A televízió az az eszköz, ami szinte minden háztartás része. Ha nem, annak vagy elvi oka van, mert a szülők szeretnék, ha nem tévézne a gyerek, vagy olyasfajta praktikus, hogy az Internet már sok funkciót átvett a TV-től. Mindenesetre az összes családban felmerül a kérdés, hogy a képernyő hogyan, mikortól lehet a gyerek életének a része, és mit okoz, ha túlzásba viszik. Egyes szülők szemében a televízió a legfőbb ellenség, másokéban a megmentő.
Sokat kutatták, hogyan hat a tévézés a gyerekre, de csak a vizsgálatok egy részéből lehet valós következtetéseket levonni arra nézve, mit okoz a TV. Merthogy az, hogy a sokat televíziózó csemeték közt több a túlsúlyos és a hiperaktív, és az erőszakos műsorokat néző porontyok agresszívebbek, valójában lehet fordított összefüggés is. Aki agresszív, előnyben részesítheti az erőszakos műsorokat, a túlsúlyos gyerekeknek valószínűleg kisebb a repertoárjuk az egészséges, aktív, számukra örömet jelentő tevékenységekből, aminek bizonyára a családi minták hiányossága az oka, így jobb híján mi mást tehetnének: odaülnek a TV elé.
A hiperaktivitásnak pedig jelentős biológiai meghatározói vannak, viszont tény, hogy a szülő számára nehezebb kezelni, lefoglalni egy hiperaktív gyereket, könnyen elképzelhető, hogy ezek a szülők sűrűbben választják megoldásként, hogy TV-vel kötik le a csemetét.
Hogy megmentőként miért tekint sok szülő a TV-re, aligha igényel magyarázatot: egy fárasztó munkanap után ki lehet kapcsolni vele a gyereket, és a szülő is pihenhet végre. Családi feszültségeket vagy az ürességet el lehet vele palástolni. Mindenki nézi a TV-t, nem derül ki, hogy nem tudnának miről beszélgetni, hogy nincs egy tevékenység, amit mindannyian élveznének, nem kell szólni a másikhoz, akire haragszik az ember.
Ki lehet vele kapcsolni a gyereket, de nem kapcsolódik ki a gyerek. Nagy különbség! Biztos mindenki ismeri az érzést, hogy fáradtan lerogyott a TV elé, nem talált semmi olyat, ami igazán érdekelte volna, mégis ott ragadt, nem bírt felállni, kapcsolgatta egy-két órát, majd sokkal kimerültebbnek érezte magát, mint mikor elkezdett „pihenni”.
A gyerek sem tud felállni, még ha nem is szólítja meg a műsor, ez a képernyő agyra gyakorolt hatásával magyarázható. A képernyő fényeinek, villódzó pontjainak látványa egyfajta „hipnotikus” állapotot hoz létre: nő a relaxált állapotra jellemző alfa aktivitás az agyban, csökken a béta hullámoké, ami az aktív, éber állapot jellemzője. Ebből a kellemes, elmerengő, de passzív állapotból nehezen zökkenti ki magát az ember, ezért olyan nehéz felállni a képernyő elől, míg egy unalmas könyvet egészen könnyen leteszünk.
A relaxált állapot önmagában jól is hangozna, a baj csak az, hogy közben megy a műsor, amiből zúdulnak a képek, elárasztja az embert a sok inger, ez megterheli a gyereket, jelentős részét fel sem tudja dolgozni, és mivel a béta aktivitás csökken, kritikai gondolkodásra sincs mód. Azaz kiszolgáltatottjává válik a műsornak, passzív befogadójává. Ezt nevezik sokan „zombi állapotnak”.
Ennek káros hatását azzal lehet csökkenteni, ha a szülő megválogatja a műsort, és persze korlátozza az időt, a legjobb pedig, ha ő is együtt nézi a gyerekkel, és akár közben segít a feldolgozásban, az értelmezésben, de legalábbis utána meg tudják beszélni. A közösen nézett és megbeszélt műsor nem azt jelenti, hogy a szülő levonja a tanulságot az olykor egyébként is didaktikus meséből, hanem azt, hogyha kérdése van a gyereknek, hogy „és a kacsa miért nem akart fürdeni”, segít az értelmezésben.
Ami az időtartamot illeti, Vekerdy Tamás ajánlása szerint ne legyen napi 20 percnél több a kisgyerek TV előtt töltött ideje, ez is 3-4 éves kortól értendő legkorábban, és ne csorogjon a háttérben a televízió. A háttérben folyton menő TV-vel az is probléma, hogy amellett nehéz igazán, egymásra figyelve beszélgetni, ráadásul egy csomó olyan dolgot hall a gyerek, ami számára ijesztő, értelmezés nélkül nem tudja hova tenni. Gondoljunk bele, egy híradóban mi minden sűrűsödik a bűncselekményektől a természeti katasztrófákig.
Bár túlzás, hogy a TV-től hiperaktívvá válna a gyerek, valóban megfigyelhető egyfajta izgágaság a sokat TV-ző gyerekeknél. Nehezebben figyelnek oda egy hosszabb mesére, nehezebben mélyednek el egy tevékenységben, több mindent unalmasnak találnak. Persze, hiszen a TV műsorok gyors képi effektjeihez szoktak, ami az utóbbi időben mintha tovább romlana. Ma már sokszor a kifejezetten kisgyerekeknek szánt rajzfilmek is videoklip-szerű mozgásokat tartalmaznak. Minden eltúlzott, a figurák grimaszai, gesztusai, a tempó. Miközben a gyereknek tetsző műsor azonnali jóérzést ad: ingerrel önti el az ember agyát, anélkül, hogy használná a fantáziáját. Hasonló ez, mint mikor az embernek rossz a hangulata, bekap egy tábla csokit, és máris jobb színben látja a világot. De ha mindig TV-zik a gyerek, amikor unatkozik, idővel leszokik róla, vagy ki sem alakul, hogyan tudja máshogy elszórakoztatni, feltalálni magát, örömét lelni tevékenységekben.
A TV nem ördögi találmány, aligha károsodik a gyerek, aki mértékkel fogyasztja, az életkorának megfelelő, jó színvonalú műsorokat néz. Nem károsodik, ha ez csak egy a sok tevékenység közül a napja során, ha egyébként rendben van a család, az emberi kapcsolatai, ha elég időt tölt a szabadban, és főleg: szabadon – ami a fantáziatevékenységet illeti.
Cziglán Karolina
pszichológus
