Többszázmillió forintnyi EU-s pénzből létrejött egy videós oktatási portál, a zanza.tv. Többen is megnéztük, kipróbáltuk, és én összefoglalom, mi jutott erről az eszembe. Hosszú lesz.
Még 1921-ben, amikor PhD-re jelentkeztem, az egyik szintén jelentkező lánnyal beszélgettünk a terem előtt. Mi a témád? – kérdeztem én, mire ő azt mondta - természetesen -, hogy a motiváció. Az szenzációsan újszerű, gondoltam, arról még tényleg nem írt senki.
A motiváció a nyelvpedagógiában kábé az, mint Shakespeare az angol irodalomban: minden bármiről írt könyvre jut legalább három a motivációról (vagy Shakespearről) szóló könyv, tanulmány, elmélet, szakdolgozat, doktori disszertáció. Mondhatnám, hogy agyonkutatott terület, és mégis, újra és újra előveszik, egyszerűen azért, mert a gyakorlatban az egyik legnehezebben kivitelezhető, megvalósítható pedagógiai fogalom. Vagy fogás. Vagy trükk. Mikor mi.
Ezért tanulunk (már ha tanulunk)
Ha tanulási motivációról beszélünk (és most kizárólag erről lesz szó), két alapvető típust különböztethetünk meg: az extrinzik (eszköz jellegű) és intrinzik (önjutalmazó) motivációt. Igen, sajnos ezeket így nevezi a szakirodalom, és hogy ezeken belül még hányféle altípus van, azzal senkit nem untatnék, akit érdekel itt utánanézhet.
Az első – végtelenül leegyszerűsítve – azt jelenti, hogy azért tanulunk, mert jutalmat kapunk érte (vagy elkerüljük a büntetést), és mert valamilyen célt szeretnénk elérni vele (például nagyon szeretnénk jól fizető mérnöki állásban dolgozni majd 25 évesen, ezért 6 évesen már ennek tudatában toljuk a 4+4=8-at).
Az önjutalmazó motiváció lényege pedig nem meglepő módon az, hogy a hatéves/tizenötéves/nyolcvannégyéves ember azért tanul, mert szeretné fejleszteni a képességeit, mert kíváncsi, vagy mert nincsenek barátai, és csak a részecskegyorsítás hozza lázba, egyszóval akkor is tanulnánk, ha nem lenne muszáj.
A tanári pálya egyik nagy hátránya az, hogy az osztályokban általában elhanyagolható azoknak a gyerekeknek a száma, akik akkor is deriválnának, ha kimennénk a teremből, vagy akkor is megtanulnák a Halotti beszédet, ha helyette Forma 1-et lehetne nézni, legálisan, igazgatói jóváhagyással, projektoron a tornateremben, és még sör is lenne.
Innen szép nyerni, mondhatja ilyenkor a tanár, és nekilát extrinziken motiválni. A szerencséje az, hogy ennek a fajta külső (vagy eszközjellegű) motivációnak is vannak fokozatai, tehát szépen lassan – elvileg – el lehet jutni onnan, hogy a hatéves Lénácska még azért küzd, hogy bekerüljön az üzenő füzetbe a piros pont és/vagy smiley és/vagy csillag és/vagy matrica, de aztán rájön, hogy ez nemcsak azért jó, mert betelik az üzenő, hanem mert ilyenkor megdícsérik és büszkék rá, sőt mi több, ő is büszke lehet saját magára. Egy idő után már ő akar az a kislány lenni, akit mindig megdícsérnek és folyton büszke lehet magára, a végén pedig – ahogy anyósom szokott fogalmazni – megszokja, és úgy marad.
Egyszóval, nekünk tanároknak az lenne a célunk, hogy szépen lassan leválasszuk a gyereket az egyesről és az ötösről, egyrészt azért, hogy érezhesse, hogy ő egy önálló, sikeresen teljesítő valaki, másrészt meg azért, mert négy egyes után az ötödiknek már az égvilágon semmi jelentősége nincs, de erről majd máskor, máshol.
A nagyobbik fiam első osztályos, most tanul olvasni. Tisztán látszik, hogy nem ő lesz az idei gyorsolvasás verseny győztese, szóval bőven ráfér a gyakorlás az iskolán kívül is. Azzal viszont most szembesültem (újra, vagy először?), hogy olvasni tanulni elképesztően melós és unalmas. Hála Istennek talán a legtöbb gyereket már a betű és szótagolvasás is lázba hoz, kicsik és kíváncsiak, meg ezek mégiscsak betűk, szóval szuperérdekes az egész, de azért a tizenhatodik sor ka-fa-va-ma-ki-fi-v-mi-kó-fó-vó-mó után nem meglepő módon lankad a figyelem, legalábbis nálunk.
