Széles mosollyal üdvözöl Dana barátném, amikor egy tel avivi park kávézójának teraszán összefutunk, feleségével, Einattal egy hatalmas csésze mandulatejes kapucsínót szürcsölgetnek. „Hol van a család legkisebb tagja?” – kérdezem, hiszen a lányok, akik lassan hét éve együtt vannak három évvel ezelőtt gyermeket vállaltak, a kissrác pedig már oviba jár, és köszöni szépen szuperül van.
„Ma az apukáinál. Nekünk is jár egy kis pihi.” – feleli Einat nevetve. Mindeközben a papák, Alon és Eitan gyakorlott szülőkként látják el a minden (másnapi) teendőket: náluk ugyanis az a szokás, hogy a gyerek néhány napot a mamákkal, néhányat pedig az édesapákkal tölt. Bármily furcsán hangzik is, korántsem egyedi az eset. Itt, Tel Avivban egyetlen tanárnéni sem lepődik meg azon, ha valemelyik nebuló azt mondja az ismerkedési délutánon: "Két meleg papám, és két leszbikus mamám van."
Malawii bébi? Csak a sztároknak
A férjem - aki Budapesten végezte el az orvostudományi egyetemet, és ma már Tel Avivban dolgozik gyermekorvosként - és én valamikor 2009 körül kezdtük el komolyan fontolgatni a gyermekvállalást. Az első gondolatunk az örökbefogadás volt. Úgy gondoltuk, ez talán a legjobb megoldás, hiszen így nem csak a családunk gyarapítása iránti "önző" vágy vezérel minket, hanem az is, hogy segítsünk egy szülők nélkül felnövő gyermeken. Idealisták és kicsit naivak voltunk, amikor azt hittük, hogy nem ütközünk majd akadályokba.
Hamar kiderült, hogy hivatalosan csupán kiskapukon keresztül, egyedülálló férfiakként fogadhatnánk örökbe, és még így is a sor végére kerülnénk, hiszen prioritást élveznek a heteroszexuális párok, és az egyedülálló anyák is. Sokan azt hiszik, hogy elég, ha az ember Madonna-módra ellátogat egy szegény afrikai országba, megtalálja a megfelelő embereket, majd pár hét múlva hazatérhet egy egzotikus bébivel.
A helyzet azonban ennél sokkal komplikáltabb: a legtöbb országban az elmúlt évek során komoly szankciók léptek érvénybe a nemzetközi örökbefogadással kapcsolatban. Miközben a szigorítás egyfelől érthető, az eredmény mégis tömött árvaházak, és gyermekre vágyó szülők szerte a világban.
Amcsi lombikbaba, vagy helyi leszbi mama?
Lemondva az örökbefogadás lehetőségéről belenéztünk a másik, világszerte egyre nagyobb népszerűségnek örvendő módszerébe: a dajkaanya programba. Tel Avivban többszáz meleg pár akad, akik egy rózsadombi villa árával vetekedő kölcsönt felvéve vágnak bele a projektbe, és Amerikába utaznak, ahol tökéletesen legálisan regisztrálnak a folyamatra.
Cserébe igényeiknek minden szempontból megfelelő petesejtdonort, egészséges dajkaanyát közvetít nekik az illetékes iroda, nagyjából egy évvel később pedig nincs más dolguk, mint ismét kirepülni, és némi papírmunka után hazavinni a vérszerint is, jogilag is saját gyermek(ek)et. Egy kezemen nem tudom megszámolni, hány párost ismerek, aki ehhez a módszerhez folyamodott, és bár semmi kivetnivalót nem találok benne, hosszas megfontolás után úgy határoztunk: mielőtt ehhez a végső megoldáshoz fordulunk, esélyt adunk Dana és Einat barátnéink verziójának is.
Egy „Új Család” nevű szervezetnél regisztráltunk, ahol egy hosszú kérdőív kitöltése után máris érkezni kezdtek a telefonhívások: az iroda három „vakrandit” szervezett le nekünk, csupa olyan egyedülálló nővel, vagy leszbikus párral, akik potenciális partnerek lehettek a kérdőív alapján.
Leszbikus párok esetében általában csak az egyikük vágyik rá, hogy megtapasztalja a terhességet és a szülést - ennek persze sokszor praktikus okai is vannak, hiszen valakinek aktívan dolgoznia is kell, másrészt. Maga a megtermékenyítés rendszerint mesterséges módon történik, bár hallottam már olyan esetről is, ahol a szülők úgy érezték, segíti a kötődést, ha a gyermek természetes úton fogan meg. Ám a lombik-megoldásnak is megvan a maga "előnye": így a szokatlan család mindkét apa génállományát tovább viheti, hiszen nem ugyanattól a férfitól fogant ikreket is kihordhat.
Számunkra mindez még nyitott kérdés - úgy voltunk vele, hogy előbb találjuk meg az(oka)t a lány(oka)t, akivel egy húron pendülünk. Egyikünk sem ragaszkodik hozzá mereven, hogy biológiailag ő legyen az apa, így ezt a döntést közösen hoznánk meg a leendő anyával.
