Jelenleg három éves a gyerekem, anyunak szólít, ami nagyon aranyos és imádom. Sok anyát a férje is elkezd egy ponton anyunak szólítani, a férjem szerencsére ezt nem csinálja, hanem a nevemen vagy más beceneveken szólít. Eddig rendben is vagyunk. Ami számomra még mindig kissé nehezen értelmezhető, az a világ többi része, akik rendszeresen anyunak, édesanyának és anyukának szólítanak, mi több, tegnap a bölcsis dadus egy laza „szia, anyuci!”-val köszönt el tőlem. Nem, nincs még egy felnőtt lányom, aki bölcsis dadus, a valóságban neki valaki más az anyukája.
Az első, aki anyának hívott, egyébként sem a gyerekem volt, mert ő akkor még csak néhány órával azelőtt született meg, és bármennyire is okos, még nem tudott beszélni. A csecsemős nővérekkel kezdődött: egyszer csak benézett az ajtón a szigorú, szőke ápolónő és azt mondta: „Anya, lassan ideje felkelni”. Aztán benézett egy másik, és azt mondta: „Jöjjön, anya, megmutatjuk a köldökcsonk kezelését.” A szülést követően négy napot töltöttem a kórházban, ezalatt minimum húsz ember szólított anyának, a hazajövetelt követően pedig becsatlakozott a sorba a védőnő, a gyerekorvos és az utóbbi asszisztensei. A szoptatási tanácsadó érdekes módon a nevemen szólított, meg is lepődtem.
És őt hogy hívják?
Nem feltétlenül és minden helyzetben zavar, ugyanakkor valljuk be, azért ez elég furcsa. Egészen eddig volt nevem, vagy ha nem tudták a nevemet, akkor asszonyomnak vagy doktornőnek vagy hasonlónak szólítottak. Onnantól, hogy gyerekem született, már nem is fontos, hogy legyen saját nevem, hiszen anélkül is lehet tudni, hogy ki vagyok: anyu.
További furcsa jelenség az úgynevezett játszótéri bemutatkozás. Rendes körülmények között is előfordul, hogy az ember szóbaelegyedik egy-egy ismeretlennel, mondjuk egy hosszú vonatúton vagy egy kongresszus ebédszünetében, beszélgetnek, és egy ponton bemutatkoznak egymásnak. Valahogy így: „Egyébként bemutatkozom, Puskás Pálma vagyok.” „Örvendek, Kovács Lajos.” Magyar, illetve nyugateurópai kultúrkörben esetleg kezet is fognak.
A játszótéren ez hasonlóan indul, beszélgetésbe elegyedek egy-egy anyukával a homokozónál az időjárásról, a fogzásról, a dackorszakról vagy neadjisten arról, hogy hol vette azt a jó nyakláncot. Egy ponton elérkezik a beszélgetés arra a pontra, ahol rendes körülmények között megkérdeznénk egymás nevét. Ehelyett rámutat a gyerekemre és azt kérdezi: „És hogy hívják a kicsit?” „Katinak, és a tiédet?” „Lajoskának.” És ennyi. Ez volt a bemutatkozás. Rengeteg ismerősöm van a környéken, akiket úgy hívnak, hogy „a Laci anyukája”, „a Viola anyukája”, „a Levente anyukája” és „a Zsófi anyukája”. Fel sem merül az a lehetőség, hogy egymás nevét megtudjuk. Sőt. Vannak, akiket évek óta ismerek játszótérről, Ringatóról, vagy épp a bölcsiből, mindent tudok a szoptatási szokásaikról, csak épp a nevüket nem.
Ez kit zavar?
Mármint kinek fáj az, hogy Kovács néni helyett Édesanyának szólítja a kórházban a nővérke? Vagy hogy mostantól senkinek nem kötelessége megjegyezni a nevemet, hiszen bármikor szólíthat anyukának? Bár vannak helyzetek, amikor aranyos és kedves dolognak tűnik, azért van néhány problémám a dologgal. Az egyik, hogy az anyaszereppel az ember óhatatlanul felad valamennyit az identitásából: való igaz, hogy hogy mostantól anya is vagyok, de azért nem csak és kizárólag az. Anya, feleség, barát, tanár, orvos, újságíró. Azáltal, hogy a nevemet elvesztettem, olyan, mintha jómagam megszűntem volna létezni: semmi vagyok, csak a Katika anyukája. Ha találkozol velem, nem kell megkérdezned, hogy vagyok, elég, ha azt kérdezed, „és hogy van a kis Katika?”. Akkor is, ha Katika épp nincs is velem.
Tehetnénk egy kis feminista kitérőt is, de az az igazság, hogy az én tapasztalatom szerint mintha az apák sem igazán mentesülnének a dolog alól. A szüléskor a kórházban a férjemet is apukának hívta mindenki, szülésznőtől osztályvezetőig, sőt, még a taxis is. Apukának hívják a bölcsiben, és tuti, hogy a játszótéri haverok az ő nevét sem tudják, csak „a Kati apukája”-ként emlegetik.
A legnagyobb problémám az egésszel mégiscsak az, hogy egy csomó idegen ember anyának szólít, én pedig azt szeretném, hogy ez a gyermekem kiváltsága legyen. Az anya-gyerek (vagy apa-gyerek) viszony egy intim, egyszeri, megismételhetetlen kapcsolat, az ennek megfelelő szókészlettel. Annál aranyosabb nincsen, amikor a pici lányom anyucinak hív. Visszaélésnek érzem, hogy a zöldséges is anyucinak hívhat. Ahogy annak sem örülnék, ha a zöldséges szívemnek, szerelmemnek, egyetlenemnek meg cicának hívna – ezeken a neveken a férjem szólíthat, idegenektől bizalmaskodásnak hat. Számomra az is udvariatlannak és bizalmaskodónak hat, ha valaki olyan szólít anyának, aki nem a gyerekem.
Önök hogy vannak ezzel? Kedves dolog anyukának hívni az anyukákat? Önök anyának szólítanak az saját anyjukon kívül másokat is? Nem furcsa?
