Zanza!

Nem ritka tapasztalat az anyák és apák részéről, hogy megdöbbennek a tizenéves gyerek választásain. Miért éppen azért a fiúért vagy lányért van oda, aki nagyszájú, nem olyan okos, mint ő, ízléstelenül öltözködik, pedig ott van az osztályban a művelt, szellemes és udvarias Feri vagy Anita is, bezzeg ő a mi gyerekünk szerint rém unalmas. Miért azért a vacak együttesért rajong, mikor már az anyaméhben is klasszikus zenén nevelkedett, most meg elképesztő tingli-tanglikat hallgat. Ahelyett, hogy olvasna, videójátékozik, klippeket néz, meg a semmiről beszélget, és semmitmondó vicceken heherésznek a barátaival.

Előfordul, hogy a szülő szemével így néz ki a kamasz. Néha talán eszébe jut: nem is olyan okos ez a gyerek? Talán hiúsági kérdést is csinál belőle: „ez nem a mi családunk színvonala!”. Aztán éri valami jó élmény, mondjuk egy jó beszélgetés a gyerekkel, vagy beleolvas a verselemzésébe, amiből megbizonyosodik: de bizony, okos ez a gyerek, de akkor vajon miért a gagyi tetszik neki?

Kétféle válasz van erre. Az egyik egyszerűbb, és inkább a szülők, olykor a pedagógusok választásairól szól. Néha elfelejtjük, hogy évtizedekkel a gyermek előtt járunk: más az élményvilágunk, más érzelmeket, kapcsolati tapasztalatokat éltünk át, más problémák foglalkoztatnak minket. Azt várjuk, hogy ami nekünk értékes, a gyereknek is az legyen. Az lehet majd húsz év múlva, de tizenévesen az ember nem feltétlenül rezonál arra, amire a felnőtt, még ha okos, érzékeny gyerek is.

Néha meglepődöm, milyen műalkotások élvezetét várják el a felnőttek a tizenévesektől, mintha tényleg nem gondolnának bele, hogy ebben az életszakaszban ez nekik semmit sem jelent – nem is kell, hogy jelentsen. Amikor a gyerek kezéből ki se lehetne venni a Harry Pottert, de ostorral sem sikerül rávenni, hogy átrágja magát egyes kötelező olvasmányokon, az azért van, mert előbbi éppen az őt foglalkoztató kérdésekről beszél, és a gyerekben érzelmi húrokat pendít meg. A kötelező olvasmány nem minden esetben képes erre, persze attól függ, jól választották-e meg.

De ami ennél is fontosabb: a tizenéves kicsit mást keres akár az emberi kapcsolatokban, akár a zenében, filmekben, könyvekben, mint a felnőtt. A gyerek legfőbb feladata ebben a szakaszban az identitás keresése, alakítása, és ehhez keres mintákat. Ezek a minták azért tűnnek sematikusnak, „gagyinak” a szülő számára, mert a gyereket éppen a karakteressége, a markánssága vonzza. Egyértelmű, erős üzeneteket keres, izgalmas válaszokat arra, milyennek lehet lenni, ő milyenné válhat.

Ebben az életkorban még nem csak az árnyalt válaszok érdeklik, mert más helyzetben van, mint a felnőtt. Az anya, az apa és a pedagógus már nagyjából tudja, ki ő, milyen értékeket vall, ezen belül érdeklik a finom, minél színvonalasabb megoldások. A gyerek arra kíváncsi, mi minden van azon kívül, amit addigi életében hallott a szülői házban arról, hogy kell élni. És érdeklik a szélsőséges válaszok is, ezek most izgalmasak. Ezért van az, hogy odavan az együttesért, amiben se énekelni, se táncolni nem igazán tudnak, de megkapó a stílusuk, ahogy öltözködnek, ahogy beszélnek. Vonzóvá válik az osztálytárs, aki beszól a tanárnak és égő vörös rúzzsal keni az ajkát. Szeretné közvetetten megtapasztalni, milyen lenne ilyennek lenni, másnak, mint amit addig megszokott.

Ezek a rajongások nagyon is hasznosak, mert jók arra, hogy az idealizáción és az azonosuláson keresztül az ember belebújjon a másik ember bőrébe, és megtapasztalja, milyen olyannak lenni anélkül, hogy neki is olyanná kellene válnia.

Lehet, hogy a visszafogott kamasz számára vonzó a kissé gátlástalan, beszólogatós, vadóc osztálytárs, mert valami mást, újat, izgalmasat, egyben tilosat képvisel. De ez nem jelenti, hogy ő is olyanná fog válni, és mindent eldob, amit addig tanult. Kacérkodik a gondolattal, ízlelgeti, milyen volna egy kicsit olyanabbnak lenni, vajon milyen érzés lehet. És talán megelégszik azzal, hogy barátkozik azzal az osztálytárssal, nevet a megszólalásain, esetleg kipróbál egy-két ruhadarabot, amitől nem néz ki pont úgy, mint a másik, de saját magához képest az már vad. Megízlel egy szerepet, de nem feltétlenül ragad le ott, egy fél év múlva talán más lesz érdekes számára.

Tehát a válasz arra, hogy miért vonzódik olyan dolgokhoz, amik a szülő szemében túlzóak, egyszerűek, talán közönségesek is: éppen a sematikusságuk miatt, mert egy tulajdonságot markánsan megjelenítenek. Valamit, ami izgatja a gyerek fantáziáját. És hogy hogyan reagáljon a szülő, próbálja-e terelgetni?

Felkínálni persze fel lehet minden olyasmit, amiről azt gondoljuk, a gyereknek is érdekes, mégis tartalmasabb, mint amikkel a mindennapjait tölti. És ez gyakran be is válik, legalábbis akkor, ha nem az van a szülő fafejében, hogy „na, egy kis műveltséget csepegtetek ebbe a kölyökbe”, hanem olyasmit kínál, ami tényleg érdekes lehet neki, amivel élményt kap. De ne várjuk, hogy azért, mert szerintünk valami izgalmas, a gyereket is magával fogja ragadni. Van szülő, aki megsértődik, hogy a kedvenc filmjén a gyerek csak ásítozik. Lehet, hogy húsz-harminc év múlva ő is érdeklődéssel nézi majd, de most nem erre van szüksége.

Természetesen ne tiltsuk attól a zenétől, embertől, alkotástól, ami tetszik neki, de nem kell eljátszanunk, hogy nekünk is az a szívünk csücske. Előfordul, hogy a szülő annyira jófej akar lenni, hogy minden iránt érdeklődik, ami iránt a gyerek. Ő is azt a zenét hallgatja, ő is utánamegy, és beiratkozik arra a tanfolyamra. Ne tegye! Ha jóban akar lenni a kamasz gyerekkel, ne folyjon bele mindenbe, inkább hagyja, hogy kiépítse a saját, önálló világát a saját ízlésével. Lehet az másmilyen, mint a szülőé, elég, ha anya, apa elfogadással tudomásul veszi ezeket a választásokat.

Cziglán Karolina
pszichológus

Blogmustra