Ilyenkor a következőket lehet tenni: 1. kukoricára térdepeltetjük a gyereket és megfenyegetjük, hogy soha nem lesz belőle rendes ember, ha nem tanul meg olvasni 2. becsukjuk a könyvet, és hagyjuk az egészet a francba 3. egyik sem.
Ha egyik sem, akkor először is megálljuk, hogy nem a legalapvetőbb, legegyszerűbb és leggyorsabb megoldást választjuk, tehát nem mondjuk neki, hogy ha elolvasta, akkor ehet egy csokit, vagy kölesgolyót, vagy nézhet tévét, vagy egész délután makramézhat, mert bár lehet, hogy működne (biztos, hogy működne), ez hosszú távon egy óriási csapda. Ehelyett nekiállhatunk érdekesebbé tenni a tanulást. Arról egy későbbi cikkben írok majd, hogy az olvasás esetében milyen konkrét feladatokkal lehet variálni (vagy százezer másikkal, amit a kreatív anyuka vagy apuka kitalál), elég az most, hogy ilyenkor azt fogjuk tapasztalni, hogy még legalább 15 perc gyakorlást úgy sajtoltunk ki a gyerekünkből, hogy észre sem vette.
Egy hatéves gyerektől nem lehet elvárni, hogy lássa, hogy mennyire király dolog az olvasás, és mekkora lesz, mikor először röhög fel hangosan a buszon egy Rejtő Jenőtől vagy egy Örkénytől, főleg azok után, hogy hetekig csak ilyeneket olvas, hogy mó, la, fe, ik (mondjuk szerintem ez is vicces).
Ugrok egy tíz évet, és középiskolás a gyerek
Motivációs szempontból nehezített pálya a pedagógusoknak, mert az anyag is egyre elvontabb lesz (képzeljünk el egy fényévnyi vastag acéllemezt!), és egyre több az a tényező, ami elvonhatja a gyerekek figyelmét (képzeljünk el egy bugyiban buszra váró Miley Cyrust a Deák téren!). Az még rendben is, hogy ha a gyerek ott van az órán, akkor talán ragad valami, még akkor is, ha nem figyel vagy nem érdekli vagy egyáltalán, de mi van akkor, ha hiányzott az óráról? Elvileg ezt a problémát igyekszik megoldani a nemrégiben elkészült zanza.tv nevezetű videós oktató portál.
A weboldal lényege az, hogy azok a gyerekek (pl. élsportolók vagy magántanulók), akiknek sokat kell önállóan tanulni, mert nem tudnak részt venni az iskolai tanórákon, az itt található oktatóvideók és gyakorlófeladatok segítségével megértsék a tananyagot. Persze másnak is jól jöhet, ha az iskolai inputon kívül lát/hall még egy forrást, ahol talán kicsit máshogy, érdekesebben vagy érthetőbben átevezhet a tanultakon még egyszer.
Amikor először végignéztem ezt az oktatóportált, azt gondoltam (egyébként most is ezt gondolom), hogy jobb, hogy van, mintha nem lenne, hiszen bármi olyan fórum, ahol a gyerekek az iskolán kívül is találkoznak a tananyaggal, szerintem szükségszerűen jó. A sajtóközleményben nagyon rendesen meg is írták, hogy 150 ember munkája, 304 millió forint európai uniós támogatásból: ennyi ember nem tévedhet.
Nekiláttam hát diáknak lenni, megnéztem egy irodalom anyagot (mert abban régen jó voltam), egy matekot (mert abban mindig is rossz voltam), meg egy társadalomismeretet (mert az még az én időmben nem volt). Az anyagrészeket úgy lehet feldolgozni, hogy az ember megnézi a videót (egyszer vagy százszor), utána megoldja a hozzá kapcsolódó pár feladatot, és a végén leteszteli a tudását. Hogy jön ez az egész a motivációhoz? Mindjárt, mindjárt.
A magyar anyag Dante Isteni színjátéka volt, gondoltam az tök jó, olvastam is, szerettem is, majd lesz valami. Megnéztem a videót, nem volt rossz, tényleg, bár jobban szerettem volna, ha egyáltalán nem lettek volna benne olyan részek, ahol virtuálisan kijegyzetelték a mondottakat. A feladatok itt azt jelentették, hogy írjak egy esszét (nem írtam), és írjak definíciót egy pár fogalomhoz (nem írtam).
