogy nem tűnt fel senkinek évekig, hogy ilyen rosszul bánik a kislánnyal?
Nevelőszülőnek lenni nehezebb, mint szülőnek, és a szülő is elkövethet mindenféle hibákat. A nevelőszülőt a nevelőszülői tanácsadó háromhetente látogatja, nagyon jó szeműnek kell lennie, hogy észrevegye az apró jelekből, mi történik a családban. De a tanácsadó feladata elsősorban nem is az ellenőrzés, hanem a támogatás lenne.
Nagy érték, ha valaki nevelőszülőséget vállal, ha már felvette, kiképezte a hálózat, akkor az első időben nagyobb támogatást kellene adni neki, hogy megbirkózzon a nehézségekkel. Ugyanakkor persze fontos, hogy ha bármilyen problémát észlel, akkor látogassa gyakrabban, küldje el pszichológushoz, szupervízióba.
Egy pár éve bevezetett rendelkezés miatt 12 év alatti gyerek nem élhet intézetben, csak nevelőszülőnél, így most a nevelőszülőket intenzíven toborozzák, még mindig hiány van belőlük. Esetleg emiatt alkalmatlan emberek is átcsúsznak?
Nincs tökéletes szűrőrendszer. Egy nem ismert problémákkal és környezetből érkező gyerek nevelésében rengeteg nehézség lehet, az ennek kezelésére való alkalmasságot nehéz előre kiszűrni. Ezért kellenek a támogató rendszerek később.
A nevelőszülők érthetően érzelemvezérelt emberek, nagy vehemenciával fognak bele a tevékenységbe, a gyerekszeretet motiválja őket, de sokszor többet fektetnek egy feladatba, mint amennyit fel tudnak dolgozni, nagy a kiégés veszélye. Ha nem kapnak támogatást a nehéz helyzetekben, akkor érzelmileg kifáradnak 2-3-4 év múlva, és a gyerek ellen fordulhatnak.
Az említett nevelőszülő tipikusan a kiégés tüneteit mutatta: a vér szerinti gyerekeket előtérbe helyezte a nevelt gyerekkel szemben, ami azt mutatja, hogy nem tudott megbirkózni a feladattal. Egy vér szerinti szülő is egyre durvább eszközökhöz nyúl, ha nem boldogul a gyerekével, a nevelőszülő is, ha úgy érzi, nem kap támogatást.
Időnként bejárja a sajtót egy-egy hír az intézetekben uralkodó botrányos állapotokról. A kaposvári Zita gyermekotthonban például egymást terrorizáljak a fiatalok, túlzsúfolt és leharcolt a létesítmény, a nevelők tehetetlenek.
Ez az előző problémának a tobzódása, felerősödése. Az intézmények alulfinanszírozottak, a bérkeret nem elég, hogy jól képzett szakembereket vonzzanak a lakásotthoni munkába, ne lepődjünk meg, hogy a nevelési nehézséggel rendelkező gyerekek túl sok problémát jelentenek a munkatársaknak. Ez kiégéshez, hihetetlen stresszhez vezet, felerősödnek azok a személyiségvonások, amelyek az agressziót, az elutasítást tükrözik a gyerek felé, ez fokozza a gyerek negatív viselkedését.
A szülő-gyerek kapcsolat akkor tud jól működni, ha a felnőttben van elég tartalék a gyerek érzelmi elfogadásához. Egy megterhelt nevelői környezetben, ahol nem elég a szakember, nincsenek megfizetve, nem kapnak támogatást, nem tudják megbeszélni a kérdéseiket, ott ez a gyerekre is kivetül. A gyerek viselkedési problémái fokozódnak, erősödik az agresszió. Ez egy családban is tetten érhető, hát még egy nagy intézményben, ahol természetszerűen személytelenebbek a kapcsolatok.
Említetted a forráshiányt. Ki lehet jönni a gyerekek után járó állami normatívából?
A finanszírozás átláthatatlan. A normatív támogatás durván egymillió forint gyerekenként évente a gyerekvédelemben. Ez nem elegendő, átlagosan inkább kétmillió forintból lehet ellátni egy állami gondozott gyereket. Nagyok a különbségek: a nevelőszülői elhelyezés kevesebből is kihozható, de egy lakásotthonban vagy gyerekotthonban inkább 4 millió forint fölött van egy gyerek költsége, egy speciális szükségletű vagy például fogyatékos gyerek ellátása is drágább. Sajnos ez a normatívában nem tükröződik.
