Gyakori szülői panasz, hogy agresszív a gyerek. Kérdés, egyáltalán mi számít agressziónak, és mit lehet ilyenkor tenni.
A legtöbbször úgy határozzák meg az agressziót, hogy az egy tett a károkozás szándékával. Irányulhat más felé, vagy önmaga felé, azaz agresszió az önsebzés is, az is, ha a gyerek a falba veri a fejét. Ugyanakkor beszélünk proszociális agresszióról is, azaz a társadalom által elfogadott, sőt díjazott agresszióról, azaz tágabb értelemben agresszió az önérvényesítés is.
Nehéz szülőként megítélni, túlzottan agresszív-e a gyerek, hiszen nem nézhetjük felnőtt mérce szerint. A gyerek még őszinte, ha dühös, azt kifejezésre juttatja. A kérdés csak az, ez milyen gyakori, azaz van-e állandó, túlzott frusztráció az életében. A másik szempont, hogy hogyan kezeli az indulatait, hajlandó-e, képes-e fokról fokra megtanulni, mi az elfogadott határa az indulatai kifejezésének, és hogyan érvényesítheti más módon az érdekeit.
Amikor megpróbáljuk megtanítani a gyereket, hogy kordában tartsa az indulatait, akkor nem elég, ha tiltunk, büntetünk, azaz megértetjük, hogy nyíltan agresszívnek lenni helytelen. Nem elég, mert az agresszió egy jelzés a gyerek belső állapotáról, és arra is reagálnunk kell. Ha nagyon agresszív a gyerek –ami némileg szubjektív kérdés, és a szülő érzékenységén is múlik, neki mi számít soknak-, akkor valami állandó frusztráció áll a háttérben, aminek ki kell deríteni az okát. Nem érzi magát biztonságban, nem eléggé elérhetők érzelmileg a szülei megnyugtató, kiszámítható módon, hanyagolva érzi magát, azt éli meg, hogy ügyetlenebb másokhoz képest, nem tud kapcsolódni a kortársaihoz, túl magas elvárásokat támasztanak vele szemben stb.
Bár a csemete nem feltétlenül tudja megmondani, mi a dühe oka, de ha nyitottan figyeljük, rá fogunk jönni. Mondjuk, sután szeretne bekapcsolódni a játékba, nem veszik be, és odacsap. Akkor a társakhoz való kapcsolódásban van szüksége segítségre, abban, hogyan közelítsen másokhoz, és hogyan dolgozza fel a visszautasítást. Előfordul, hogy a szülő megjelenésekor, visszatérésekor dühöng, üti meg, taszítja el. Ilyenkor általában a távollétnek szól az indulat, azt fejezi ki vele: „miért hagytál itt?!”. Ha a poronty valami apró változás hallatán borul ki („mégis előbb megyek le vásárolni, utána indulunk a játszótérre”), akkor az valószínűleg nem az adott helyzetnek szól, hanem nagyobb kiszámíthatóságra lenne szüksége, arra, hogy tudja, mikor kap végre megfelelő adagot a szülői figyelemből és szeretetből, és hogy azt tényleg meg fogja kapni.
A fenti példák mutatják, hogy minden rosszalkodás és agresszió mögött van egy respektálható szükséglet. Valami jót, elfogadhatót akar kifejezni a gyerek, csak nem megfelelő formában teszi. Ezért nem, vagy nem csak a büntetés a megoldás. Értsük meg, és segítsünk betölteni az űrt, oldani a feszültségét! Ettől még az agresszív cselekedetet minél előbb állítsuk le, mondjuk határozottan (csak határozottan, az nem jelenti, hogy indulatosan!), hogy ezt nem szabad, és ha olyan durva, ismétlődő dologról van szó, hogy következményt is kilátásba helyeztünk, akkor váltsuk be.
Az a művészet, ha közben éreztetjük a gyerekkel, hogy nem a tehetetlen dühünk miatt büntetjük, hanem mert ez a cselekedet nem fért bele, ugyanakkor együtt érzünk vele, hogy feszült, és szeretnénk segíteni is. Nem, ahogy már megmondtuk, nem tépheti meg Julcsi haját, de itt vagyunk vele, szeretjük, és ha kell, megvigasztaljuk. Mert az agresszív gyerek vigasztalásra szorul, közelséget igényel, mert nem tud mit kezdeni a belső feszültségével.
Lawrence Cohen gyermekpszichológus, játékterapeuta hívja fel a figyelmet, milyen gyakran elkövetjük a hibát a rosszalkodó és agresszív gyerekkel, hogy olyan büntetést szabunk ki, ami még jobban szeparálja őt, például beküldjük a szobájába, holott az eredeti bajt is az okozta, hogy nem találta meg a kapcsolódás módját. Van, akinél a humor, a dögönyözés segít, van, akinél egy ölelés, de a szülő feladata, hogy hallja meg a gyerek üzenetét, és találja meg hozzá az utat. Nem kell félni, hogy ezzel az agressziót erősítjük: az, ha valaki választ kap a szükségletére, csökkenti a feszültséget és az indulatot, és megérti a gyerek, hogy tud kapcsolódni a szülőhöz máshogy is.
A puszta büntetéssel az a baj, hogy az agresszió nem tűnik el attól, ha elnyomják. Ha elmarad a feszültség okának orvosolása, akkor annyit tehet a gyerek, hogy megpróbálja a szülő szeme elől elrejteni az indulatait. Úgy csinálja, hogy ne lássa a szülő: ha odanéz, szófogadó, ha elfordul, belemar a társába. Ami még rosszabb, maga ellen fordítja, hiszen azt nem büntetik, ha saját magát bántja. Ami a legrosszabb: elfojtja, de ettől persze ott van a feszültség, és különféle kerülőutakon, például depresszióban vagy testi betegségben tör utat magának.
Ha agresszív a gyerek, állítsuk le magát a viselkedést, de ne mondjunk le róla, mint aki kezelhetetlen. Az agresszív gyerek kétségbeesetten várja a szülő közeledését, a segítségét, keressük meg a hozzá vezető utat!
Cziglán Karolina
pszichológus
