Már volt róla szó, hogyha a kölyök nem kéri, lehetőleg ne avatkozzunk be a kapcsolataiba. De még a lázadó kamaszkorban is előfordul, hogy a gyerek az anyukájának vagy apukájának sírja el, hogy megbántotta a legjobb barátnője, mennyire nem veszi észre a srác, aki tetszik neki, vagy milyen igazságtalan volt vele a tanár.
A tinikor elején ezek a beszélgetések gyakoriak, később egyre többet a barátaival oszt meg, de akkor is készen kell lennie a szülőnek arra, hogy bármikor megeshet, hozzá fog fordulni a gyerek. Az sem ritka, hogy a vagány kölyök órákat beszél telefonon a haverjaival, a szüleihez szinte nem is szól, de amikor igazán mély szomorúság éri, mikor gyengének és kiszolgáltatottnak érzi magát, az anyu vigasza kell. Azért van ez, mert egy kicsit újra gyerekké válik, aki több babusgatást is igényel. Jó, ha a szülő tudja, ugyanaz a gyerek, aki előző nap még nagymenő volt, most talán buksi simogatásra vágyik, és arra, hogy a beszélgetés után anyu palacsintát süssön neki, mint rég.
Olyasmi ez, mint mikor beteg az ember, a lelki krízis idején is gyámoltalanabbá válik, és máshogy kell vele beszélni, törődni, mint a hétköznapokon. Sajnos előfordul, hogy szülő és gyerek azért távolodik el a kölyökkorban, mert a szülő tudomásul veszi, hogy távolságtartóbb a gyerek, és annyira erre rendezkedik be, hogy már nem is veszi észre, mikor újra ezt a meleg, óvó-védő burkot kellene nyújtania. Pedig ez életbevágó, szó szerint is: kamaszkorban megnő az öngyilkosság gyakorisága, ami ellen épp az jelentene védelmet, hogy a gyerek tudja, bármikor odabújhat (szó szerint és átvitt értelemben) a szülőhöz, aki egy szóval sem fog szemrehányást tenni, és megjegyezni, hogy „bezzeg tegnap...”.
Hallgassuk meg!
Ha a kölyök a szülő vállán sírja ki magát, a legfontosabb, hogy kapjon időt, figyelmet, hogy hallgassa meg a szülő. Első hallásra ez egyértelműnek tűnik, de sokan beleesnek abba a hibába, hogy nagyon szeretnének segíteni, ezért rögtön tanácsokkal látják el. A legnagyobb segítség, ha elmondhatja, ami a szívét nyomja. Elég egy hümmögés, egy-egy kérdés, amivel továbblendítjük a beszélgetést, vagy annak visszajelzése, hogy értjük őt.
Ne ítélkezzünk!
Előfordulhat, hogy nem ért egyet a szülő azzal, ahogy abban a konfliktushelyzetben a gyerek viselkedett. De ha épp ki van borulva a csemete, akkor nem tud mit kezdeni az oktató szavakkal, ezt csak elutasításként éli meg, azt jelenti neki, hogy nem értik meg őt. Próbáljuk felvenni az ő szempontját: biztos van oka annak is, hogy ő miért viselkedett úgy. Bunkó volt a tanárral, de talán azért, mert félt, hogy elveszti a társai közt a pozícióját. A megoldás nem jó, de a motiváció érthető. Nem kell egyet érteni, de az érzéseivel együtt lehet érezni.
Segítsünk megérteni a másikat is!
Ha már kibeszélte magát a gyerkőc, és sikerült a szülőnek megértenie az ő szempontját és érzéseit, akkor eljött a „konkrét” segítés ideje. A szülő valószínűleg már több hasonló helyzetet látott életében, és tapasztalatai révén vannak ötletei, miért mérgesedett el a konfliktus, vagy miért viselkedett olyan csúnyán a másik. Fiunk ki van borulva, mert SMS-ben szakított vele a barátnője, és csak azt látja, annyival sem tisztelte meg, hogy a szemébe mondja. A szülő felvetheti szempontként, hogy nagyon nehéz a másikat visszautasítani, felvállalni, hogy megbántódik, haragudni fog ránk. Tényleg nem szép, ahogy ezt intézte a lány, de talán nem flegmaság volt mögötte, hanem így akart megúszni egy kínos helyzetet, azaz szorongásból tette, amit tett. Felnőtt szemmel egyszerűnek tűnik, kár is szót fecsérelni rá, hát persze, hogy szorongató helyzet szakítani valakivel. De az empátia olyasmi, amit folyamatosan tanulunk, és a tizenévesnek még nem feltétlenül jut eszébe, hogy belegondoljon a másik fél motivációjába.
Különösen igaz ez, ha valamilyen hierarchia szerint felette áll az illető. Ha tanár viselkedett csúnyán, akkor első körben a harag, sértettség a válasz. Segít a szülő, hogyha megvilágítja, vajon a tanár miért mondta, miért tette, amit. Fontos, hogy nem arról van szó, hogy álljon a tanár pártjára! Ne arról beszéljen, hogy „Neki is megvan a maga igaza, lásd be kisfiam!”. Az a cél, hogy megértsük őt is, függetlenül attól, kinek van igaza. Ha valaki érti a másikat, az neki jelent megkönnyebbülést, mert onnantól kezdve nem kell kiszolgáltatott áldozatként tekintenie magára, akivel csak úgy történnek a dolgok, hanem érti, miért úgy alakult, és aktívan részt is tud venni a probléma rendezésében.
Ha a gyerek hozzánk fordul a lelki gondjával, legyünk készek a hallgatásra, és várjunk az aktív segítéssel! A segítés pedig inkább legyen közös megértés, mint okos tanácsok osztogatása. A lényeg, hogy érezze a gyerek, nincs egyedül, ott vagyunk vele.
Cziglán Karolina
pszichológus