Egy ilyen meetingre nemigen lehet felkészülni. Az ember szorong, mint egy elsőbálozó, és bár rengeteg kérdés van a fejében, valahogy csupa hülyeséget mond ki. Szerencsére általában a lányok is hasonlóan meg vannak szeppenve, ám az első sokk után sorra szóbakerülnek a legfontosabb témák. Milyen suliba járatnánk? Kinek mennyire fontos a vallás? Milyenek a „nagyszülők”, lehet –e számítani a segítségükre?
Mégis mi az a "család?"
Az "Állandóak cikizni fogják az iskolában!". "Minden gyerek sérült, aki egy apa és egy anya nélkül nő fel.". "A meleg családban nevelkedett gyerekek biztosan melegek lesznek." –sztereotipiák itt természetesen nem kerülnek elő: ugyanazokat a témákat boncolgatjuk, mint bármelyik "klasszikus" család.
Amikor néhány éve Budapesten vendégeskedtem a Szivárványcsaládok Napjának vendégeként, a közönség előtt vettem fel a kérdést: mi is tesz egy kis csapat együtt élő embert családdá? Talán a vér? Aligha, hiszen sok olyan sztorit ismerünk, ahol az elvált anya második férje jobb papának bizonyult a vérszerinti apánál.
Talán a megszokott modell - apu, anyu, gyerekek? Nem hinném, hiszen előfordul, hogy egy férfi és egy nő egy életen át vágyik gyerekre, de végül úgy alakul, hogy nem teljesül a kívánságuk - van viszont egy tizennégyéves pulijuk, egy közös házuk, és többezer közös fényképük az együtt töltött évekről. Hogyan is foszthatnánk meg őket a "család" státusztól?
A kultúránk, és hagyományaink? Ebben az esetben a tibet kis falvaiban élő családok, ahol három fiútestvér vesz feleségül egy lányt, mert olyan kevés a nő a faluban, szintén nem tekinthetők családnak európai mércével? Persze nem kell ilyen messzire mennünk: Amerikában komédiasorozatok főhősei a kisgyerekes szivárványcsaládok.
Egy új generáció
Talán sokaknak idegen lehet az efféle alternativ mozaikcsalád, ám az előítéleteink minden esetben abból táplálkoznak, hogy gyakran zsigerből eltaszítunk magunktól mindent, amit nem ismerünk. Ami dacol a megszokottal, az "fura", és "nem jó". Ez a fajta elutasítás az emberi természet része, és semmi meglepő, vagy elítélendő nincs benne, ez viszont nem jelenti azt, hogy nem kell tenni ellene.
A valóságban ugyanis azért ítélkezünk olyan élesen mások felett, mert nehezen mondunk le a nehezen, hosszú évek tapasztalatai álltal kialakított értékrendünkről. Szerencsére ma már a világ számos országában másként nevelik a következő generációt: óvodákban úgy állítanak össze csoportokat, hogy legyen a gyerekek közt zsidó, muzulmán, keresztény, indiai, arab, szőke, vörös - így a gyerekeket már a puszta környezetük is elfogadásra neveli.
Amerikától Hollandián át Franciaországig mindenütt jelennek meg olyan mesekönyvek (gyakran állami támogatással) amelyek a legkisebeknek szólnak, és a főhősnek két mamája, vagy két papája van, és azt tanítják: a valódi értékek nem a dogmák és berögződések, hanem az elfogadás, az önzetlenség, és a szeretet. És itt vissza is kanyarodtunk a kérdéshez, hogy mi tesz minket családdá: a gondoskodó, feltétel nélküli szeretet.
Hol van már az igazi?
Bevallom, egyelőre nem találtuk meg az „álompárt”, akivel családot alapíthatnánk, és nincs is ezzel gond. Nem könnyű elhatározni, hogy az ember egy életre összeköti magát egy másik párral - már csak azért sem, mert egy gyereket illető vitás kérdésekben gyakran két szülő is nehezen jut dűlőre, nemhogy négy.
Meggyőződéses állatvédőkként és vegánként azt is fontosnak tartjuk, hogy a hét az anyukáknál töltött felében ne zavarjuk össze a gyereket tengeri herkentyű-raguval, és egészen másfajta értékrenddel, mint a miénk, ez pedig egyelőre komoly kihívást jelentett. Ugyanakkor persze azt is tudjuk, hogy a jó szülőt nem az étkezési szokásai, vagy a szexualitása külömbözteti meg a rossz szülőtől, hanem az, hogy hogyan neveli a gyermekét.
Azt szoktam mondani: nem homo vagy vagyheteroszexualitásra, hanem elfogadásra, nyitottságra, és mindenekfelett az élet szeretetére neveljük a gyermeleinket. Hiszen új életet teremteni csak akkor érdemes, ha olyan világot tudunk mutatunk nekik, ahová érdemes megszületni. Ahová nem azért érkezünk, hogy megfeleljünk az aktuális társadalom normáinak és gyakran hamis értékeinek, hanem azért, hogy önmagunk jobb, elfogadóbb változataivá válhassunk. Bízunk benne, hogy ez az út előttünk is nyitva áll.
