Biztos sokan hallották már a kifejezést: „elég jó anya”. Donald Winnicott brit gyerekorvos és pszichoanalitikus fogalmazta meg, ahhoz, hogy a gyermek lelkileg egészségesen fejlődjön, nem szükséges hibátlan szülőnek lenni, elég, ha valaki „elég jó”.
Ez pedig azokra a szülőkre illik, akik ráhangolódnak gyermekükre, és mindig az életkoruknak megfelelő mértékben elégítik ki igényeiket. A legkisebb csecsemők még nem különítik el magukat a külvilágtól, nincs éntudatuk, nem értik, hogy vannak tőlük különálló lények, például az anyuka, aki saját szempontokkal rendelkezik, mondjuk fáradt, ezért nem képes azonnal ott teremni.
Ezért a babáknál valóban fontos, hogy választ kapjanak az aktuális diszkomfort érzetükre: ez nem jelenti, hogy egy percet sem várhatnak, de szükséges, hogy előbb-utóbb érkezzen válasz a sírásra. Ha ez tartósan nem történik meg, sérül a biztonságérzetük.
Ahogy telik az idő, és egyre többet ért a gyermek a világból, fokozatosan egyre terhelhetőbbé válik. Sőt, szükség is van rá, hogy bizonyos mértékig frusztrálódjon a csemete, ez is hozzájárul ahhoz, hogy lelkileg is egészséges ember válják belőle. Az alábbiak már nem Winnicott gondolatai, hanem az „elég jó anya” fogalmának továbbgondolása.
Előreugorva az időben, és a kamaszkornál kezdve: azt mesélte valaki, mindig is csúnya vitái voltak a fiával azzal kapcsolatban, hogy mindig mindenhonnan elkésik, otthonról sem lehet időben elindulni vele. Örök téma volt ez, az anyuka már előre idegeskedett, ha közös programra mentek valahova.
Szerettek moziba járni, jellemzően ketten mentek, mivel a szülők elváltak. Hiába beszélték meg, mikor indulnak, a fiú sosem készült el időre, mindig rohanás volt az út, a reklám alatt estek be, vagy a film alatt kéredzkedtek be. Az odavezető utat persze végigveszekedték. 14 éves volt a fiú, mikor egyszer csak úgy döntött az anya, neki ebből elég, és –ahogy korábban ezerszer fenyegette már ezzel- autóba ült, otthagyta a gyereket, és elment egyedül a filmre.
Arra számított, nagyon megsértődik a gyerek, közben meg is bánta, hogy nem várta meg. Meglepetésére a fiú elég kiegyensúlyozott hangulatban fogadta, nem hányta szemére a dolgot, és onnantól kezdve nem késett. Sokféle nézőpontból értelmezhetjük ezt: abból is, hogy az anya véget vetett egy mindkettőjüket fárasztó játszmának, vagy abból, hogy innentől kezdve nem vállalta át a gyerektől egészségtelenül és feleslegesen az időkezelés felelősségét, azaz az életkorának megfelelő felelősséget kapott a fiú. Ám tény, hogy ez először frusztrációval járt, hiszen lemaradt egy vágyott programról.
Egy hasonló problémának egészen eltérő a kezelése, ha nem 14, hanem például 3 éves a gyerek. Akkor még túl kemény lenne ennyire egy az egyben szembesíteni a következményeket. Ezt is jelenti az elég jó anya nevelésében a fokozatosság. A három éves nem látja át a következményeket, vagy ha tudja is ésszel, akkor sem képes a tudást arra használni, hogy motiválja magát.
Ezért inkább árt, mint használ, ha azt mondjuk - és be is tartjuk -, hogyha marháskodsz, és ezért nem tudunk időben elkészülni, nem megyünk el ide vagy oda. Hiába érti a szavakat, még nincs meg az az önfegyelmezési képesség, hogy egy jövőbeli kellemetlenség elkerülése érdekében megzabolázza a marháskodási vágyát. Sokkal fontosabb annak átélése, hogy ott vannak a szülők, türelmesek, segítenek, és mindig mellette állnak.
Ha megfagyott arcvonásokkal közli anya vagy apa, hogy na tessék, akkor nem nézzük meg a lovakat - amire rettenetesen vágyott -, hiszen nem készültél el időre, akkor azt fogja megélni, hogy magára hagyták, nem szeretik, elutasították. Hiszen ő úgy vágyik a programra! (Talán épp izgatottságában volt olyan rakoncátlan.)
Ez nem jelenti, hogy a három évesnél ne legyenek következmények (sőt!), csak ne ilyen súlyúak, és időben ennyire hosszúak. Elvehetjük előle a gyümölcsös tálat, ha a földre köpködi a magokat, és mondhatjuk, csak akkor kapja vissza, ha összetakarította a rendetlenséget. De ne mondjuk, hogyha még egyet leköp, egész nap ez vagy az fog történni, mert ez egy kisgyereknek még túl nagy frusztráció.
A frusztráció nemcsak a büntetésekben jelenik meg, hanem abban is, mennyire várjuk el, hogy számára kényelmetlen helyzeteket elviseljen. A legkellemetlenebb a gyerek számára az, ha a szülő nem áll rendelkezésre. Ebben is változik, mi várható egy „elég jó” szülőtől.
Lehet, hogy a kétévesnek éppen most mondtuk, hogy „most haragszom azért, amit csináltál”, de ha a következő pillanatban boldogan az ölünkbe ugrik, mintha mi sem történt volna, mi is reagáljunk úgy, mintha mi sem történt volna, méghozzá azért, mert a legfontosabb ebben az életkorban, hogy átélje a gyerek, hogy mindig elérhetőek vagyunk számára.
Az érzelmi elérhetőség persze később is fontos, tulajdonképpen egész életen át, csak az változik, hogy ezt miből érzi a gyermek. Az idő előrehaladtával egyre kevésbé igényli az azonnali, fizikai elérhetőséget. Nincs rá szüksége, mert minél idősebb a gyerek, egyre jobban érti, hogy a szeretet és a kapcsolat akkor is folytonos, ha nem azonnal áll rendelkezésre a szülő, és egy darabig várakoznia kell. Legalábbis, ha jó a kapcsolat, akkor megérti.
Az elég jó szülő nem patikamérlegen adagolja ki, milyen mértékű frusztráció felel meg az életkornak, hiszen erre nincs tökéletes recept. Gyerekenként és helyzetenként változik. Inkább azt jelenti elég jó szülőnek lenni, hogy odafigyelünk a gyerekre, ráhangolódunk, és ráérzünk a kettőnk kapcsolatában legmegfelelőbb megoldásra.
