Teher-e a gyereknevelés? Egyfelől persze, nem is kis teher, másfelől a többség mégis úgy érzi, nagyon megéri. Ennek ellenére, sok gyerek alapélménye, hogy ők csak nyűgök voltak a szülők nyakán. Ez önbizalom romboló élmény, hiszen hogyan érezze értékesnek valaki magát, ha még anyja, apja sem örül a létezésének?
Ha megkérdeznénk ezeket a szülőket, a többségük valószínűleg őszintén mondaná, hogy számára a gyerekeik a legfontosabbak, és minden energiát megérnek. A hétköznapokban mégis olyan jeleket adtak, ami ellentmondott ennek.
Anna arra emlékszik, mikor szülei beleegyeztek, hogy szülinapi bulit tartson, és meghívja osztálytársait. Anyja időközben megijedt a nagy feladattól, elvesztette a lelkesedést. Eleinte még együtt találták ki a meghívókat, és úgy tűnt, ez mindkettőjüknek jó móka, aztán egyre kevésbé volt rá kíváncsi, a lánya mit szeretne, és mindenben igyekezett a legegyszerűbb megoldásra törekedni. Ez kiterjedt a szülinapi tortára is, ami nem lehetett kerek, hanem téglalap alakú, mert azt –szerinte- könnyebb elkészíteni és felvágni. Mikor Anna erősködött volna a kerek torta ügyében, és szomorúan érvelt azzal: „de hát ez mégiscsak az én szülinapom”, az anya felháborodott, hogy miután ő dolgozik vele, nehogy már Anna akarja eldönteni, mi hogyan legyen.
Ebből a lány azt érezte, az anya háta közepére sem kívánja az egészet, és szó sincs róla, hogy az ő öröme fontos lenne számára. Azóta eltelt húsz év, de még mindig emlékszik erre, és ez csak példa arra az alapélményre, hogy anyja mintha sértőnek találta volna, hogy gyermekkel az élet fárasztó. Arra is emlékszik, mikor az anya szendvicseket készített testvére vendégei számára, és mikor Anna azt javasolta, ne így vigyék be, hanem díszítsék fel pirosarany pöttyökkel és uborkakarikákkal, anyja elsírta magát.
Szülőnek lenni valóban kimerítő, minden anya és apa megéli, hogy elfáradt a teste és az idegei, egyszerűen nincs már miből adni. Máskor határidős munkák nyomasztják, és szeretne egy kicsit azzal is haladni, tehát adna, de muszáj máshova is. És a gyerek jön az újabb igényeivel, és cseppet sem érdekli, hogy bírja ezt a szülő. A gyerek alapélménye: „Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra.” A szülőé pedig, ahogy Vekerdy mondja: „A gyerek kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat.” Nem tudom, van-e ember a földön, aki szülőként azt érezte, a gyerek épp annyit akar belőle, amennyit ő adni tud.
Ennek a feszültségnek nem az a feloldása, hogy a szülő minden határon túl is adjon. Ez úgyis megbosszulja magát. Sokan abból indulnak ki, hogy szeretnének remek szülők lenni, és ehhez hitük szerint állandóan a gyerekkel kell foglalkozniuk. Ezért mindig mellette vannak, akár játszik, akár eszik vagy bármit csinál. Rossz szülőnek éreznék magukat, ha hátradőlnének a fotelben egy kávé mellett, míg a gyermek remekül eljátszogat magában, ehelyett folyamatosan magyarázzák neki, mit hogy kell használni, okítják, kérdezgetik. Iskolás korban vele tanulnak, ha kell, ha nem, és még folytathatnánk.
Nem vethetjük ennek a gyereknek a szemére, ha később is állandó törődést igényel, és nehezen fogadja el, hogy a szülőnek tőle független igényei is vannak. Ebből előbb-utóbb konfliktus lesz, és az így szocializált gyermek úgy fogja érezni, lerázták, elutasították, már nem kapja meg, ami jogosan jár neki.
A kisbaba valóban igényli, hogy belátható időn belül reagáljanak szükségleteire, de egészséges, ha az életkor előrehaladtával szembesül a külvilág, leginkább az anya és apa szempontjaival, aki nem azonnal, és nem mindig a „megrendelésnek” teljesen megfelelő módon reagál. Ez nem árt, sőt, szükséges, ha fokozatos, és passzol a gyerek életkorához.
A gyerek sokkal többet érzékel, mint amit a szülők legtöbbször feltételeznek. Meglepve számolnak be róla, hogy mennyivel jobban viseli a gyerek, ha valami konkrét oka van annak, hogy a szülő aktuálisan nem elérhető, mintha csak egyszerűen nincs kedve, azért nem foglalkozik a gyerekkel.
Jellemző, amiről egy anya beszámolt, hogy remekül viselte kisóvodás gyereke, mikor vizsgára kellett készülnie, ezért tűnt el hosszú órákra, és a találkozás rövid negyedóráiban igazán ott volt vele, hiszen neki is hiányzott a kicsi, alig várta, hogy megölelgethesse. Ám amikor lehangolt volt, és ezért szeretett volna kicsit magába fordulni, bezárkózni, azt nem fogadta el a gyerek, és mindent megtett, hogy magára irányítsa a figyelmét. Nem csoda, hiszen utóbbi esetben érezhette, hogy valami nincs rendben a kapcsolattal, míg az első példában érzelmileg minden rendben volt köztük.
Hogy a gyerek lerázva, elutasítva érzi-e magát, nem elsősorban a vele töltött idő mennyiségén múlik, hanem azon, a szülő mennyire érzi magát otthon anyai, apai szerepében. Azaz van-e benne ambivalencia, van-e valami, amivel tartósan és komolyan nincs kibékülve a hétköznapjaiban. Tudja-e értékelni a gyerekkel töltött időt, jól érzi-e magát a bőrében, egyensúlyban van-e. Ha ez hiányzik, hiába próbál kötelességtudó lenni a szülő, és fogát összeszorítva foglalkozni a gyerekkel.
Ha választani kell, jobb egy kicsit kevesebb, de jókedvűen együtt töltött idő, mint sok idő, amit tehernek él meg a szülő. És persze ahhoz, hogy jól érezze magát valaki anyaként, apaként a bőrében, az is szükséges, hogy elégedett legyen magával, mint szülővel, azaz higgyen bele, hogy jól csinálja a dolgát.