Megnéztem a mintamegoldást, de képtelen voltam végigolvasni, láttam, hogy ezeket legalább Szegedy-Maszák Mihály írta, na ilyet én úgysem tudtam volna, még jó, hogy nem írtam meg. Aztán megcsináltam a tesztet, tízből egy hiba, ezzel tudok élni. Ez a múlt héten volt, ma már nem emlékszem semmire, csak arra, hogy sok hármas van a műben.
Matekból az Örök Mumust választottam, az anyagrészt, amit legalább háromszor tanultam már az életemben, ebből egyszer felnőtt fejjel, mégsem értem: kombinatorika. Sőt, a kombinatorika alapjai! Megnéztem a videót, 5 perc, 2 és félnél már egyáltalán nem értettem, hogy miről van szó. A példák életközeliek, sport, meg ilyesmi, de szerintem aki ebből a videóból megérti a kombinatorika alapjait, az úgy állt neki nézni a videót, hogy már értette a kombinatorika alapjait.
A feladat ebben az esetben az lett volna, hogy üljek le egy barátommal dobókockázni, de hát nincsenek barátaim, úgyhogy ez kiesett. Nekivágtam a tesztnek, és teljes fogalmatlanságom ellenére elértem 62 százalékot úgy, hogy teljesen random húzkodtam a válaszokat a kérdésekhez! (Helló, érettségi, helló!) Ősstréber lévén nem voltam elégedett, de ahhoz képest, hogy egyetlen szót sem értettem az egészből, nem rossz.
Jött a társadalomismeret, ezen belül a pénzpiac működését választottam, mert azt kell, hogy mondjam, hogy kombinatorikából killer vagyok a pénzügyhöz képest. A bankokról volt szó, meg valami pénzről, a videó egyáltalán nem volt érdekes, mert csak folyamatábrák voltak benne, néha egy-egy stock fotóval. Hát nem igazán kötött le, tényleg, kb. egy közepes alatti Zepter előadás színvonalán mozgott.
A gyakorlófeladat ismét egy esszékérdés, amit megértés hiányában gyorsan kihagyva ugrottam a tesztfeladatra. A matekhoz hasonlóan 60 körüli százalékkal végeztem úgy, hogy volt olyan feladat, ahol egy fogalom kivételével semmit nem találtam el, pedig figyeltem az ötperces videóra, és szerintem egész jó a magyar hallott szöveg értésem. Ezúton behúzott farokkal el is hagytam az oldalt, pedig még a fizikán megalázhattam volna magam, csak olyan tantárgy nem volt.
Az elkövetkező napokban azon törtem a fejem, hogy miért nem jön be nekem ez az egész. Az nagyon jó ötlet, hogy internetalapú a tanulás, lehet telefonról is használni, van benne fogalomtár, tanulásszervező, és persze a közösséget sem hagyják ki belőle: látni, hogy kik használják, lehetnek az embernek padtársai.
Ez mind szép és jó, ebből a szempontból abszolút azt mondom, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok – biztosan máshogy és/vagy jobban is meg lehetett volna csinálni, de eddig nem volt ilyen, most meg van.
Két dolog viszont nem hagy nyugodni: mennyiben más ez, mintha a gyerek, vagy vegyük azt az élsportolót, aki sokat hiányzik a suliból, és otthon sincs ideje tanulni, előveszi a tankönyvet, és elolvassa belőle az éppen aktuális anyagrészt? Kérdezni nincs lehetőség, a videók felépítése ugyanolyan, mintha egy tanórán ülnénk, és még csak nem is egy élvezetes tanórán, inkább csak amolyan közepesen.
Nem tudom hány tanuló írja meg az esszékérdéseket gyakorlásképpen. Hiányzik az interakció, és ami a legrosszabb, hiányzik az egyéniség, a humor, pedig ha már egyszer valami ennyire új dolog jött létre, lehetett volna bármilyen videót csinálni.
Nagyon jópofa, hogy Belga dalszöveget kell nyelvileg elemezni, és ez az első lépés, de könyörgöm, miért esszé? Most komolyan! Holtfáradt a gyerek, mert 6 órát úszott csak ma, megnézi a videót (tegyük fel, hogy elképesztően lelkes, és addig nézi, amíg nem ért mindent), utána pedig nekiáll egyedül esszét írni? Minek? Magának? Vagy, hogy összehasonlítsa a mintamegoldással, amit egy felnőtt írt? Őszintén...