Egy jobban működő rendszer a finanszírozásban is differenciál. Ausztriában az állam többet fizet egy lakásotthonért, mint egy nevelőszülőnek, mert tudja, hogy a fenntartása drágább, emiatt a civil szolgáltatók bátrabban belefognak egy ilyen tevékenységbe. Plusz erőforrásokkal, erőfeszítésekkel jó szakembergárdát is lehet egy gyerekotthonba csábítani. Ausztriában heteken belük képesek nyitni egy lakásotthont, ha hirtelen sok gyerek bekerül. Magyarországon nem éri meg lakásotthont fenntartani. Ha az állami támogatás reálisabban tükrözi a szükséges kiadásokat, akkor megjelennek a versengő szolgáltatók, és ha van verseny, akkor be lehetne zárni egy olyan intézményt, amely botrányosan működik.
Magyarországon ráadásul az a különleges helyzet, hogy az egyházi fenntartók kiegészítő támogatásban részesülnek, ők 70 százalékkal több pénzt kapnak ugyanarra a gyerekre, igen igazságtalan módon. Az SOS az egyetlen civil szervezet, amely fenntart nevelőszülői hálózatot, minden más civil csatlakozott valamelyik egyházhoz. Egyébként még a magasabb egyházi fejkvótából sem lehet fenntartani egy lakásotthont.
Te kevesled az évi egymillió forintot, de most sok anya és apa arra gondol, hogy az ő gyerekére nem jut havi nyolcvanezer forint.
Köztudott, hogy a gyereket, és különösen a több gyereket nevelő családok körében a legnagyobb a szegénység. A gyermekvédelem állami feladat és nem olcsó: fenn kell tartani egy hálózatot, szakmai vezető kell, könyvelő kell, nevelőszülői tanácsadó kell, el kell utazni a tanácsadónak a nevelőszülőhöz. Ezeket a gyerekeket hordani kell ide-oda, fejlesztésre, gyógytornára, pszichológushoz, hisz sok lemaradásuk van a korábbi traumák miatt. Csomó járulékos költsége van egy hálózatnak, ami egy család működésében nem jelenik meg költségként.
De ma az állami gondozásban élő gyerekek egy részét a szegénység és az azzal összefüggő problémák miatt emelték ki a családból, holott havi 80 ezerből a szülő is egész jó életet tudna biztosítani nekik.
A szakellátás (állami gondoskodás) nagyon drága, ezért az alapellátást (megelőzés) kellene erősíteni, hogy minimalizáljuk a szakellátásba kerülő gyerekek számát. Hisz oda súlyosabb állapotban érkeznek a gyerekek, ott egy stigmát kapnak, ott is traumákat szereznek. Az a cél, hogy csak a legvégső esetben kerüljenek ide a gyerekek.
A gyermekvédelmi törvény ki is mondja, hogy anyagi probléma miatt nem lehet kiemelni gyereket a családból, az állam kötelessége lenne, hogy a hajléktalan gyerekek problémáját megoldja. Magyarországon nem oldották meg a szociális bérlakások kérdését, ma 5 százalék alatt van az arányuk a lakáspiacon, ezzel megteremtettük azt a 10-20-30 százalékos réteget, melynek a lakás biztosítása állandó bizonytalanságot vagy lehetetlen helyzetet teremt.
1994-től pár évet foglalkoztam hajléktalan családok átmeneti otthonával, és már akkor látszott, hogy háromféle család kerül be a hajléktalanellátásba. Az egyik csoport a rendszerváltáskor egyszerre szorult ki a munkaerőpiacról és a lakáspiacról, sose fogja tudni megfizetni a piaci árú albérleteket. Az ide tartozók vagy tartósan hajléktalanokká válnak, vagy szörnyű lakáskörülmények közé kerülnek, esetleg az ország szegényebb részeire költöznek, egyre jobban ellehetetlenülve. A mai napig ezeknek a családoknak a további generációi termelődnek újra.
A másik csoport a bántalmazó férj, élettárs elől menekülő nők. Egy gyenge támogatórendszer felépült ennek kezelésére, de nem elégséges, és a közvélemény még mindig nagyon keveset tud a családon belüli erőszak kezeléséről, esetleges a törvényi szabályozás.
A harmadik csoporttal pedig a mai napig nem foglalkozunk tudatosan, ők azok a nagyon fiatal szülők vagy elsőgyerekes szülők, akik nem rendelkeznek jó családi mintákkal, állami gondozásból vagy rossz családi környezetből jönnek. A szülők még nem készek érzelmileg 1-2-3 gyerek nevelésére, nem képesek megbirkózni a nehézségekkel.
