A legkényelmesebb: akkor lesz legókészlet, ha legalább 4,5 az átlagod! Ehhez nem kell ismerni a gyereket, tudni, mi megy neki, melyik tanártól retteg.
A szülőben alapvetően két témában vetődik fel a kérdés, mennyire szükséges elvárásokat támasztania a gyerek felé, vagy mennyire hagyhatja szabadon. Egyik az iskola, a másik a különóra.
Egy neves gyerekpszichológus azt vetette fel: miért ne lehetne rossz tanuló a gyerek? Az emberben vegyes érzések támadnak, ha belegondol a lehetőségbe. Egyrészt: tényleg, nem kell mindenkinek jó tanulónak lenni, és igazából senki sem bizonyította, hogy aki jobb jegyeket visz haza, az boldogabb is lesz. Már pedig végül is nem az a cél, hogy eminenst, hanem, hogy boldog gyereket neveljünk. Ha a mi gyerekünk egy szakmában mélyed el, vagy sportoló lesz, akkor ahhoz nem kell mindenből jelesnek lennie.
Ugyanakkor feltámad a felelősségérzet, hogy nyolc-tíz-tizenkét évesen még se mi, se a gyerek nem tudja, mi lesz, ha nagy lesz, és ha lemarad bizonyos fontos tárgyakból, idővel nem fogja tudni behozni. Azaz, ha most hagyjuk, hogy ne tanuljon, bizonyos utak elzáródhatnak előtte. És ez most még a mi felelősségünk is.
A legjobb megoldás persze az lenne, ha nem ostorral és mézesmadzaggal próbálnánk kicsikarni belőle a legjobb teljesítményt, hanem sikerülne olyan környezetet biztosítani számára, ami nem töri le a természetes érdeklődését a világ iránt. Tudjuk, hogy ez nem mindig adatik meg, és a szülő tapasztalja, nem elég inspiráló az iskolai légkör ahhoz, hogy a gyereknek kedve legyen tanulni. Így aztán úgy érzi, neki kell motiválnia a gyermeket. Ebben az esetben fontos, hogy mihez köti az elvárásait! Először is lássa magát a gyereket! Ne csak azt, hogy ez egy orvos, egy jogász, egy pedagógus család, és a gyereknek is ugyanabban jónak kell lennie. Lehet, hogy hatalmas könyvtára van a családnak, de a kölyköt leginkább a kosárlabda érdekli: akkor ne az legyen az első, hogy a gyerek milyen olvasottságra tesz szert, és még az ajánlottakban is jeleskednie kell, minden utána következik.
Ne is jegyekhez kössük, mint várunk, mert azok keveset árulnak el. Mindenki tudja saját tapasztalatból, egyik tanárnál egy hármas többet ér, mint a másiknál az ötös. És egyik gyereknek ugyanannál a tanárnál többet kell dolgoznia a hármasért, mert a másiknak az ötösért.
Persze, a legkényelmesebb azt mondani: akkor kapod meg a legókészletet (videojátékot, bármit) év végén, ha legalább 4,5 az átlagod! Ehhez nincs más dolgunk, mint egyszer ránézni az ellenőrzőjére. Ehhez nem kell ismerni a gyereket, semmit sem kell arról tudni, neki mi megy könnyen, mihez izzad vért, melyik tanártól retteg, és blokkol le a felelésnél. Eleve, jó lenne, ha nem jutalmaznánk és büntetnénk iskolai teljesítményt, hanem csak biztatnánk a gyereket és szóban, ölelésben örülnénk vele együtt. Ahhoz viszont tudni kell, mi az, ami igazán örömre ad okot. Lehet, hogy egy hármas dolgozathoz abból a tárgyból annál a tanárnál komoly erőfeszítést kell tennie, és talán minden másból ötösre zárták le, mégis a hármasnak kell legjobban örülni. Ha a szülő forgatja a szemét, és megjegyzést tesz (rosszabb esetben büntetést ad) a hármas miatt, azzal azt árulja el, semmit sem tud a gyerekről, és arról, mi történik vele nap közben. Ez pedig magányos érzés neki.
Magyarán nem az a kérdés, kényelmes távolból milyen átugrandó léceket húzzunk fel, hanem hogy olyan légkört teremtsünk otthon, amiben a gyerek mesélhet, beszélhet, elmondhatja, mi nehéz neki, mi könnyű, és átélheti, hogy a szülő díjaz minden erőfeszítést, minden olyan tettet, amivel a gyerek átlépi egy korábbi korlátját. Még akkor is, ha ez jegyben meg sem nyilvánul.
Ami a különórát illeti: bármennyire is jót akar a szülő, van egy határ, ami fölött a tanulás rombol, nem pedig épít. Bármennyire is szeretnénk biztosítani a gyerek versenyképességét már most, nem lehet akármeddig terhelni őt. Kutatások bizonyítják, manapság a gyerekek átlagosan egy órával kevesebbet alszanak, mint amire szükségük lenne, mert az iskola, a házi feladat és a különórák egyszerűen nem férnek az idejükbe. A szülőnek kell önmérsékletet tanúsítania, és belátnia, nem lehet akármennyit elvenni a pihenéstől és az örömszerző tevékenységektől a teljesítmény kedvéért. És nem, az németóra akkor sem sorolható az örömszerző tevékenységek közé, ha szereti a gyerek, és kedves a tanár, mert attól még ott teljesíteni kell. Örömszerzés, ahova tényleg csak a saját kedvére megy a gyerek, mert jól érzi magát, és nincs ott mellékes indokként az év végi nyelvvizsga. Röviden: keressük az ésszerű egyensúlyt!
Ha tehát az a kérdés: engedjük-e a gyereket színjátszó körbe vagy táncolni, mikor még nem elég jó a bizonyítványa, a válasz egyértelmű igen. Nem attól lesz jó a bizonyítvány, ha egész nap kötelességeket teljesít, hanem, ha szabad is lehet, úgy, ahogy jól esik neki (ésszerű határokon belül). És engedjük-e, hogy ne járjon már a táncórára, noha ő akarta az egészet: megint igen, az indoklás pedig ugyanaz, mint az előbb.
Tapasztalatból tudja minden felnőtt, hogy kell az úgynevezett inkubációs időszak ahhoz, hogy a tudás összeálljon a fejünkben, és használni is tudjuk. Azaz olyan idő, mikor pihenünk, mikor egész mással foglalkozunk, kikapcsolunk. Ez a gyereknél is így van: csak az fog tudni valamit, aki nem mindig tanul.
És ha mindez nem elég meggyőző, akkor az utolsó érv az: ha a gyerekkorból felnőttkort csinálunk, mikor lesz majd gyerek? Negyven, ötven évesen nem fogja tudni pótolni az elmaradt gyerekéveket, legfeljebb a terápián beszélhet róla. Ha valamit a szülő szívén kell, hogy viseljen, az éppen ez: megadta-e a gyerekének, hogy igazán gyerek lehessen?
Cziglán Karolina
pszichológus