Ha rajtam múlt volna, akkor valóban csak az érettségi tantárgyakra koncentrálok, és kihagyom belőle a filozófiát, társadalomismeretet, etikát és testnevelést, és a felszabaduló pénzt és energiát arra fordítom, hogy olyan videókat készítsek, amik személyesek, valóban egyediek, és olyan feladattípusokat gyártsak, amelyek valóban segítik az anyag megértését és feldolgozását.
Az oktatóportál létrehozói szerint „a tanulás alapvetően értelmezési, feldolgozási, problémamegoldási, gondolkodási folyamat, s nem magolás. Az így elsajátított ismeret hosszú távon megmarad az emlékezetedben és könnyebben tudod előhívni.”
Teljesen egyetértek, csak sajnos ebben ez a weboldal nem segít. Persze lehet, hogy izgalmasabb, ha megnézek egy videót, mintha a tanárt hallgatom az órán, de ha az anyag felépítése és a közvetítés módja egy és ugyanaz, akkor semmivel nem lesz előrébb a diák, mintha valaki felveszi neki diktafonra az órákat, ő pedig otthon meghallgatja. Ezért nem volt érdemes egy oktatóportált létrehozni.
A második szívfájdalmam maga a motiváció, és így szépen körbe is értem volna. Eleve őrült módon dühít ez a matricázás, meg pecsételés, meg mit tudom én. Nem az iskolában, mert azt elfogadtam már, hogy valami nagyon kézenfekvő dologgal megjutalmazzuk a gyereket, szépen írt, kap egy piros pontot. Igaz, hogy ezzel egy későbbi, nagyon rossz szokásnak ágyazunk meg, de erről most tényleg nem írnék, majd máskor.
Manapság viszont mindenért matrica jár. Matricát kap a gyerek az edzésen, az óvodai külön angolon, a néptáncon, az orvosnál, a fodrásznál. Nem azért, mert ügyes volt, hanem mert jelen volt. Jelen volt egy olyan dolgon, ami neki szórakozás. (Jó, az orvos nem, de könyörgöm, az meg muszáj, ha beteg az ember, szóval miről beszélünk?)
A zanza.tv-n jelvényeket lehet kapni, amiket megoszthatunk másokkal. Megnéztem az egyik gyakorlófeladatot, hozzá se nyúltam, csak megnyitottam a pdf-et, és jé, már kaptam is egy bronz feladat jelvényt! Hát ez igazán nem volt nehéz! Nesze, egy matrica, most lettél motiválva.
Hogyan lehet motiválni egy középiskolást, hogy leüljön tanulni? A zanza.tv készítői is feltették a kérdést: „MIÉRT ÜLJEK LE TANULNI, AVAGY KI MOTIVÁL? (...) Csodaszerünk nincs. Ugyanakkor igyekeztünk úgy kialakítani a portált, hogy az leginkább a TE tanulásodhoz igazodjon, érdeklődésed alapján irányítható és tervezhető legyen. Ez nagyban segíti azt, hogy ne csak külső kényszerre kezdj tanulni, hanem kihívást, érdekes tevékenységet láss benne. Jól tetten érhető ez például a videókban. A videók rövid, tömör, lényegre törő, tanulási vázat kínáló szerkezete mellett számos kép, filmrészlet, a Te korosztályod életéből vett példák segítik tudásod építését, az összefüggések megtalálását, a saját, előzetes tudásod felelevenítését és az ehhez való kötődést.”
Hát bizony, csodaszerről a zanza.tv esetében nemigen beszélhetünk, de sajnos én még azt is megkérdőjelezném, hogy az idézetben említett kihívás vagy érdekes tevékenység megvalósult-e. Amíg a tanulás felépítése az, hogy én elmondom, te megérted, megcsinálod a feladatot, kitöltöd a tesztet és továbbmegyünk, addig nem hiszem, hogy maradásra tudna bírni az oldal.
