Az anorexia nervosa a leggyakoribb fatális kimenetelű pszichés zavar: serdülők esetében 5 százalékban, felnőtteknél 10, illetve 20 százalékban végződik halállal (a betegség kezdetét követően tíz, illetve húsz évvel később). A halál oka leggyakrabban szervi, de gyakori az öngyilkosság is.
A serdülő lányok körében az anorexia nervosa a harmadik leggyakoribb krónikus betegség. A szakemberek leggyakrabban a 14–16 éves korosztályban találkoznak vele, de a tendencia afelé mutat, hogy mind fiatalabb korban (akár nyolcévesen is) jelentkezik a zavar, és egyre sűrűbben érint fiúkat is. A bulimia nervosa gyermekkorban ritka, serdülőkorban gyakoribbá válik.
A közvélemény hajlamos kizárólag a média által erőltetett (nőknél nagyon vékony, hibátlan alakú, smink nélkül is tökéletes – magyarán nem létező) szépségideált okolni az evészavarok mind gyakoribbá válásért, de az okok ennél sokkal összetettebbek. A beteg egyes személyiségvonásai és a családdinamikai tényezők is jelentős szerepet kapnak a zavarok kialakulásában és fennmaradásában.
Kiből lesz evészavaros?
A szakemberek már régen felfigyeltek rá, hogy az anorexiások jellegzetes személyiségvonásokat mutatnak. Ami szinte minden esetben megfigyelhető náluk, az a kényszeresség és a perfekcionizmus, de a depresszióra való hajlam, a szociális és érzelmi visszahúzódás, a túlzott alkalmazkodásra való hajlam és az érzelmek erős kontrollja is gyakori. A bulimiások, illetve az anorexia bulimiás altípusában szenvedők esetében pedig az impulzív, kitörésekre hajlamos, akár antiszociális személyiség a tipikus.
Nem ritka, hogy a szorongásos és kényszeres tünetek már kisgyermekkorban megvannak, jóval az előtt, hogy az evészavar jelentkezne.
A családi háttér
Az evészavarok kialakulásában nagyon fontos tényező a beteg családjára jellemző viselkedés, a családdinamika. Mondhatni, az evészavar tökéletes eszköze a családi diszfunkciók megjelenítésének. A transzgenerációs megközelítés egy generációk között fennálló önrontó kört feltételez, és azt igyekszik feltárni, hogy a szülők viselkedése, érzelmi viszonyai hogyan hathatnak a gyereknél az evészavar kialakulására és fenntartására. Itt elsősorban az evéssel kapcsolatos viselkedésre és családi szokásokra, a felmenők saját testképhez való viszonyulásra kell gondolni.
A kutatások szerint például az evészavaros anyák gyerekei maguk is nagyobb eséllyel lesznek evészavarosak. Az ilyen anyák kevésbé hajlamosak szoptatni a gyereküket, meghatározott, szigorú rend szerint etetik, és később is hajlamosabbak nagyobb kontrollt gyakorolni a gyerek – főként a lánygyerek – evési szokásai felett. Így a gyerekben csökkent mértékű lesz az önkontroll az evés területén.
Ugyancsak evési problémához vezethet a gyerekeknél, ha például az evésre nem csak éhség miatt kerül sor (pl. jutalmazás vagy büntetés eszköze), ha a szülő látványosan nem élvezi az evést, ha gyakoriak a nassolások. Az étkezések terén tapasztalható rendszerességnek, illetve annak hiányának is fontosságot tulajdonítanak a szakemberek: a rendszeres reggelit például bizonyos fokú „védőfaktornak” tekintik a későbbi evészavarok ellen.
Fontos szerep jut a szülők, elsősorban az anyák önképének. Ha a gyerek azt látja, hogy anya folyton elégedetlen a külsejével, állandóan fogyókúrázik, ez a viselkedés példáként szolgálhat számára. Ha pedig az apa még rátesz erre egy lapáttal, negatív megjegyzéseket tesz az anya vagy más nők alakjára, súlyára, tovább torzíthatja vele a lánygyerek alakuló önképét, evési szokásait. (Ha pedig a gyerek túlsúlyos, a lehető legrosszabb, amit a szülő tehet, hogy lekövérezi, megjegyzéseket tesz a külsejére. Garantáltan nem az lesz az eredmény, hogy hipp-hopp összeszedi magát, és lefogy, majd élete hátralévő részét sportosan és fitten éli le.)
Szintén sokszor jellemző az evészavaros gyerekek, serdülők családjára a túlféltés, a túlzott kontroll a gyerek felett, az önállósodási törekvések „jószándékú” gátlása. Ilyenkor a serdülő úgy érezheti, az élete egyetlen területén bír befolyással, ez pedig az evés. Leírtak olyan szélsőséges esetet, ahol a lakásban minden ajtót leszereltettek a szülők, így senkinek sem nyílt lehetősége visszavonulásra, magánéletre. A másik véglet, amikor a szülők teljesíthetetlen elvárásokat állítanak a gyerek elé, túlzottan kritikusak, mindig elégedetlenek vele. Ez egy egyébként is szorongó, perfekcionizmusra hajlamos személyiség esetén még nagyobb szorongás és stressz forrása lehet.
A fentiek tükrében nem véletlen, hogy „a gyermek- és serdülőkori anorexia nervosa terápiájában ezidáig a családterápia az egyedüli bizonyítottan hatékony eljárás a betegség hosszú távú kimenetele szempontjából” (Túry, 2009). Ez nem azt jelenti, hogy minden esetben összetrombitálják a nagycsaládot, mert például ha a szülők túlzottan kritikusan viszonyulnak a gyerekükhöz, nem javasolják a teljes családi ülést. Családterápiából is sokféle van, minden esetet külön mérlegelnek (és olyan is lehet, hogy az egyéni terápia mellett dönt a szakorvos). Mégis, a családtagok közti feszültségek feltárása, a családi dinamika megváltoztatása, jó irányba terelése lehet legtöbbször az a mód, ami olyan erőforrásokat ad a betegnek és a családnak, ami révén lehetővé válik a régi, a betegség kialakulását és fennmaradását előidéző családi folyamatok és rögződések eltörlése, és csökken a visszaesés kockázata.
Forrás: Túry Ferenc–Pászthy Bea (szerk.): Evészavarok és testképzavarok