Ez mutatkozott meg a szigetszentmiklósi gyerekbántalmazási ügy vagy a devecseri gyerekgyilkosság esetében (Utóbbi esetben egy férfi halálra rázta élettársa hét hónapos csecsemőjét). Beindul egy ciklus, ahol a szülők a gyerekeiket hibáztatják, nem képesek megbirkózni az állandó sírással, nem tanulták meg a napi ritmust kialakítani, nincs eszközük, hogy fegyelmezzék a síró, dacos gyereket. Belezuhannak egy családi káoszba, amitől az iskolázott szülők is kikészülnek, de ahol semmi támasz nincs, se egy tapasztalt nagymama, se egy kedves szomszéd, ott még nehezebb.
Ezek a családok elzárkóznak, félnek segítséget kérni a védőnőtől, gyerekorvostól. A gyerekorvos hol megérti őket, hol latinul beszél. Ezeknél a családoknál gyakoribb az egészségtelen terhesség, több a stressz, dohányoznak, a magzat rosszabbul fejlődik, több a koraszülés, a fejlődési rendellenesség.
Csomó kockázati tényezővel rendelkező gyereket kapnak azok a szülők, akik a legkevesebb erőforrással rendelkeznek. Halmozódnak a problémák, az egészségügyiek is. Az SOS-nél a családmegerősítő programunkban dolgoztunk egy mélyszegénységben élő családdal, ahol három kisgyereknek van ételallergiája, amit a fiatal szülő nem tudott kezelni, intenzív segítség kellett a családnak.
A terhesség 9 hónapja is nagyon más egy olyan családban, ahol mindenki várja a baba érkezését, és egy olyan családban, ahol sok a bizonytalanság. A rossz családi mintákkal rendelkező, súlyos szegénységben, albérletben élő nő számára a terhesség csupa szorongás: hova teszem? mit adok neki enni? elfogadja a társam? Valószínűbb, hogy az anya elfárad ilyen körülmények között. Ezekkel a szülőkkel sokszor két szinten kell foglalkozni: párhuzamosan kell a gyerekkel és az anyával.
Ha például adott egy 17 éves anya, aki maga intézetben nőtt fel, az anyja elhagyta, a gyerek apja elhagyta, dacból megtartotta a gyereket, és egyáltalán nem érzi a gyerek jelzéseit, akkor egy jó szakember egyszerre segíthet megértetni a gyerek jelzéseit, és ezzel párhuzamosan foglalkozik az anya érzéseivel, például a saját szüleivel szemben. Ezt hívják kétgenerációs beavatkozásnak.
Persze ha nincs elegendő erőforrás, akkor szükséges a gyerek kiemelése a családból. Ennél gyerekbarátabb megoldás az, ha intenzíven dolgozunk a családdal, ami akár napi több órás jelenlétet is jelenthet a család otthonában.
De ez hiányzik a magyar rendszerből...
Sokat segítene, ha megyénként egy vagy több mobil teamet felállítanának, amihez kell egy pszichológus, egy szociális munkás és egy autó. Talpra lehetne állítani a családot, de az egymilliót fel kellene használni ehhez. Egyébként nem elég akkor segíteni, ha a szülő kéri, a gyerek jogán kell segíteni.
A városokban az a jellemző, hogy egy családdal több ember is foglalkozik, de nem ugyanabba az irányba húzzák a család szekerét. Volt, hogy tíz ember foglalkozott egy családdal, de egy se magyarázta el az anyának, hogy ő mit tehet a gyerekei érdekében. Magyarországon nem működnek az informális támogató rendszerek, a szomszédok. És ahol működik, ott sem veszik észre, nem támaszkodnak rá.
Erősíteni kéne a gyereket nevelő családok kapcsolati hálóját. Sok helyen lehetne találni segítő szándékú embereket, nem igaz, hogy a gyerek osztályában vagy a szomszédok között nincs egy rendes szülő. Falakat építünk, pedig a természetes közösségeket kellene erősíteni.
A sajtón időnként végigfut egy hír, hogy a szülei halálra vertek vagy éheztettek egy gyereket. Ilyenkor felmerül a kérdés: hol volt a gyermekvédelem addig?
A szakkönyvek tartalmazzák azokat a jeleket, amelyekre fel kell figyelni a családgondozónak, védőnőnek bántalmazás esetén. Nemcsak a kék foltok árulkodóak, de az is, ha az anya elveszti a kapcsolatát a gyerekkel, ha behúzott függöny mögött élnek, nem viszi gyerekorvoshoz. Kockázati tényező, ha a szülők fiatalok, frissen kerültek össze és nincs mögöttük családi háttér. Ilyenkor nem elég megkérdezni a szülőt, hogy hogy van. Devecseren meggyőződésem szerint látható volt az interakciós probléma az anya-gyerek, anya-apa között. Ilyenkor sűrűbb látogatás kell, ha kockázati tényezők vannak. Itthon viszont nem létezik ilyen kockázatfelmérési protokoll. Amíg nincs intenzív családgondozás, addig több gyereket fognak kiemelni a családból.