A tesztekben jelölik ugyan azt, hogy melyik válasz helyes és melyik helytelen, azt viszont nem, hogy miért. Egész egyszerűen nagyon nehéz elképzelnem, hogy engem, ha újra 17 éves lennék, motiválni tudna a tanulásra. Az érdeklődésem követése az lenne, hogy színes a háttér a helyesírás szabályai mögött? Vagy az szolgálná a tananyaghoz való kötődést, hogy az iszlám vallás bemutatásánál egy dzsinn képe az illusztráció? Szerintem az oktatóvideók erőltetettek, humortalanok, képanyaguk pedig egy kis költségvetésű, helyi tévécsatorna képanyagához hasonlít, amely semmit nem ad hozzá a szöveghez, csak illusztrálja az elhangzottakat.
Természetesen belátom, hogy lehetetlen küldetésnek tűnik pótolni azt a személyes interakciót (jobb esetben személyes varázst) amit egy jó tanár jelent, és a visszajelzés vagy a kérdezés lehetőségét, de véleményem szerint pont ezért kellett volna, lehetett volna létrehozni valami merőben újat. Ha nincs jelen a tanár, akkor ezeknek a videóknak ütni kellett volna, hogy legyen miért leülni mellé, és megnézni újra meg újra.
Helló, tessék szabadra engedni a fantáziát! Tele van a Nagy Internet jobbnál jobb videókkal, onnan lehet ötletet lopni, vagy a szerzőkkel egyeztetve akár lefordítani a videókat. Tényleg nem töltöttem sok időt vele, kábé fél órát, de ennyi idő alatt találtam egy szenzációs videósorozatot, ami fontosabb, II. világháborús csatákat mutat be legóval. Vagy itt van a sokak által biztosan ismert Minute Physics sorozat, ami technikailag megint nem egy csoda, csak ötletes, vicces, figyelemfelkeltő.
Találtam egy teljesen hétköznapi figurát is, aki matekot magyaráz egy táblánál állva. Semmi különös, érintőlegesen vicces, de érthető, a feladatok megoldását elmagyarázza, tényleg úgy érzi az ember, mintha egy órán ülne, és nem egy rosszul sikerült sales meetingen, és nem kellene úgy éreznie, hogy egyedül dolgozik valamin, amit csak nyomokban ért, de legalább azt sem tudja, hogy ha hibázik a feladatokban, akkor miért hibázott. Sylvia Plath költészete. A Periódusos rendszer. Mondom, fél óra volt.
Tegyük fel, hogy egy webes felülethez egyáltalán nem akarjuk használni az interneten jelenleg is található forrásokat. Oké. Most mondok egy nagyon vadat: mi lett volna, ha ezek a videók úgy készülnek, hogy valódi tanárok magyarázzák a tárgyakat, érdekesen? Fejből tudnék olyan tanárt ajánlani, aki olyan érdekesen magyarázza a biológiát, hogy azt lehetetlen elfelejteni, és biztos vagyok benne, hogy tele van az ország olyan kiváló pedagógusokkal, akiktől öröm lenne meghallgatni egy-egy anyagrészt.
Arról nem is beszélve, mennyire gyakoroltatja be az anyagot, ha esszét kell írni, amihez gyakran a videók anyagán messze túlmutató háttértudás vagy elemzési képesség szükséges? Kikérdezni sem csak tesztsorokkal lehet, csak mondom. Rengeteg, a nyelvtanulást segítő weboldal létezik, amelyek az évek alatt jobbnál jobb feladattípusokat dolgoztak ki, teljesen ingyen lehetett volna ezekből mazsolázni.
A motiváció tehát csodákra képes a tanulási folyamatban. Elérheti, hogy valóban öröm legyen a tanulás, vagy ha nem is megyünk ilyen messzire, azt bizonyosan, hogy könnyebbé, elviselhetővé tegye azt a folyamatot, aminek célja egy iskolakezdőnek beláthatatlan, egy tinédzsernek pedig néha érdektelen.
Hadd zárjak két óriási klisével: egyrészt mindenkit mással lehet motiválni, van akinek a vicc jön be, van akinek meg Beyoncé. Egy jó tanár megtalálja ezeket a fogódzókat a saját közösségében, és ki is használja őket, amennyire csak tudja. Egy internetalapú oktatási portálnak, amelynek a lehetőségei szó szerint végtelenek, legalábbis sokkal szerteágazóbbak, mint egy tanteremben 30 gyereket tanító tanárnak, ennél sokkal, de sokkal kellene nyújtania.
Jelen állapotában azonban sajnos hűen tükrözi azt, ami rossz esetben a tanórákon történik: én elmondom, te megérted, ha nem érted, akkor sajnálom, majd lesz egy teszt, azon tudjad, légy szíves, mert különben nem kapod meg a tesztért járó arany jelvényt.
