Onnantól kezdve, hogy megtanul a gyermek beszélni (sőt: onnantól, hogy képes kifejezni az akaratát), minden életkorban, számos témában vetődik fel a kérdés: mikor érvényesüljön az ő akarata, mikor ragaszkodjon a szülő a döntéséhez, mikor ártunk, mikor használunk azzal, hogy engedünk neki?
Engedjünk-e neki, ha „hisztizve” követelőzik, vagy csak azért se? Ki döntsön, ha olyasmit kér a gyerek, amit ugyan teljesíthetnénk, de ismerjük annyira őt, hogy tudjuk, meg fogja bánni a kérését? Mit tegyünk, ha szorongás áll a döntése mögött: hagyjuk, válassza a könnyebb utat, vagy erőltessük, hogy legyőzze a szorongását?
Minden szülő tapasztalja, hogy a gyerek sok „értelmetlen” kéréssel áll elő. A szülő számára legalábbis értelmetlennek tűnnek, a gyerek abban a pillanatban meg van győződve a követelés fontosságáról. Amíg egy-két kérésről van szó, ráadásul teljesíthetőek, addig nincs semmi probléma. De a gyermek sokszor épp az akaratát gyakorolja, azt teszteli, meddig mehet el, és ha a szülő teljesít egy kívánságot, megváltoztatja, mégis mást akar.
Szinte mintha el kellene jutni addig, hogy nemet mondjon a felnőtt. Például nem hajlandó szilvát adni barack helyett, miközben a barack az alma helyett volt, ami a körte helyett. És amikor nem kapja meg a szilvát, keserves sírásban tör ki, toporzékol. Nehéz ilyenkor jól dönteni szülőként, talán még bűntudata is van az anyának, az apának, hiszen tudja, voltaképp még ezt a kérést is teljesíthetné, leginkább azért nem teszi, mert irritálja, hogy ugráltatja a gyerek. És persze mindenki szeretné, ha jó lenne a hangulat, és lehetőleg elkerülné a tombolást.
Néha úgy tűnik, mintha a gyerekek tudnák, szükségük van annak megtapasztalására, hogy nem az ő kívánságuknak megfelelően alakulnak az események, és kiprovokálnák ezt. Hogy hányadik csere után mondjunk nemet, az talán nem is olyan fontos, mint hogy próbáljunk meg nem kiakadni.
A legrosszabb, ha egymást hergeli szülő és gyerek, és végül mindenki üvölt. Jó lehet a figyelemelterelés (ha működik), az is, ha bevisszük kicsit a szobába, jelezve, hogy nem tolerálható a viselkedése, van, aki az arcmosásra esküszik, van, akinél az válik be, ha figyelmen kívül hagyja a műsort. Gyerekfüggő, szülőfüggő, helyzetfüggő. Lényeg, hogy tudjuk, ezen mindenki átmegy, aligha elkerülhetők ezek az incidensek. Egy biztos: eljön az a pillanat, mikor a legengedékenyebb szülő is kénytelen határt szabni, mert nem bírja tovább. A szülő is tanul ilyenkor: megtanul nemet mondani.
Nem ritka, hogy olyasmi ellen tiltakozik a gyermek, amiről tudható, hogy szereti. Például olyan program ellen, amiben biztos, hogy jól érezné magát. Például strandra megy a család, és az egyik gyermek ragaszkodik hozzá, hogy neki ne vigyenek fürdő ruhát, ő nem akar fürdeni. Nem azért, mintha nem szeretné a vizet, eddig mindig jól érezte magát, csak abban a pillanatban talán ilyen hangulat jön rá, talán ezzel akarja különállóságát jelezni. Mindenesetre anya, apa tudja, hogy mikor ott lesznek a vízparton, egész máshogy fog érezni. Van, aki ilyenkor előveszi a szigorú arcát, és azt mondja, okuljon a gyerek a saját kárán: rendben, nem visszük a fürdőruháját. Ez életkorfüggő: egy iskoláskorúnál elvárható, hogy ő vállalja a következményeket. De egy hároméves gyermek tényleg nem tudja még felmérni, egy jövőbeli helyzetben hogy fogja magát érezni, a szülő dolga jobban tudni ezt. Vigye tehát a fürdőruhát.
Előfordul, hogy a tiltakozás mögött szorongás áll. Egyszer levelet kaptam egy anyától, akinek lánya nem akart elmenni a korábban várja várt osztálykirándulásra, mert kiderült, hogy ott siklók lehetnek (a túravezető képet is mutatott az állatról). Az anya sejtette, hogy a valóságban jól érezné magát ott a gyerek, de a lány sírva tiltakozott. Úgy oldották meg a helyzetet, hogy beszélgettek a siklókról, az életmódjáról, azt is elmondta az anya, hogy ezek az állatok kerülik a zajos gyerekcsoportot. Aznap reggel már vidáman indult útnak a gyerek.
Úgy gondolom, az elsődleges itt nem a siklóról adott információ volt, hanem hogy közösen, megnyugtató légkörben foglalkoztak a témával. Az anya jelen volt érzelmileg, segített megemészteni a gyermek félelmeit. Az attitűd a lényeg: kint is vagyunk és bent is, azaz komolyan vesszük a gyerek érzelmeit, de nem kerülünk a hatása alá, képviseljük a realitást, hogy olyasmiről van szó, amivel meg lehet birkózni.
Enélkül a feldolgozás nélkül felesleges, sőt, káros beleerőltetni a gyerek olyan helyzetbe, amitől fél (már ha van választásunk: van, ami elkerülhetetlen), azaz ne erőltessük a sötétben alvást, ha a gyerek retteg tőle, és ne menjünk vele kutyák közé, ha sírva, kalimpálva tiltakozik. De az sem jó taktika, ha már mi magunk kerüljük el nagy ívben a kutyákat, mintegy rádobva egy lapáttal a gyerek félelmére. Apró, kis lépésekben méregtelenítsük a félelmet: ha a gyerek nem hajlandó oda menni, menjünk mi oda barátkozni, ezzel modellt nyújtunk, ezzel is egy kicsit oldjuk a szorongást. Beszélgessünk a témáról, apró lépésekben barátkozzunk a félelem tárgyával, ha máshogy nem, eleinte szavakban. Tehát a gyerek diktálja a tempót, de a szülő tartja magát az irányhoz, és nem adja fel.
Nehéz következetesnek lenni a nemet mondásban, hiszen egy-egy helyzet megoldását óhatatlanul befolyásolja a szülő hangulata, aktuális terhelhetősége is. Ezek nem fekete-fehér kérdések: a gyereknek arra a tapasztalatra is szüksége van, hogy az történt, amit ő akart: hogy ő akarhat, és a szülők ezt tiszteletben tartják. És arra is, hogy léteznek határok, a szülőnek is vannak szempontjai, például, hogy nem akar egész nap ugrálni.