Nemrég egy másfél éves gyöngyösi kislány halt éhen, tele hűtő mellett, egy nem éhező családban. A csontsovány gyereket fél éve nem látta orvos, a szomszédok szerint a család bezárkózott, az apa nem engedte, hogy bárkivel beszéljenek, nem engedték be a védőnőt…
A védőnőnek ismernie kell a jeleket, hogy valami nincs rendben a családban. A bezárkózás erős jelzés, hogy takargatnak valamit. Kérdés, jelzett-e a védőnő a gyermekjóléti szolgálatnak, és ők mit léptek, lehet, őket sem engedték be a lakásba. Van egy pont, mikor a rendőrök törik rá az ajtót a családra, de a részletek ismerete nélkül nem tudni, mindenki megtett minden lépést, vagy súlyos mulasztás történt ebben az esetben.
Miért éhezteti valaki halálra a gyerekét?
Vagy pszichésen sérült az illető, vagy olyan bántalmazóról van szó, aki a gyerekeit, feleségét is félelemben tartja.
Nagyon különböző megyénként annak a tűréshatára, hogy miért vesznek egy gyereket állami gondozásba. Van, amikor már azért is, mert hiányoznak a polgári életforma feltételei, máskor súlyos bántalmazások esetén sem.
Abszolút! A szakma nem biztosít elég útmutatást arra, hogy mit kell csinálni, nagyon eseti, hogy mi történik a gyerekkel, hogy mit lép a gyermekjóléti szolgálat. A gyermekvédelmi törvény kimondja, hogy csak végső esetben lehet gyereket kiemelni a családból. De azt nem mondja ki, hogy ne adjuk meg a megfelelő támogatást a családnak.
Nem elég havi egyszer látogatni a családot, mint a szigetszentmiklósi ügyben egy háromgyerekes, rossz szülői képességekkel rendelkező családnál. Ezzel csak tartósítják a gyerekek rossz helyzetét. Közben fel kellene mérni a gyerekek fejlődését érintő kockázatokat, és ezekre lépéseket tenni.
Minden nehéz sorsú gyerekben vannak erősségek, lehetőségek, minden szülő-gyerek kapcsolatban vannak erősségek, lehetőségek és ezeket kellene tudni kiaknázni. Egy nehéz sorsú szülőnek is rengeteg jó oldala van. Más szemléletre kéne felépíteni az egész támogató rendszert, nem csak az ellenőrzésre. Ehhez persze pénzügyi és humán erőforrást is biztosítani szükséges.
Ha már a szigetszentmiklósi ügyet említed: hatályon kívül helyezte a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú ítéletet, mert az elsőfokú bíróság nem megfelelően járt el a szexuális erőszak ügyében. Új eljárást kell kezdeni. Ennyire nem bizonyítható 2016-ban Magyarországon, hogy a szexuális bántalmazás megtörtént-e?
Magyarországon még mindig nem állt fel az a szakmai testület, ami megállapíthatná. A bíróságok nem rendelkeznek azzal a szakemberhálózattal, akiknek a kompetenciája egyértelmű. Szégyen, hogy nincs egy ilyen csapat, akihez egyértelműen fordulhatna a szakma segítségért. Innentől a bíróság munkája is esetleges. Évekig elhúzódnak a tárgyalások. Mi ez, ha nem bántalmazás? Nem az a gyerek érdeke, hogy évente újra kihallgassák. Egyszer lenne szabad kivizsgálni, de a legjobb szakembergárdával.
Miért félnek úgy a szakemberek a szexuális bántalmazás megállapításáról?
A 80-as évek óta dolgozom a gyerekvédelemben. A kormányváltások szakembercserével jártak, nagyon mély szintekig, nem sikerült az országban egy olyan rendszert felépíteni, amely kompetens a szexuális és fizikai bántalmazás, családon belüli elhanyagolás, azaz azon súlyos kérdések tekintetében, amelyek miatt gyerekeket kiemelünk a családból.
A finneknek 25 évbe telt az elmaradt iskolarendszer átalakítása egy korszerű, gyerekbarát és eredményes oktatási rendszerre. A gyerekvédelemhez is hosszú távú elköteleződés kell, és nem 3-4 évente új koncepciók.
Még több gyermekvédelmi tartalom a https://gyereksorsok.hu/ blogon olvasható.
